Ismeret és nyelv

A „szabály”-ból mára sem lett „szabáj”

Kétszáz évvel ezelőtt Magyarországon – nem lévén kanonizált helyesírási szabálykönyv – még nemigen illett, lehetett bárkit is elmarasztalni azért, mert ezt vagy azt a szót „így” és nem „amúgy” írta. Hiszen a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című, a maga nemében legelső vékonyka kötet csak 1832-ben jelent meg – és akkor is csupán „a’ magyar tudós Társaság’ különös használatára”. A Keszler Borbálával való beszélgetésünket a helyesírási szabályzataink előtti évszázadok fölelevenítésével kezdtük.

Elöljáróban és összefoglalóan: a magyar helyesírás betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző jellegű.

Az Európában és a világ nagy részén használatos hangjelölő írást a föníciaiak alkották meg. Ez kevés híján háromezer éve jutott el a görögökhöz. Mivel azonban a föníciai írásban csak mássalhangzók voltak, a görögök a betűsort magánhangzókkal bővítették. Ezt vették át a rómaiak, s lett belőle az a latin szavak, mondatok leírására alkalmas ábécé, amit aztán hozzánk is elhoztak a nyugati papok. Mégpedig úgy, hogy a maguk latin tudásába belejátszottak szülőföldjük német, olasz, francia vagy valamelyik szláv nyelvének bizonyos elemei. Ezek a papok írták le a magukkal hozott ábécéjük betűivel 1055-ben a latin nyelvű Tihanyi alapítólevél magyar szavait is. Bár ezt nem tudták egészen pontosan megtenni, hiszen a magyar beszélt nyelvben voltak olyan hangok, amelyek megfelelői a latinból hiányoztak. És hiányoztak az ezek leírásához szükséges betűk. Márpedig megfelelő betűkészlet nélkül nemigen beszélhetünk bármiféle „helyesírásról”.

Hogyan alakult, fejlődött ki ebből az alapból, vagyis hajdani beszédünkből és az „importbetűkből” hazai írásunk – és a mai magyar helyesírás?

Helyesírásunk történetének három nagy korszaka van. Ugyanúgy, mint nyelvünk honfoglalás utáni históriájának. De a szakaszolás nem pontosan ugyanolyan. A helyesírás-történet első szakasza az államalapítástól az 1500-as évek elejéig, a könyvnyomtatás hazai meggyökeresedéséig tartott. A második, az újkori rendszerek korszaka a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje első helyesírási szabályzatáig, 1832-ig ívelt – ez a nyelvtörténeti korszakolásban a középmagyar kor és az újmagyar kor első fele. A harmadik, az újabb kori helyesírás korszaka az 1832-es szabályzattól napjainkig tart – ez a nyelvtörténeti korszakolásban az újmagyar kor második fele és a legújabb magyar kor.

A középkor íráshasználatában nagyon fontos szerepe volt az írásbeli ügyintézés legfőbb hivatalának, a királyi kancelláriának a tevékenysége. Oklevél-­kibocsátó fórumként a kancellária a latin okmányokba ágyazott magyar szavak, nevek leírása során sajátos gyakorlatot alakított ki, és ez a magyar szövegek helyesírására is hatott. A kancelláriai helyesírás rendszere egész, mely egész helyesírás-történetünk kiindulópontjának tekinthető.

A középkori helyesírás következetlen volt. Gyakran előfordult, hogy egyazon hangot különféle betűkkel jelöltek, és egy betű is lehetett különféle hangok jelölője. Mindenki – „mindenkin” elsősorban egy-egy beékelt magyar szó, egy-egy kisebb szövegemlék, majd a már magyar nyelvű kódexek íróit, másolóit kell érteni – úgy írt, ahogy akart. Pontosabban: úgy, ahogyan ő az ismeretei szerint a legjobbnak tartotta.

Később megjelentek a kézzel írott magyar nyelvű könyvek, a kódexek. Körülbelül ötven kódex maradt ránk. Ezekről tudni kell, hogy többnyire nem egyetlen összefüggő szöveget tartalmaztak, hanem egy-egy kötetben különféle imákat, zsoltárokat, szentekről szóló történeteket, legendákat és így tovább. Volt olyan könyv, amelyikben tíz másoló keze nyomát találni. És az ő tízféle „helyesírásukat”. Ami mégis közös volt bennük, az a királyi udvarban tevékenykedő papok írásgyakorlatának, a már említett kancelláriai helyesírásnak a hagyománya, szűk körben való elterjedése, valamiféle továbbélése volt, lehetett. Ebben már benne voltak a „magyar” hangok rögzítésének kísérletei is.

Milyen beszédhangokkal adódtak gondok?

Azokkal, amelyek a középkori latinból hiányoztak vagy amelyeknek a latinban más volt a kiejtésük. Hosszú a sor: sz, z, s, zs, c, cs, dz, dzs, ty, gy, ny, ly, ö, ü, valamint a hosszú magánhangzók. És nem volt egyértelmű a v és az u, valamint a j és az i jelölése sem.

Miképpen próbálták, tudták mégis leírni ezeket a hangokat?

A meglévő betűk különféle kombinációival, betűkettőzéssel, mellékjelekkel. Gyakran előfordult, hogy valamely hangot más és más kezek másképpen és másképpen írtak le, illetőleg hogy egy jellel több betűt jelöltek. Például a leírt u, v és w a különféle szövegekben jelenthetett u, ú, ü, ű magánhangzót és v mássalhangzót is. A kancelláriai típusú helyesírásban a z közös jele lehetett az sz–z hangpárnak, a szent szót tehát írhatták így: zent. Az s jelenthetett i-t is, például az Izsák-ban: isaac. Ez az utóbbi megoldás arra is példa, hogy némelyik hosszú magánhangzót a rövidek megkettőzésével írták le. Az ő pedig ew-ként is íródott. A c betűt k-nak olvasták – de az e és az i előtt a k hangot már k betű jelölte.

A középkori szövegek tagolásában is sok volt a bizonytalanság. Csak kevés írásjelet használtak – ám azokkal olykor nagyon találékonyan éltek. Például a XII. és XIII. század fordulóján keletkezett Halotti beszéd leírója egyetlen eszközzel, a ponttal élt, mégis érzékeltetni tudta, hogy mondatokat vagy tagmondatokat választ-e el vele. Ponttal és a szöveget kisbetűvel folytatva a tagmondatok határát jelölte. Ugyanez a pont és utána a nagybetűvel kezdett szöveg pedig azt mutatta, hogy új mondat kezdődik. A nyelvész szakma ezt a módot „kispont-nagypont”-használatnak nevezi.

Helyesírás-történetünk első szakaszának utolsó évtizedeiben a kancelláriai helyesírás mellé társult egy másik rendszer. Husz János az 1412 körüli Tractus című munkájában nagyszabású helyesírási reformot dolgozott ki. Ennek az „egy betű–egy hang” volt az alapelve. Ezt mellékjelek alkalmazásával lehetett elérni. A mellékjeles írásrendszer hatott a mi kancelláriai helyesírásunkra is. Csak példaként sorolnék néhány megoldást. Az sz–z hangpárt ettől kezdve két önálló egyjegyű betű jelölte: ź és z. Az s–zs párt pedig: s és ś.ty-t mellékjeles t-vel írták le: t’. Ugyanígy került pergamenre, papírra az ny, az ly is: n’, l’. A c változatlanul cz volt, a cs pedig kapott egy új, azóta feledésbe merült jelet: mintha egy nagy L felső szárát egyharmaddal megrövidítették volna: ˪. Saját betűt kapott az ö, ő – utóbbi volt a „farkas ö”: ǫ –, és megszületett az u, ú és az ü, ű szembeállításának a lehetősége is. Az utóbbi hangpár betűjelét mellékjellel különböztették meg az előbbiekétől. A hosszú magánhangzók jelölésére ekkor még nem találtak módot.

Az úgynevezett Huszita biblia két részét – az ószövetségi részeket tartalmazó Bécsi kódexet és az újszövetségi fejezeteket tartalmazó Müncheni kódexet – a XV. század derekán már jobbára a mellékjeles rendben rendszerben írták le a másolók.

Mennyire vált általánossá az „új módi”?

Nemigen. És a hangok rögzítése még helyesírás-történetünk második szakaszában is fontos vitakérdés volt. A vitákban, a változásokban természetszerűleg nagy szerepe volt a könyvnyomtatás elterjedésének. Sylvester János a Grammatica Hungarolatina című 1539-es munkájában – latinul – magyar helyesírási kérdésekkel is foglalkozott. A mellékjeles helyesírás – t’, g’, n’, l’, az o és az u fölötti kis e-vel jelölt ö és ü – alkalmazásán kívül azt is szorgalmazta, hogy a határozott névelőben a z-t akkor is meg kell tartani, ha a szó mássalhangzóval kezdődik. Tehát: az barát.

Ebben ellenvéleménye volt Dévai Bíró Mátyásnak, aki az 1538/1549-es Orthographia Ungaricájában – a kiejtés fontosságát hangsúlyozva – az ab barát formát javasolta. A c-t cz-vel, a cs-t -vel írta, szó végén azonban a tz-re és a ts-re voksolt. Valószínűleg lengyel példára vezette be az á-t, és mellékjellel írt három hosszú magánhangzót: î, ô, û. A hosszú ő és ű írására azonban nem volt ötlete.

A XVI. században a magyar helyesírásban felekezeti megoszlás következett be. Dévai gondjaival a „protestáns” helyesírást megalkotó Heltai Gáspár sem tudott megbirkózni. Ellenben rögzítette – ha úgy tetszik: véglegesítette – az sz, ty, gy, ny, ly jelet, és a két megoldatlanon kívül a többi hosszú magánhangzó ékezetes jelét. A c-t tz-vel, a cs-t cz-vel, majd ts-sel írta.

A Heltaiétól különböző „katolikus” helyesírás normáinak kialakításában fontos szerepe volt Káldi Györgynek. Ő a c-t írta cz-vel, a cs-t pedig előbb ch-val, majd cs-vel – hogy aztán Pázmány Péter végleg meghonosítsa a hang cs-vel való írását. Káldi az i–j és az u–v betűpárok addigi bizonytalan alkalmazását úgy egyértelműsítette, hogy az i-t és az u-t csak magánhangzóként, a j-t és a v-t pedig csak mássalhangzóként használta. Ezen kívül bevezette az ő-t meg az ű-t, és minden k hangot k betűvel rögzített.

Az eddig említettek arról tanúskodnak, hogy a szavakat, szövegeket hajdan leírók és korai „nyelvtudósaink” – az idézőjel ez esetben semmiképpen sem valamiféle lekicsinylés jele! – az élőbeszéd minél pontosabb leképezésére törekedtek. Törődtek-e, törődhettek-e eközben a helyesírás másik meghatározó elvével, foglalkoztak-e a szavak etimológiai elemzésével?

Inkább csak később. A XVIII. században kezdtek eltűnni a protestáns és a katolikus írásmód közötti különbségek, de ettől nem lett egységes a helyesírásunk. Az addigi vitát egy másik váltotta fel. Egyesek a kiejtés szerinti, mások a szóelemzés szerinti helyesírás mellett érveltek – és írtak is úgy elveik szellemében. Megkezdődött a végkifejletét tekintve az egységesülést szolgáló „jottista–ipszilonista háború”. A jottisták vezéralakja, Révai Miklós a látja, tudja alakot tartotta helyesnek, míg Verseghy Ferenc a tuggya, láttya mellett kardoskodott. Sok-sok évig tartott a másik fél érveit elfogadhatatlannak tartó felek küzdelme. Vörösmarty még 1824-ben is „időszerűen” írhatta meg az Ypsilon háború című rövidke „színdarabját”. Abban betűk érveltek a maguk igaza mellett. A J és az Y volt a két főszereplő, de a többi betű is szóhoz jutott egyik vagy másik küzdőfél oldalán. Volt, amelyik azzal érvelt, hogy a j magyar, az y pedig idegen betű. Egy másik szerint a j takarékosabb, mert a látja csak öt betű, a láttya ellenben hat. Erről szólva Y azért könyörgött, hogy legalább a hánnya, follyon, faggyon alakokban maradhasson meg, hiszen ezek nem hosszabbak, mint a hányja, a folyjon vagy a fagyjon. A betűk leszavazták Y-t, de a megy, a gólya vagy a tyúk esetében az y a helyén maradhatott.

És nemcsak Vörösmartynál győztek a jottisták, hanem – elsősorban Kazinczy és köre nyelvújító tevékenységének köszönhetően – a valóságban is. Az ő elképzelésük érvényesült a helyesírás-történetünk harmadik szakasza kezdőpontjának tekinthető, a Magyar Tudós Társaság szorgalmazására kidolgozott első helyesírási szabályzatunkban is.

Mik voltak az 1832-es szabályzat legfontosabb tételei?

Például rögzítette az azóta alig változott ábécénket. A maiból csak a dz és a dzs hiányzott. A c-t pedig cz-nek íratta – és emiatt az a cs mögé került a sorban. A szabályzat előírta a betű- és ragpótló hiányjelet. A régi az barát helyett a’ barát, az a háznak ura helyett a ház’ ura lett, az és pedig ’s formában szentesült. A szavak belsejében csonkítva kettőzték a hosszú kétjegyű mássalhangzókat: asszony. Toldalékoláskor azonban kettőződött. Tehát játszszon, a költőről szólva pedig Aranynyal. Az írásjelek közül csak a hiányjel és a kötőjel szerepelt megnevezve, a többiről csak annyit mondott a szabályzat, hogy „a köz divat szerint használtatnak”. Vagyis leírhatták a már évszázadok óta meglévő kettőspontot, pontosvesszőt, a különféle kacskaringókként megjelenő kérdőjelet, a felkiáltójelet, a zárójelet – a régiek közül csak a virgulát, a szavak közti függőleges vagy ferde vonalkát mellőzte már a gyakorlat.

A szabályzatnak volt egy különlegessége: a benne foglaltakat csak a Társaság tagjainak ajánlotta – tehát semmit sem tett kötelezővé. És bölcs volt: leszögezte, hogy a felsorolt helyesírási szabályok nem örökkévalók.

Az első magyar hírlap, A’ Magyar Hírmondó 1784-ben, „Boldog Aszszony’ Havának” 17. napján, tehát január derekán gazdag tartalmú, illusztrált cikket közölt a Montgolfier-testvérek előző nyári hőlégballon-bemutatójáról. A szöveg jó példája a XVIII. század végi helyesírási gyakorlatnak.

„Győzzön a’ mi jobb!”

Az első, 1832-ben megjelent magyar helyesírási szabályzat (Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai – A’ Magyar Tudós Társaság’ különös használatára) előszavában Döbrentei Gábor „titoknok” bölcs előrelátással bocsátotta útjára a vékonyka kötetet:
„Minden időre már meghatározottaknak azonban a’ Társaság nem vallja e’ szabásokat, sőt, ha mit a’ folyton folyó nyelvisméret, szavak’ lelke és alkatja körül elválasztóbban kifejt, annak előre kiköti későbbi javítását ’s ezt magának különösen a’ magyar nagy grammatika’ készítésébe ereszkedésekorra fenn is tartja. Nem akarván ennél fogva a’ Társaság, az általa megállítottra nézve, egyszer mindenkorra lenni parancsoló, szabadjokra hagyja még tagjainak is, hogy e’ szabásokat, midőn tulajdon személyükben állnak elé munkájokkal, általlátásukhoz képest követhessék. Győzzön a’ mi jobb! ez a’ Társaság szava, okokkal kíván ő vezetője lenni a’ kivilágulás szerint alakuló köz megegyezésnek, fennhéjazó ’s önkényü vezér nem.”

(A szabályzat közli nyelvünk akkori betűkészletét: a, á, b, cs, cz, d, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs – hozzátéve, hogy idegen szavakban használatos a c, ch, q, w, x, y, régi magyar szavakban pedig a ch, w, y.)

Meddig volt érvényben az „ajánlott” szabályzat?

Megszületésétől kezdve voltak, akik további egyszerűsítéseket szorgalmaztak – vagy legalábbis egyszerűsítettek a maguk gyakorlatában. Főképpen 1848 után sokan kezdték elhagyni az a’ névelőből meg az ’s kötőszóból a hiányjeleket. Az a fiú’ könyve is a fiú könyve lett, míg a cz a gyakorlatban c-re egyszerűsödött.

Mindezeket látva Fogarasi János 1854-ben a szabályzat módosítását javasolta az Akadémiának. Az új szabályzat 1876-ban jelent meg – kevéske változtatással: megszűnt a „kötelező” hiányjel, és nem kellett kettőzni a mely, milyen, olyan típusú névmások ly-jait.

És a valóság tovább ment. Rákosi Jenő a maga Budapesti Hírlapjában a cz helyett már az 1880-as évek elején a c-t használta. Egy idő múltán pedig már az Akadémiának az 1896-tól Simonyi Zsigmond szerkesztette Magyar Nyelvőr című folyóirata sem tartotta magát a „hivatalos” írásmódhoz. És lett így hasábjain a czél-ból cél – pedig az Akadémia illetékesei nem támogatták a nyelvtudós szerkesztőnek az 1891-ben javasolt helyesírási egyszerűsítéseit.

Az 1901-ben megjelentetett átdolgozott szabályzat nem hozott érdemi változásokat, maradtak a rendezetlenségek. A Budapesti Népnevelők Egyesülete 1899-ben az iskolai helyesírás-oktatás gondjainak orvoslására a vallás- és oktatásügyi miniszter segítségét kérte. Wlassics Gyula megbízta Simonyit, hogy dolgozzon ki az iskoláknak egy a diákoknak is könnyen érthető helyesírási szabályzatot. A nyelvtudós 1903-ra elkészült kötetéhez 1700 szavas szójegyzék is járult. A munka ismét gondokat szült, hiszen nem mindenben egyezett az akadémiai és az iskolai szabályzat. A vita – amibe a szakembereken kívül még az Országos Törvénytár szerkesztője meg a belügyminiszter is bekapcsolódott – évekig tartott.

Mire jutottak?

Megalakult az Akadémia helyesírási bizottsága, s a két szabályzatból megszülettek egy kompromisszumos harmadik alapjai. És egy évtized múlva, 1922-ben megjelent a szójegyzékkel kiegészített új – az iskolákban kötelezővé tett – szabályzat. Ez „törvényesítette” a cz helyett a c-t, elfogadta a dz-t és a dzs-t, de megtartotta a toldalékolt tulajdonnevekben a kétjegyű mássalhangzók kettőzését. Tehát például Arany János esetében az Aranynyal formát. Néhány napilap és néhány nyomda – érezve, hogy a gyakorlatban még mindig nem egységes a helyesírás – már ezt megelőzve megbízta a jeles nyelvtudóst, Balassa Józsefet, hogy készítsen el egy az addigi szabályzatoknál egyszerűbb, könnyebben érthető szabályzatot. Az 1922-es akadémiai szabályzat előtt néhány hónappal meg is jelent A magyar helyesírás szabályai, szójegyzékkel című kiadvány, hogy egyengesse az egységes magyar nyomdai helyesírás útját. Ezen az úton ment tovább a Budapesti Korrektorok és Revizorok Köre, és 1929-ben megjelentette Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai című kötetet.

A helyesírási szabályzat korszerűsítése 1922 után sokáig nem került szóba. Pedig a társadalomban nagy változások mentek végbe, és ennek a mindennapi nyelvhasználatban is voltak következményei. Végre 1951-ben az Akadémia határozatot hozott a szabályzat átdolgozásáról, frissítéséről. Az 1954-re elkészült új szabályzat főként kisebb módosításokat tartalmazott, s annak későbbi kiadásai is csak két érdemibb változást vezettek be. A régi szabályzatban előírt tulajdonnévi toldalékokat illetően az Aranynyal írásmódot Arannyal-ra változtatta. A mássalhangzó-kettőzés elvét pedig a dz-re és a dzs-re is kiterjesztette: fogódzzam, edzzen helyébe a fogóddzam, eddzem lépett.

„Minden más… tanítása tilos”

Kemény hangú előszava volt A magyar helyesírás szabályai 1943-ban megjelent nyolcadik, javított és bővített kiadásának:
„Mivel ebben a tudományos és a nemzeti egységet illető kérdésben a Magyar Tudományos Akadémia, mint a magyar tudomány legfőbb művelője és őre, a legilletékesebb tényező, minden olyan irányzatnak, amely a magyar helyesírás kérdésében elért egység bomlasztására alkalmas, útját kell állani. Ezért nyomatékosan figyelmeztetem a Címet, hogy az 1922. évi 1250. elnöki szám alatt kelt körrendeletem értelmében csupán a Magyar Tudományos Akadémia által megállapított Helyesírási Szabályok érvényesek; minden más, bármily címet viselő helyesírási szótár és szabályzat használata és tanítása tilos. – A vallás és közoktatásügyi miniszter 005–3/1930. sz. rendelete”

(A szabályzatban így festett nyelvünk akkori betűkészlete: a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs. – A szabályzat szóhasználatával „rendes” betűkhöz járulnak még a régi családnevekben megmaradt y, ÿ, eö, ew, cz, w, ch, ’s, továbbá az idegen szavakban és tulajdonnevekben használt ae, ai, ä, oe, au, eau, eu, y, ch, qu, w, x stb.)

Egy furcsaságra magam is emlékszem – gondolom, nem nyelvész szakemberek, hanem politikusok voltak a háttérben. Az 1917-es Oroszország valóban világtörténelmi fontosságú eseményét „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”-nak kellett írni, miközben például a magyar honfoglalás vagy az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc megmaradt kisbetűvel.

De 1984-ben Fábián Pállal elmentünk az Akadémia elnökéhez, és Szentágothai János hozzájárult a NOFSZ kisbetűs írásához. Hozzáteszem: sokszor máig vita van arról, hogy valami nagybetűs tulajdonnév vagy kisbetűs köznév-e.

Mit tanultak, tanulnak a helyesírásról az ezredforduló iskolásai?

A már 2015 előtt az iskolapadban ülők az 1984-ben megjelent – 11. kiadásnak nevezett – szabályzaton és a hozzá csatlakozó szótáron alapuló tankönyvekből tanulhattak. Abban a szabályzatban „a kiejtés tükröztetésétől… a hagyományőrzés felé tolódott el a hangsúly”. Kimondta például – és voltaképpen ez volt az egyetlen igazán nagy változtatása –, hogy a dz-t és a dzs-t ugyanúgy kell elválasztani, mint a többi kétjegyű betűt. Vagyis nem a mad-zag és nem a maharad-zsa, hanem a ma-dzag és a mahara-dzsa a helyes elválasztás. És megalkotta az úgynevezett harmadik mozgószabályt, melynek nyomai már az 1954-es szabályzatban is megvoltak, tehát nem vágott baromfi kereskedő és nem is vágott baromfikereskedő vagy vágottbaromfikereskedő, hanem vágottbaromfi-kereskedő. A 11. kiadáshoz 1988-ban elkészült a Deme László és Fábián Pál jegyezte Helyesírási kéziszótár, amit több bővített változat követett. Valamint elkészült több szaknyelvi szójegyzék és szabályzat – mind-mind fontosak voltak helyesírásunk egységesülési folyamatában.

Az új tankönyveknek már lehet alapanyaguk A magyar helyesírás szabályai című, a szabályok után a szótári részében a hasonló előzményekhez képest 8000-rel több szót is tartalmazó, 2015-ben megjelent 12. kiadás, valamint egyszerűsített változata, a 2016-os Kis magyar helyesírás és a 2017-es Magyar helyesírási szótár.

„Folyton változik maga a nyelv”

Az Új magyar helyesírás „másodcím” is ott van A magyar helyesírás szabályai 2015-ben napvilágot látott 12. kiadásának borítóján. Az előszava ugyanolyan megértő, mint 1832-ben Döbrenteié volt (amelyet egyébként ez a kiadás is közread):
„A helyesírási szabályzat előző, 11., 1984. évi kiadása három évtizeden át szolgálta használóit. A szabályzat azonban nem lehet örök, nem maradhat változatlan, hiszen folyton változik maga a nyelv és részben a nyelvről való felfogásunk is. Időről időre (húsz-harminc évenként) szükség van a mindenkori szabályzat módosítására, a nyelv változásaihoz való hozzáigazítására… A helyesírás állandósága, a kikristályosodott írásgyakorlat lényegének fenntartása napjainkban sokkal fontosabb társadalmi érdekké vált, mint bármikor ezelőtt. Írásrendszerünk nagyobb mérvű átalakítása ezért nem látszott észszerűnek. Nem kívánt mélyreható reformot a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya sem, és a beszélőközösség sem igényelt nagy mértékű változtatásokat. A társadalmi és a tudományos érdek tehát egyaránt azt diktálta, hogy a gyakorlatban és a szakmai vitákban megszilárdult hagyomány minden értékét megőrizzük.”

(És ez a szabályzat is közli az „érvényes”, immár 44 betűs ábécénket: a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, q, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, w, x, y, z, zs. – A szabályzat példákat hoz bizonyos családnevekben „mai módon” ejtendő hangok, betűk hagyományos írására: á – aa, c – cz, cs – ch és ts, é – eé, i – y, ó – oó, ö – eö és ew, t – th, v – w, zs – s.)

Szükség volt új szabályzatra a 11. kiadás után alig egy emberöltővel?

Három évtized alatt olyan sokat változott a nyelv – elsősorban a szókincs –, hogy az 1984-es szabályzat már nem elégíthette ki a mai igényeket. Ne gondoljunk, persze, nagy reformokra. Inkább csak finomításokra, csiszolásra volt szükség.

Ezt a munkát 2003-ban kezdtük el az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában. A sok-sok előtanulmányból kialakított fejezetekről kértük az Akadémia osztályai és Nyelvtudományi Intézete, minden hazai és huszonkét határon kívüli magyar nyelvi tanszék, harminc gyakorlóiskola és gimnázium szakembereinek véleményét, s rendeztünk több szakmai vitát, konferenciát is. Körülbelül ezer javaslatot kaptunk. Voltak köztük megszívlelendők, és voltak olyanok, amelyeket nem fogadtunk el. Például nem vezettük be a számítógépes csevegőnyelv „öröm” meg „szomorúság” jelentésű rajzocskáját. És nem fogadtuk el azt a javaslatot, hogy a kérdőjellel vagy felkiáltójellel végződő mondat elejére is kitegyük – spanyol mintára, fejjel lefelé – az írásjelet. Nem pártoltuk az ly-t j-vel helyettesíteni szándékozó – különben nagyon régi – ötletet sem, a szabály-ból sem lett tehát szabáj. A zárt e jelét sem vezettük be – nyelvészeti szakszövegekben természetszerűleg az ë-nek meg sok más fonetikai jelnek is helye van.

A szabályzat megerősíti, hogy mivel a dz és dzs ugyanúgy többjegyű betű, mint a cs vagy az sz, ugyanúgy kell elválasztani is. Vagyis: bo-dza, lopódz-dzanak, ha igéről van szó, akkor bri-dzsel, ha ragos főnévről, akkor bridzs-dzsel.

Egyébként az új szabályok meglehetősen megengedők. Munka közben nemcsak a hagyomány elveire gondoltunk, hanem arra is, hogy milyen változásai, fejleményei vannak az élőbeszédnek. Nem utolsósorban a mindennapi életünkben megjelenő új szavak kiejtésének. A szótári részben a szabályzat elvei szerint megengedőleg benne van, hogy chat vagy cset, illetőleg a szótár későbbi helyén: cset vagy chat. Írhatjuk már, hogy e-mail vagy ímél, chips vagy csipsz, és sorolhatjuk a példák egész garmadáját.

Ha tehát egy gyerek az iskolai dolgozatában a régi árboc vagy samanizmus helyett az új szabályzatban leírtak szerint azt írja, hogy árbóc vagy sámánizmus, azt már nem kell vagy legalábbis nem illik a tanároknak megpirosozni?

Nem bizony! De visszatérve a szabályzatra: az nem merev például a kisbetűk és a nagybetűk használatában sem. Egy bírósági iratban írhatják nagybetűvel, hogy Alperes, Felperes, és valamely intézmény kisebb részlegét sem kötelező immár kisbetűvel írni, tehát lehetséges akár így: a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszéke. Mindez, persze, csak töredéke a szabályzatnak.

Komoly változás csak két esetben történt. Ilyen az előző szabályzat 93. pontja. Hadd idézzem egy részét betű szerint: „A toldalékolás következtében egymás mellé kerülő három azonos mássalhangzót jelölő betűt kettőre egyszerűsítjük, például orra (orr + ra)”. A szabály második része azonban változott: „A szabály nem érvényesíthető a tulajdonnevekre: Hermann-nál, Bernadett-től, Bükk-kel, Elzett-tel stb.” A másik változás, hogy a -fajta, -féle, -nemű, -rét, -rétű, -szerű szavakat immár nem képzőszerű utótagnak, hanem utótagnak, azaz összetételi tagnak tekintjük. – Ebből az következik, hogy ha a -szerű utótag sz végű szóhoz járul, nem egyszerűsítjük a kétjegyű betűket, azaz mind a két sz-t ki kell írni: észszerű.

A szabályzaton és a csatlakozó szótáron kívül milyen segítségre számíthatnak azok, akik valamilyen gondolatukat az utolsó betűig „szabályosan” kívánják leírni?

A számítógépeknek van helyesírási programjuk, jelzik, ha valami hibás. Ez még akkor is segítség, ha a gépek programja nem naprakész, mint ahogy egyetlen nyomtatott szótár sem lehet az – de azok is segíthetnek. És van az MTA Nyelvtudományi Intézetének egy telefonos segélyszolgálata. Ott helyesírási kérdésekről, akár egyetlen szó helyes használatáról is kaphat felvilágosítást az érdeklődő.

Hogyan tovább?

A mi szabályzatunk s a szótár sem változtathatatlan. Bízom abban, hogy lesznek olyan kollégáink, akik egy-két évtized múltán hozzáfognak a 13. kiadás megalkotásához. És remélem, hogy meglesz hozzá a szakmai akarat meg a lehetőség is. Hiszen a helyesírás nemcsak a gondolatok pontos közlésének az egyik fontos feltétele, hanem fontos eleme a magyar kultúrának és a nemzeti összetartozásnak is. Ugyancsak elmondhatjuk – túlzás nélkül –, hogy az észszerű és mértéktartó helyesírási elvek, szabályok hozzájárulnak a határainkon belüli meg azokon kívüli magyarság önazonosságának megtartásához, erősítéséhez.

Keszler Borbála

Budapesten született, a Varga Katalin Gyakorló Gimnáziumban érettségizett, az ELTE magyar–német szakán szerzett diplomát. Néhány évnyi általános iskolai tanárkodás után kibocsátó egyeteme visszahívta, és azóta is tanít – immár professor emeritusként – a Mai Magyar Nyelvi Tanszéken, melynek 16 évig volt a tanszékvezetője. Ott egyszersmind a tanszék leíró grammatikai kutatócsoportját is vezette. A Bölcsészettudományi Kar egészét tekintve 11 évig volt a Professzori Tanács elnöke, 8 évig a Tudományos Bizottság tagja. Témavezetettjei közül 20-an szereztek tudományos fokozatot.

Legkedvesebb kutatási területe a magyar grammatika, a nyelvtörténet, azon belül a helyesírás és az írásjelhasználat története, az orvosi nyelv szókincsének története és helyesírási kérdései. 1986-ban szerzett kandidátusi fokozatot, 11 esztendővel később pedig A magyar írásjelhasználat története a XVII. század közepéig című disszertációjával lett az MTA doktora.

Legfontosabb kötetei: A magyar helyesírás szabályai (ez a nevezetes 11. kiadás – 1984, társszerző), Magyar grammatika (2000, szerkesztő és társszerző; e könyv nyolc kiadást ért meg, az utolsó kiadás 2020-ban jelent meg), Kis magyar grammatika (2002, társszerző), Írásjeltan – Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története (2004), Ungarische grammatik (2008, társszerző), Kis magyar helyesírás (2016, társszerző).

Több szótár elkészítésének volt vezető munkatársa: Régi magyar glosszárium (1984), Helyesírási kéziszótár (1988), Orvosi helyesírási szótár (1991), Magyar helyesírási szótár (2017).

Elnökként vett részt A magyar helyesírás szabályait (a 2015-ben megjelent 12. kiadást) előkészítő akadémiai Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottságnak a munkájában, s ő volt a szabályzat egyik szerkesztője. Negyed százada főszerkesztője a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak.

Több mint 300 tudományos munkájára – önálló és társszerzős köteteire, tankönyveire, szakkönyvfejezeteire, tanulmányaira – eddig több mint ezren hivatkoztak.

Részt vesz jó néhány fontos szakmai fórum tevékenységében: az eddig említetteken kívül és mások mellett tagja az MTA Nyelvtudományi Bizottságának, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak (ezen belül ő a magyar nyelvi szakosztály elnöke), a Magyar Szemiotikai Társaságnak, a bizottság megszűnéséig tagja volt az Anyanyelvünk Európában Elnöki Bizottságának.

Elismerései (a 2000 utániak közül is csak néhány): Déry Tibor-jutalom (2001), Pro Universitate (2004), Lőrincze Lajos-díj (2004), Ipolyi Arnold-díj (2004), Bárczi Géza-emlékérem (2009), Akadémiai Díj (2009), a Magyar Nyelvtudományi Társaság Révai Miklós-emlékérme (2014), Magyar Nyelvőr-díj (2015), Magyar Érdemrend tiszti keresztje – polgári tagozat (2017).

Legkedvesebb saját könyvei: a Magyar grammatika és az Írásjeltan – Az írásjelhasználat szabályai, problémái és története.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.