Ismeret és nyelv

Meghal a nyelv, ha már nincs igény fordításra

Hogy mire jutott volna napjainkra a világ, ha az emberré válás kezdetétől mindenki egyetlenegy nyelven beszél, nem tudhatjuk. Azt sem, hogy milyen lenne mai társadalmunk, ha az idők során kialakult sokféle nyelv közül napjainkig mindenki csak az anyanyelvét ismerné. A világhistória nem e két „nyelvmodell” szerint alakult: a soknyelvűvé vált világnak az egy-egy anyanyelven szavakba öntött ismeretei „átszivároghattak” más anyanyelvű egyénekhez, közösségekhez. Ehhez kellettek olyan emberek, akik többé-kevésbé megértették a más nyelven szólókat, s maguk is elmondhatták gondolataikat amazoknak. Lassanként pedig kialakultak a nyelvi közvetítéssel foglalkozó szakmák, színre léptek az első fordítók és tolmácsok. Akiknek létezése, munkája kiváltképpen fontos a kisebb lélekszámú, saját anyanyelven beszélő népeknek. E tekintetben mi – hiszen régi földrajzi elszakadásunk okán már nyelvrokonainkkal sem értjük egymás szavát – mindenképpen a „kisebb lélekszámú” népek közé tartozunk. Erről beszélgettünk Horváth Péter Ivánnal.

A fordítás célja többnyire az, hogy segítsen megértenünk egy ismeretlen nyelvű szöveget. Néha azonban az is, hogy gyorsabban elolvashassunk és pontosabban megérthessünk valamilyen, egyébként ismert nyelvű írást. Egy külföldi író művét általában sokkal jobban élvezhetjük fordításban, mint eredetiben, mert a figyelmünket nem vonja el a tartalomról semmilyen régies szó vagy bonyolult nyelvtani szerkezet. Egy nemzetközi szerződés esetében is kényelmesebb a lefordított változatra hagyatkozni, mint azt – az akár jól ismert – idegen nyelven értelmezni. Így van ez akkor is, ha számos megállapodás és egyezmény az eredetit nyilvánítja irányadónak a jogviták esetére. Ám a fordításnak lehet más rendeltetése is. A kisebb nyelvek beszélői számára lehetővé teszi kultúrájuk megismertetését a nagyvilággal. A Pál utcai fiúk ma harmincnál is több nyelven öregbíti Molnár Ferenc és a magyar irodalom hírnevét; többek között katalánul, svédül és örményül. Mindezeken kívül a fordítás arra is szolgálhat, hogy egy-egy nemzetiség tagjai – akik reggeltől estig többségi szót hallanak – legalább írásban „otthonosabban” érezzék magukat. A kétnyelvű feliratok éppen ezért nem okvetlenül kínálnak valóságos tájékoztatást. Egy pirossal áthúzott füstölő cigaretta képe nem szorul magyarázatra, ezért egy texasi táblán a No smoking melletti Prohibido fumar igazából csak gesztus az állam spanyol ajkú lakosainak.

Mit tudunk ma a fordítás „ősidejéről”?

A szakma első képviselőiről név szerint sajnos – és természetszerűleg – semmit nem lehet tudni. Mert bár az írástudóknak nemegyszer isteni hatalmat, de legalábbis varázserőt tulajdonítottak, a fordító személye éppen olyan érdektelen volt, mint mondjuk a kódexmásolóké. Az azonban valószínű, hogy a fordítás segítette már az ókori sumer, akkád, óbabiloni, hettita, egyiptomi, asszír, perzsa vagy a római birodalom működését is. Hiszen egy többnyelvű területen képtelenség nyelvi közvetítés nélkül kormányozni és az államvallást terjeszteni. A nyelvcserét pedig, vagyis azt, hogy minden alattvaló végleg áttérjen az uralkodó réteg nyelvére, erőszakkal is csak évtizedek alatt lehet kikényszeríteni.

A fordítás főképp törvényekre és hivatalos levelekre irányult a tartományok igazgatása érdekében, de kevésbé gyakorlatias célokat is szolgált. Krisztus előtt 2100 és 1800 között például az akkádok átvették a leigázott sumerok ékírását, majd saját nyelvükre ültették át azok összes komolyabb tudományos és irodalmi alkotását. Vagyis a fordítást a műveltségváltás eszközeként használták. Ez a jelentős szellemi teljesítmény, amely századokkal később nagy mennyiségű ógörög szöveg latin nyelvű reprodukálásban is megnyilvánult, feltételezte bizonyos alapelvek és műhelyfogások ismeretét. Ezek eleinte csak apáról fiúra szállhattak, mivel a filozófiától és a művészetektől eltérően a fordítás mögött nem állt külön iskola vagy akár tankönyv. A mai képzőhelyekre némileg emlékeztető intézmények a középkorban tűntek fel, közülük is elsőként a spanyol Bölcs Alfonz királynak a XIII. században virágzó toledói fordítóiskolája.

Hogyan érthettek szót más népekkel a mi eleink az őshazától a Kárpát-medencéig vezető úton?

Mivel az írás az államalapítással és a kereszténység felvételével együtt jelent meg a magyarok életében, addig csak szóban érintkezhettek másokkal. Ez bizonyára a – mai kifejezéssel élve – nyelvigényes szakmák képviselői, azaz a kereskedők, a békekövetek és hasonlók feladata volt. Amikor pedig huzamosabb együttélés alakult ki valamely néppel, azt kisebb-nagyobb mértékű közösségi kétnyelvűség kísérte, így nem volt szükség tolmácsra.

Később honnan tudhatta a Tihanyi alapítólevél diktálója vagy leírója, hogy hodu utu rea?

Alighanem onnan, hogy magyar volt. A gazdag latin nyelv nyilván a saját szavaival, tehát az oklevélben azonosított 86 magyar szótő és toldalék nélkül is egyértelműen rögzíthette volna az apátság létrehozásának tényét és birtokainak számbavételét. A szöveget latinul tollbamondó szerző vagy az írnoka azonban esetleg nem így gondolta, és éppen a félreértések elkerülése végett szúrta be a magyar szórványokat. És az sem elképzelhetetlen, hogy már ott pislákolt benne az a nyelvi öntudat vagy büszkeség, amely a következő évszázadokban fokozatosan „helyzetbe hozta” a magyart.

Nyelvünk „szemszögéből” nézve milyen szerepe volt Magyarországon a latinnak?

Ezt használta a királyi udvar és az egyház, azaz hivatalos nyelvként működött. Ugyanakkor mindkét területen, valamint különösen a tudományos és szépirodalomban fokozatosan teret veszített. A népi kultúrától és a világi műalkotásoktól eleve idegen volt. A többi nyelvhasználati színtérről pedig évszázadok alatt több tényező együttes hatása szorította ki: a Balassival kezdődő magyar nyelvű költészet, a reformáció által szorgalmazott népnyelvi igehirdetés és bibliafordítás, az Apáczai kezdeményezte magyar nyelvű tudományosság, a Mária Terézia által bevezetett anyanyelvű közoktatás; és természetszerűleg a nyelvújítás. A latin, persze, nem közvetlen népi érintkezéssel hatott a magyarra, ahogy a IX. század előtt a törökségi nyelvek, hanem írásban és az azt utánzó hivatalos-emelkedett stílusú beszédekben. Így mindig is egy szűkebb rétegre korlátozódott, ennélfogva soha nem léphetett a magyar helyébe. Az azonban tény, hogy a legkorábbi szövegemlékek közé sorolt Halotti beszéd és Ómagyar Mária-siralom magán visel bizonyos latin jegyeket – de mindkettő sokszor merészen és kreatívan el is tér az eredetitől. Szép példája ez a latin nyelv magyar kulturális befolyásának és egyúttal annak, hogy az igazán jó fordítás egy kicsit mindig átdolgozás is.

A hazai művelődés történetében fontos mozzanat az említett magyar nyelvű bibliák megjelenése. Ezek mennyiben gazdagították nyelvünket?

Meglepőnek tetszhet, de nem annyira a fordítók szóalkotásaival, mint inkább a már meglévő szavak és szerkezetek változatos alkalmazásával, ami megteremtette a magyar egyházi stílust. Hadd világítsam meg ezt egy hasonlattal! Képzeljük el, hogy valahol évszázadok óta faházakat építenek tölgyből és bükkből. Amennyi változatosságot megenged ez a két fafajta, annyi van is az épületekben, ám az közös bennük, hogy egyszintesek, és északra néznek. Egyszer azonban egy házaspárnak idővel nem kevesebb mint öt gyereke születik, így szűkösnek érzik az otthonukat. Megbíznak egy építészt, ő pedig azt mondja, hogy kell egy emelet, és máris kényelmesebben el fognak férni. A szót tett követi, és a népes családnak valóban nem kell többé szorongania. Mindeközben az egyik szomszéd szintén segítséget kér az építésztől, mert több fényre vágyik. A szakember ezúttal azt találja ki, hogy a déli falba ablakot vág, amelynek a keretét a máshol termő fenyőből tervezi meg. Az ötlet ezúttal is sikeresen megvalósul. Nos, az egyszintes, északra néző faházak jelképezik azoknak a szövegeknek, főleg magánleveleknek, naplóknak, személyes feljegyzéseknek a szűk körét, amelyek Szent István uralkodása óta magyarul keletkeztek. De amint felmerült a bibliafordítás igénye – mint képzeletbeli lakóinké a nagyobb és világosabb ház iránt –, új célokra kellett felhasználni a magyart, mint a tölgyet és a bükköt, imitt-amott idegen nyelvi elemekkel, mint a fenyő esetében. Ezt a feladatot végezte el – mint az a bizonyos építész – Báthory László, Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Heltai Gáspár, Félegyházi Tamás, Károli Gáspár, Káldi György és sokan mások.

Tűzbe való vettetődésre való

Petőfi Sándor – aki Shakespeare Coriolanusát kora legszebb magyarjára ültette át – a Pesti Divatlapban megjelent színikritikájában (1844 júliusának harmadik heti számában) vitriolos tollal bírált egy rosszul sikerült drámafordítást:
„A szerelem mindent tehet. – Vígjáték; írta Holbein, forditá, vagyis forditotta volt Komlóssy… még a boldog emlékezetű »a te én irántam való szereteted«-féle ékes stílusban. Szathmáryné a Harpya-Fannit sokkal jobban adá, semmint ilyen haszontalan silányság megérdemli, mely csak a tűzbe való vettetődésre való – hogy körülbelül Komlóssyként szóljak.”

Részlet Verancsics Fausztusznak a Faustus Dictionarium quinque nobilissimarum Europae linguarum, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmaticae et Ungaricae című, 1595-ben Velencében megjelent szótárából

Miképpen hatott – hiszen nyilvánvalóan hatott – a Szent István korában megjelent német nyelv a magyarra?

Részben hasonlóan, mint a latin. Mert később, a Habsburg-uralom idején a német lett az igazságszolgáltatás, a tudományok, az oktatás és a művészetek másik nagy nyelve. A latintól eltérően azonban tartós kétnyelvűséget teremtett: a polgárok és a nemesek körében nemcsak a holt betűk, hanem az élőbeszéd, méghozzá az otthoni kommunikáció nyelve is az volt. Kizárólag vagy a magyar mellett. Ezért van az, hogy a nyelvújítás is nemegyszer csak látszólag „száműzte” a német elemeket. Például az 1830-as évektől kezdve a természetes állapotban lévő fás területre már nem a német Urwald vagy a francia–angol jungle szóval kellett utalni, mert helyettük megszületett az őserdő. Ez az Urwald tükörfordítása, akárcsak a szintén németet mintázó cseppkő, egykedvű, földrész, hangszer, kórház és még seregnyi más szavunk. A tükörfordítás kétségtelenül ritkább szóalkotásmód, mint a képzés, de ettől még nem okvetlenül rosszabb. Azt pedig, hogy az általa létrejövő szavak és kifejezések mennyire „jók”, mindig az egész társadalom dönti el. Manapság az angol voice mail-en alapuló hangposta vagy az air bag-ből fordított légzsák is szinte észrevétlenül simul be a magyar beszédbe.

A reformkor egyik nagy vívmánya volt, hogy 1844-től a magyar lett a törvényhozás és a közigazgatás nyelve. Volt-e ennek érdemi hatása a fordítói szakmára, a magyar nyelv gazdagodására?

Hogy a magyar nyelv újdonsült hivatalos státusa miként befolyásolta a nyelvi közvetítést, azt eddig senki nem kutatta. De az valószínű, hogy a magyarnak az ország­gyűlési és hatósági érvényesüléséhez sok fordító hozzájárult. Persze nem csak ők, hiszen az ekkoriban zajló nyelvújítás a legkülönfélébb értelmiségiek közös – nemritkán viták közepette zajló – munkája volt. A fordítók szervezetten csak jóval később tudták alakítani a hivatalossá vált magyar nyelvet, mégpedig 1869-től kezdve, amikor Andrássy Gyula kormányának miniszterelnökségén létrejött a Központi Fordító Osztály. Ám itt is csak közvetett hatásról beszélhetünk, mert ez az intézmény elsősorban forrásnyelvként használta a magyart, vagyis a latinon kívül magyarról fordított iratokat az ország akkor még többségben lévő más nyelvű lakosainak – ruszinoknak, örményeknek, zsidóknak, szlovákoknak és így tovább.

Mennyiben segítették a szakfordítások az Osztrák–Magyar Monarchia évtizedeiben a hazai tudományos-műszaki fejlődést? Vagy éppen „ellustították” a hazai gondolkodást?

A szakfordítás nemcsak a kiegyezés után pezsdíthette fel Magyarország tudományos-műszaki életét, hanem korábban és azóta is, legfeljebb csak változó mértékben. A külföldről származó új diszciplínák és technológiák főleg írásban tudnak terjedni, s az ilyen könyveket, tanulmányokat, cikkeket, szabadalmi leírásokat és tájékoztatókat nagy számban csakis szakfordítással lehet befogadni. Hogy az efféle szellemi késztermékek elfojthatják-e az innovációt és a kreativitást, az nem valószínű.

Ártanak-e érezhetően a magyar nyelvnek az olyan rossz fordítások, mint amilyen a Szilikon-völgy vagy az idegen nyelvű cégtáblák törvényben előírt – de néha félresikerült – lefordítása?

Az angol Silicon Valley kifejezés első szavának jelentése a szilícium nevű kémiai elem, nem pedig a szilikon nevű műanyagcsoport. Az utóbbinak az írásképe angolul silicone, a tévesztést tehát egy apró különbség, a szó végi e betű okozhatta – és persze a fordító hiányos kémiai ismeretei. Tudományos és műszaki szövegben természetesen a Szilícium-völgy használata javasolható, de a hétköznapokban talán megteszi a kifogásolt változat is, hiszen pontosan ugyanazt a helyet és tevékenységi kört jelöli, mint a másik. Az üzletfeliratok néha ügyetlen lefordítása nem vagy csak ritkán okoz félreértést. Legföljebb mosolyt fakasztanak, de azt is csak a forrásnyelv ismerőinek körében. A nyelvnek egyik sem „árt” – ahogy nem is „használ”. Bármennyire botrányos is egy fordítói baklövés, legfeljebb az adott közléshelyzetet nehezíti meg, a célnyelv szabályrendszerére nincs érdemi hatása.

Kossuth Lajos pénzügyminisztersége idején kiadott ötnyelvű bankjegy

Milyen hasznuk és káruk lehet a jól és rosszul szinkronizált filmeknek, tévéműsoroknak „nyelvi európaiságunkra” és a globalizációs folyamatokra?

Magyarország sajnálatos módon hosszú ideje hátul kullog az idegen nyelveken tudó társadalmak sorában. Egyesek ezért a szinkronizálást okolják, és inkább a feliratozást szorgalmaznák, amely szerintük észrevétlenül, sőt szórakoztató formában segíthetne elsajátítani a helyes kiejtést és a mesterkélt tankönyvi példák helyett az élő nyelv fordulatait. Elvileg nem zárhatók ki a feliratozásnak ezek a jótékony hatásai, de gyakorlatilag nehéz lenne összehasonlítani a mi egynyelvű közösségünket Nyugat-Európa többnyelvű „bezzegországaival”, amelyekben amúgy sem a feliratozás miatt beszélnek több nyelven, és azokon is jobban, mint hazánkfiai. Egyébként még ez is csak nagy átlagban igaz: a sokszor emlegetett tárgyaló- vagy versenyképes idegen­nyelv-tudás korántsem jellemző minden hollandra, svédre vagy finnre.

A szinkronizálás esetleg úgy hozható közvetlen összefüggésbe a globalizációval, mint a nemzetállami önazonosság egyik kifejezőeszköze. Az amerikai produkciók egész Európában uralják a mozik és a tévécsatornák műsorát, de többnyire az adott ország nyelvén kerülnek a filmvászonra és a képernyőre.

Nyomtatott szótárakat vagy elektronikus kiadásokat használnak-e inkább a mai fordítók?

Az interneten létrehozott, de mindenféle számítógépre és mobiltelefonra is letölthető szótárak legnagyobb előnye a helytakarékosság és a gyors keresés. Vaskos kötetek helyett elegendő egy könnyű kis digitális eszközt kézbe venni, amely egy szó beírása közben már fel is ajánlja – akár mindkét nyelven – az adott betűcsoporttal kezdődő szavakat. További pozitívumként említhető a tartalom állandó bővülése és frissülése: nem kell tíz évet vagy még többet várnunk a papíralapú szótár következő kiadására, hogy megtaláljuk benne a legújabb szavakat. Mindezek ellenére sok kollégámmal együtt én is használok nyomtatott szótárt, sőt bizonyos feladatokhoz többször is, mint a virtuális változatokat, mert tisztában vagyok az utóbbiak hátulütőivel. A leginkább azzal, hogy nincsenek mögöttük aranyfedezetként tekintélyes, értő szerkesztők és kiadók. Például Eckhardt Sándor, Gáldi László, Hadrovics László, Halász Előd vagy Országh László, valamint a műveiket gondozó Akadémia neve évtizedeken át szavatolta a minőséget, a tudományos elvek alapján gyűjtött bőséges szóanyagot és a kiegészítő információkat. Néhány internetes szótár kimondva vagy hallgatólag e „nagy öregek” munkáját veszi át, de részben mellőzve sok fontos tudnivalót, egyebeken kívül stílusértéket, kiejtést, rendhagyó ragozást, jellemző szókapcsolatokat, részben pedig ötletszerűen, módszeres kutatás nélkül felvéve újabb szavakat és – esetleg téves – jelentéseket. Mindezt az okozza, hogy számos ilyen mű úgynevezett nyílt forráskódú szoftverrel, vagyis voltaképpen mindazoknak a közreműködésével készül, akik kedvet éreznek hozzá. Márpedig a lelkesedés meg a jó szándék kevés egy megbízható szótár összeállításához. Ami tehát nyomtatásban jelenik meg, az jó ideig nem fog kimenni a divatból – holott természetesen az sem lehet soha tökéletes.

Felválthatják-e valaha a számítógép fordítóprogramjai az embert?

Ez a mai tudásunk szerint elképzelhetetlen. A gépi fordítás fejlesztésének eddigi termékei – például a Google népszerű szolgáltatása – csak abban tudnak segíteni, hogy összességében megértsünk egy idegen nyelvű szöveget. Ez kétségtelenül hasznos, főleg azoknak a nyelveknek az esetében, amelyeknek az írásuk is „rejtélyes”. Ezek a programok akkor tudnak igazán beválni, ha egy jól körülhatárolt témában viszonylag kevés szakszót kell lefordítaniuk, például egy időjárás-jelentést. Sok függ természetszerűleg a felhasználótól is: nem árt ismernie a témát, és vállalnia kell, hogy itt-ott csikorgó vagy teljesen zavaros mondatdarabokon küzdi át magát. Mármost ilyen hibákat bizonyos műfajok nem tűrnek el, ezért minél nagyobb és változatosabb a célközönség, illetve minél hosszabb időre szól a szöveg, annál inkább van szükség az emberi fordításra.

Őszi dal(ok)

Paul Verlaine Chanson d’ automne (Őszi dal) című költeményének első versszaka és annak különféle „magyarításai” jól mutatják, hogy szépirodalmi alkotásokat nem csak egyféleképpen lehet – és lehet hitelesen! – más nyelvre fordítani (még egyazon fordítónak is lehet több megoldása):

Paul Verlaine:

Les sanglots longs
Des violons
De l’automne
Blessent mon coeur
D’une langueur
Monotone

Tóth Árpád:

(1917-es változat)

Ősz hegedűl
Szünetlenűl
A tájon
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

Szabó Lőrinc:

Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem
fordúl szivem
keserűre.

Tóth Árpád:

(átdolgozott változat)

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

Térey János

Síró vonón
Bong monoton
Őszi dallam,
Szivemre tör,
S kínja gyötör
Lankadatlan.

A „legközvetlenebb” fordítás a tolmácsolás…

A tolmácsolás születése több ezer évvel megelőzte a fordításokét, hiszen az utóbbihoz írás szükséges, az pedig körülbelül csak a Krisztus születése előtti 33. században jelent meg. Az emberek nagy többsége akkortájt analfabéta volt. Nemcsak a rabszolgák és a hadifoglyok, hanem a papok és az írnokok kivételével mindenki más is, az uralkodóval együtt. Egy rövid párbeszédből és gyors döntésből álló hétköznapi helyzetet pedig szükségtelen lett volna írásba foglalni: mindig egyszerűbb a szóbeli érintkezés. Ma már a világ civilizált részein szinte 100 százalékos az írástudók aránya, de két idegen nyelvű ember hatékony eszmecseréje elsődleges eszközének most sem a fordítás kínálkozik, hanem a tolmácsolás.

Ez a lényeget tekintve most is abban áll, mint évezredekkel ezelőtt: „A” mond valamit „X” nyelven, amit „C”, a közvetítő megismétel „B”-nek „Y” nyelven, majd ezt megteszi visszafelé is. A tolmácsolás technikája azonban idővel színesebbé vált. Például a második világháborút követő nürnbergi perben megjelent a szimultán vagy más néven szinkrontolmácsolás. Magából a tevékenységből pedig a XX. század második felére szakma lett. Így azt már nem az idegen nyelveken jól-rosszul beszélők végzik sokadrangú munkaköri kötelességként, szívességből vagy kényszerből, hanem hivatásosok, akik felsőfokú végzettségüket szakirányú nyelvi, továbbá legalább alapfokú jogi, politikai, gazdasági és protokollismeretekkel egészítik ki.

Sokan vélik úgy, hogy a tolmács „két lábon járó szótár”. Így van-e ez? És tudhat-e annyi nyelvet valaki jól, mint a két évszázaddal ezelőtt élő, a legenda szerint hatvan nyelven író és beszélő Mezzofanti bíboros?

A válasz mindkét kérdésre: nem. Elvileg persze fontos minél több szót ismerni, de a gyakorlatban elég annyit, amennyi egy adott megbízáshoz szükséges. A jó teljesítmény egyebek között azon áll vagy bukik, hogy a tolmács felkészült-e a tárgyalás, tanácskozás témájából. Például egy büntetőjogi konferencián a tolmács csak akkor végezheti megfelelően a munkáját, ha álmából fölverve is tudja az olyasmik idegen nyelvű megfelelőit, mint életfogytiglani szabadságvesztés, elfogatóparancs, feltételes szabadlábra helyezés, kettős büntethetőség, vádalku és így tovább. Sőt többé-kevésbé – ha nem is egy ügyvéd szintjén – tudja azt is, hogy ezek mit jelentenek. De még ez sem elég, mert bárhol bármiről szó eshet. Példabeli konferenciánkon akárkinek elhagyhatja a száját a 3D-s nyomtatás vagy a tárgyi eszköz – és ilyenkor a tolmács nem hallgathat el tüntetőleg, csak mert a szerződése nem műszaki és számviteli, hanem jogi tárgyú munkát rögzít. Ami pedig Mezzofanti mai „utódait” illeti, ők főleg az Európai Unió és a nemzetközi szervezetek tolmácsszolgálatainál működnek. Ha nem is ismernek annyi nyelvet, mint a legenda szerint a bíboros, hat-hét nyelvet megbízhatóan tudhatnak. A szakma azonban nagyrészt egy vagy két idegen nyelven dolgozik, és noha sokan belekóstolnak több, akár egzotikus nyelvbe is, rendszeresen és felelősséggel egyből vagy kettőből vállalnak munkát.

Huszonnyolc ország – huszonnégy nyelv

A 2019 elején 28 tagállamot számláló Európai Uniónak huszonnégy hivatalos munkanyelve volt: angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, horvát, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén.
(Több nyelvre azért nem volt szükség, mert Ausztriában hivatalos nyelv a német, Belgiumban az egyik hivatalos nyelv a francia, Cipruson az egyik hivatalos nyelv a görög, Luxemburgban pedig hivatalos nyelv a német is meg a francia is.)

Magyarországon is csak annak célszerű a nagyobb nyelvek mellett kisebbeket tanulnia, aki gyakran számíthat ilyen feladatokra. Mondjuk az indonézbe csak annak érdemes belevágnia, aki időt és energiát nem kímélve képes eljutni egészen a legmagasabb külkereskedelmi és diplomáciai szintig, mert ezzel a nálunk ritkán szükséges nyelvvel elsősorban az efféle megbízatások fogják megtalálni.

Az Európai Parlamentben felszólaló máltai vagy spanyol vagy magyar képviselő szavait egyidejűleg tolmácsolják az Unió többi hivatalos nyelvére. Minden tolmács azonban nem tudhat máltaiul is, spanyolul is, magyarul is…

A „titok” nyitja az úgynevezett relézés, vagyis egy közvetítő nyelv beiktatása. A máltai, spanyol, magyar és a többi nyelvű beszédet egy tolmács angolra fordítja, majd az angol szöveget a többi fülkében dolgozó kollégái a saját nyelvükön továbbítják. Másként nem is lehetne megoldani az oda-vissza közvetítést 24 nyelv között, hiszen 552 kombinációra se emberből, se kabinból nincs elég.

Tolmácsolástitkok

A szinkrontolmácsoktól gyakran hétköznapi ésszel szinte felfoghatatlan teljesítményt kíván a szakmájuk:
„Képzelje el, kedves Olvasó, hogy Ön egy multinacionális cég alkalmazottja, s épp egy értekezleten ül, amelyen a vállalat életét érintő problémákra keresnek válaszokat. Egyszer csak Önnek eszébe jut egy remek ötlet, szót is kér, s kifejti, hogy miben látja a gondok gyökerét. Hozzászólása végén közli, hogy Itt van a kutya elásva, amit a szinkrontolmács a német vezérigazgató számára az azonos jelentésű Da liegt der Hund begraben fordulattal ad vissza, angol és francia helyettesének viszont a There’s the rub ’Itt a bökkenő (csiszolókő)’, illetve a C’est là que gît le lièvre ’Itt fekszik a nyúl’ kifejezéssel fordítják. S ha netán az olasz származású marketingigazgató is jelen van, neki a Qui casca l’asino ’Itt esik el a szamár’ szólással adják vissza, a számviteli osztály spanyol vezetőjének viszont az Ahí está la madre del cordero ’Ott van a bárány anyja’ kifejezéssel.”

(Forrás: Forgács Tamás „Állati” szólások és közmondások című kötete)

Hogyan lehet képes valaki úgy hallgatni az egyik nyelven, hogy közben beszél a másikon?

Erre többféle elmélet létezik, amelyeket ma már kísérletekkel ellenőriznek és igazolnak. De a tolmácsképző intézmények – nagyon helyesen – nem a művelet ideg­élettani hátterével foglalkoznak, hanem az ahhoz szükséges nyelvi és egyéb készségeket fejlesztik. Számos ilyen van: beszédértés, gyors szóelőhívás, hangképzés, fogalmazás, koncentráció, asszociáció, lényeglátás, memória és így tovább. Ezeket az elemeket kell összehangolni, valahogy úgy, mint zongorázáskor a két kezet vagy autóvezetéskor a kéz és a láb munkáját. Egyébként pedig a szinkrontolmácsolást mindig két ember végzi, és amíg az egyik dolgozik, a másik jegyzeteléssel segíthet főleg a nevekben és a számokban. És mivel ez a szellemi igénybevétel jóval meghaladja az átlagost, a váltótársak nagyjából 20 percenként adják át egymásnak a mikrofont.

Lesz-e, lehet-e annak valamiféle kommunikációs következménye, ha a „relé­nyelv” országa távozik az Európai Unióból?

Az angol az első olyan nyelv a történelemben, amelyet kevesebben beszélnek anyanyelvként, mint idegen nyelvként. Ma világszerte az tapasztalható, hogy tíz angol nyelvű beszélgetésből kilenc nem két amerikai, hanem vagy egy ausztrál és egy pakisztáni, vagy egy japán és egy olasz között zajlik. Ez történik az Európai Unió intézményeiben is: angol mondatok sokkal többször hangzanak el észt–dán vagy francia–német párbeszédekben, mint két brit tanácskozásában. Az egyes tagállamok, persze, a saját területükön mindmáig őrzik, sőt közösségi szinten a többiekével egyenrangúan használják hivatalos nyelvüket, de az angol már annyira szerves része lett e politikai-gazdasági közösség szakmai kommunikációjának, hogy szinte biztos: Nagy-Britannia kilépése nem fogja megrendíteni ezt a szerepét.

Végezetül: a bármely idegen nyelvű szöveget korunkban magyarra fordító, tolmácsoló szakemberek hogyan, mennyiben gazdagíthatják anyanyelvünket?

A kézenfekvő válasz az, hogy az új szakkifejezések megalkotásával. Mégpedig azért, mert a magyar szókészlet gyarapodása a szaknyelvek terén a leggyorsabb, a fordítást és a tolmácsolást pedig döntően egyes szakmák és tudományágak képviselői rendelik meg. A szóteremtés mégis inkább csak lehetőség, mint valóság. Mert az olyan szavak mennyisége, amelyek egy-egy fordítónak vagy tolmácsnak köszönhetőek – így lett például az angol co-decision procedure magyarul együttdöntési eljárás –, eltörpül az olyan meglévő, de újszerűen használt szavak mellett, amilyen a korábban csak egyes számban használt, de immár az angol policies hatására többes számban is előforduló politikák. A magyarra fordításnak és tolmácsolásnak – visszautalva a már elmondottakra – ma sem csak az a rendeltetése, hogy megértsük a nagyvilágot, hanem az is, hogy a hétköznapi beszéd, az oktatás és az irodalom mellett így is életben tartsuk az anyanyelvünket. Ha ugyanis egy nyelvre már senki nem fordít és tolmácsol, az vagy a csekély megbecsülés, vagy a nyelvhalál jele.

Horváth Péter Iván

Édesanyjának orosz–magyar, édesapjának orosz–latin szakos diplomája van. Később kedvtelésből tanultak angolul, németül, franciául, olaszul, lengyelül, sőt cseremiszül is. Alaphivatásuk mellett idegenvezetést, tolmácsolást és fordítást vállaltak, nyelvi tananyagokat szerkesztettek. Lakásuk polcain minden harmadik kötet idegen nyelvű volt, s gyakran megfordultak náluk magyarul nem tudó külföldiek. Nem csoda hát, hogy Horváth Péter Iván – noha kisfiúként sok más kortársához hasonlóan buszsofőr, majd mérnök szeretett volna lenni – gimnazistaként a tanári pálya mellett döntött.

Az ELTE angol–spanyol szakán szerzett oklevelet, majd ugyanott elvégezte a szakfordító és európai uniós konferenciatolmács szakot. Már elsőéves egyetemista korában adott magánnyelvórákat, aztán nyelviskolákban, a Rigó utcában és főiskolákon is tanított. Közben – évezredünk első tíz esztendejében – főállású fordító, lektor és tolmács volt az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodában.

Most a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. De nem hagyott fel a fordítással és a (szinkron)tolmácsolással sem. Főképpen azért, mert félt, hogy magas szintű nyelvtudása el fog bizonytalanodni, ha egyfolytában „csak” az angol igeidőket meg a spanyol hangsúlyjeleket sulykolja. Ezt a veszélyt szakszövegek fordításával, lektorálással és tolmácsolással hárítja el. Meg azzal, hogy kevés szabadidejét a családján és régi hobbiján, a zongorázáson kívül a tudomány művelésére fordítja.

Már pályakezdő fordítóként ráeszmélt arra, hogy nemcsak a szövegek szó- és írásbeli közvetítése érdekli, hanem a mögöttük lévő rendszer felépítése és működése is. Ezért doktorált nyelvészetből. Ezért ad elő szakmai továbbképzéseken. És ezért írt szakcikkeken kívül száz elbűvölő stílusú, lenyűgöző felkészültségről tanúskodó miniesszét például a szószaporító sacc per kábé kifejezésről és a János vitéz magánhangzóiról, Eliza Doolittle beszédsajátosságairól és a holt nyelvekről, a hátul képzett igetövekről vagy éppen a két meg a kettő használatáról. Mindezek a (Ny)elvi kérdések című remek kötetében olvashatók.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.