Szerkesztőségünk egyik tagja a Csángóföldön járt, hogy a „virtuális csángó világ” után a valóságosból is kapjon ízelítőt. Tapasztalatainak egy részét az alábbi cikkben foglalta össze.
A csángókról az ember jobbára csak olvas, hall, elvétve találkozik eggyel-eggyel, de azok is „csak” az értelmiségiek. Hogy milyen is itt az élet, az emberek valójában, elgondolni sem lehet, hiába hallunk róla. És a romantikus elképzeléseket (előítéleteket?) éppúgy le kell építenie egy erdélyi magyarnak, mint egy nyugatinak az Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseit. Ehhez persze az sem elég, hogy az ember idejön látogatóba, még ha helyiekkel találkozik is, ehhez ide kellene költözni, itt élni velük a mindennapi életüket, és itt, közöttük megpróbálni tenni értük.
Duma-István András autodidakta moldvai csángó költő, író, művelődés- és iskolaszervező, lapszerkesztő.
Duma András, klézsei vendéglátónk szerint van egy virtuális és egy valós csángó világ. A virtuálisat mindenki ismeri, aki valaha valamit is hallott a csángókról. Ide tartozik az, hogy nagyon vallásosak, hogy erősen családcentrikusak – ez csak épp annyira igaz itt is, mint bárhol máshol, mondja András. A legfontosabb (és legfájóbb) része ennek a virtuális csángóságnak, hogy románoknak tekintik őket, és azt hiszik, azt hisszük, hogy a moldvai falvakban alig akad egy-egy maroknyi csángó magyar.
Ez mind nem így van. Moldva nyugati részén, délen Külsőrekecsin környékéig (Bákó megye), északon Románvásárig (Neamţ megye) több száz magyar él, többségében magyar vagy színmagyar, 5-7000 lakosú falvakban. A színmagyar ugyan a mi fogalmaink szerint túlzásnak hat: van, ahol szinte egyáltalán nem beszélik a nyelvet, de ők csángók, és ha az ember nem szólal meg románul, csak magyarul, még Bákóban is megértik. A lakosok között vannak székelyes csángók (ők azok, akik „elcsángáltak”, akik áttelepedtek), de nagyrészük őslakos, aki mindig magyar volt, de sosem élt a Kárpátokon belül. Ahol őrzik nyelvüket, erős archaikus vonásokkal és szimbólumokkal tele beszélik a magyart.
24 órás Csángó Rádió
Bákó megye csángó falvaiban az identitás többé-kevésbé erős, akkor is, ha egy részük asszimilálódott, legalább is nyelvileg. De egy (részben) magyar rádió nemcsak a nyelv megőrzését segíti, hanem a kultúráét, a hagyományokét is, azét az értékét, amit a hagyományos kultúrában élők általában nem tudnak, nem értenek, nem értékelnek. Lőrinc Celesztin 2009-ben gondolt egy merészet, és létrehozta Csíkfaluban a Csángó Rádiót, mely a nap 24 órájában sugároz adást. Illetve a sugárzás helyett pontosabb kifejezés a közvetítés, mivel a rádiónak nincsen frekvenciája (nagyon drága szert tenni rá), interneten viszont a világ bármely pontján hallgatható.
Lőrinc Celesztin és a Csángó Rádió stúdiója
A műsoridő legnagyobb részét zene teszi ki, napi 16 óra eredeti csángó népzene Kallós Zoltán és társai gyűjtéséből, van könnyűzene, késő délután riportműsor, este gyermekműsor. Celesztin egy személyben üzemelteti a rádiót, önkéntes alapon, otthon, a szobájából. Ahogy mondja: csak mikor alszik, akkor nem rádiózik, de voltaképpen még akkor is. A Csángó Rádió kétnyelvű, magyar és román, és gyakorlatilag szinte semmi pénzből működik.
A konzerválódott történelem
Sokszor mondjuk, hogy amit meg lehetett úszni az államosításkor, azt a kommunizmus rendeletei tették tönkre. Külsőrekecsint elkerülte a téeszesítés, pontosabban ők kerülték el, hiszen kiverték azokat a faluból, akik be akarták léptetni őket a kollektívbe. Ennek köszönhető, hogy a faluban a nyelv, a kultúra, a hagyomány konzerválódhatott, hiszen jóformán kapcsolatuk sem volt a románokkal.
Amikor azonban iskolákat alapítottak, ahol csak románul lehetett tanulni, és a papoknak nem engedte meg a hatalom, hogy magyarul misézzenek akkor sem, ha ismerték a nyelvet, a csángók rájöttek, hogy az érvényesüléshez románul kell tanulniuk. A hatvanas években még volt olyan gyerek az iskolában, akit azért rekesztettek ki, mert nem tudott románul, ma viszont a gyerekektől az utcán csak román hangokat hallunk. Rá is kérdünk ottani házigazdánkra, Gyurka Valentinre, hogy mekkora a románok aránya a faluban, és válasza döbbenetes: mindenki magyar, az is, aki nem beszéli a nyelvet, sőt, az is, aki nem annak vallja magát.
Mostanra minden gyerek tanul magyarul, fakultatív óraként ugyan, de az iskola keretein belül, ám egymás között nem beszélnek. A szülők is románul beszélnek a gyerekkel, akkor is, ha maguk közt magyarul. „Mi itt érzelemből tanuljuk a magyart, mert az őseink nyelve, mert szép” – mondja Valentin, aki magyartanárként tevékenykedik Külsőrekecsinben, de azt is hozzáteszi, hogy bár ezek a gyerekek mind fognak tudni magyarul, a saját gyerekeikkel szintén románul fognak beszélni.
Gyurka Valentin
Az együttélés iskolapéldája
„Azt kérdezték tőlem, hogy milyen iskolába járnak a gyerekek. Hát milyenbe járjanak Romániában?! Ne tévesszék össze Erdéllyel!” – meséli szintén Gyurka Valentin. Számára természetes az, amit mi, erdélyiek nem tudunk elképzelni sem: hogy a gyerekek román iskolába járjanak, románul tanuljanak, és plusz óraként tanulják az anyanyelvüket.
Rekecsintől északnyugatabbra, a Pusztina közelében levő Frumószán szintén természetesnek tartják a román iskolát (mit is tehetnének mást?), de az itteni tanárnő, Máté Krisztina, talán a legcsodálatraméltóbb pedagógus. Székely ő is és a férje is, s egyszer csak itt találták magukat, ahol misszióként végzik a magyar nyelv oktatását.
Máté Krisztina
Krisztinának teljes katedrája van az iskolában a magyar órákból, ami rendkívül nagy előny, emellett iskolán kívül is oktatják a magyart férjével, de ott foglalkozások közben – ez sokkal élőbb, mint a tanóra. Olyan is akad, hogy egy órán félbehagyott témát az iskolán kívüli foglalkozáson folytatnak. És neki sikerült azt elérnie, hogy nincsen konfliktusa a román kollegákkal, sőt, akadnak olyanok, akik a gyerekeiket beíratták a magyar foglalkozásokra. És innen meg Pusztináról már többen mennek Gyimesfelsőlokra, Csíkszeredába vagy Sepsiszentgyörgyre magyar gimnáziumba, míg máshonnan leginkább Bákóba, ahol szintén románul tanulnak.
Széman E. Rózsa
