Ismeret és nyelv

Nem csak szótárban élnek a nyelvjárások

Vonaton, távolsági buszon, hazai üdülésünk idején vagy éppen máshová költözésünkkor gyakran találkozunk „furcsa” beszéddel. Egy-egy szót kivéve értjük is, amit mások efféleképpen mondanak. És tudjuk, hogy a szöveg valamilyen tájszólásban hangzott el. De – ha fintorog is közben valaki a számára szokatlan szavak hallatán – magyar beszéd az is. E tárgyban Kiss Jenőt kérdeztük.

A nyelvek, pontosabban szólva a természetes nyelvek mind-mind különféle nyelvváltozatok együttesei. Közülük a társadalmi rétegek, foglalkozások szerinti nyelvváltozatok, a szaknyelvek, a tudományos nyelvek és társaik alkotják a társadalmi nyelvváltozattípust. A másik típusba a használatukban egymástól területi alapon elkülönülő nyelvjárások tartoznak. A magyar szakirodalom külön típusként kezeli a köznyelvet, annak beszélt és írott, azaz standard változatát, ami össztársadalmi szempontból igencsak fontos. Az egyes nyelvváltozatok nyelvtudományi értelemben egymással mellérendelő viszonyban vannak, s mindegyik ellát olyan feladatköröket, amelyeket a többi nem – a hobbinyelveket sem lehet helyettesíteni mással. De csak két beszélt nyelv van, amit az elsődleges nyelvi szocializáció során a kisgyermekek elsajátíthatnak: a köznyelv és a nyelvjárások. Ezeket a mindennapi kommunikáció minden területén használhatjuk. Ezért ezek a teljes nyelvváltozatok. A többi úgynevezett szektorális nyelvváltozat, mert ezeknek a szókészlete csak speciális területet fed le – ilyen például az orvostudomány vagy az ácsmesterség nyelve, s ilyen az ifjúsági nyelv. Mondhatnánk, hogy minden természetes emberi nyelv olyan többcélú épület, amelyik az ott lakók mindegyikének kényelmes, barátságos otthona.

Napjainkban hány magyar nyelvjárási régió él?

Tíz. Közülük hármat csak a határainkon kívül, Romániában élő magyar ajkúak tanultak, tanulhattak anyanyelvként. Keleti határainkhoz közel a mezőségit, Székelyföldön a székelyt, a Kárpátokon kívül pedig a moldvai magyar nyelvjárásokat (hagyományosan, de tudományosan pontatlanul csángóknak nevezik őket). A moldvai magyar nyelvjárási régió az egyetlen, amely kívül esett a Magyar Királyság területén.

Hazánkban hét nyelvjárási régió van: a nyugat-dunántúli, a közép-dunántúli–kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Tisza–Körös-vidéki és az északkeleti. De a nyelvjárási régiók maguk is további alegységekre oszlanak. Például az én szűkebb pátriámnak, a nyugat-dunántúli régiónak van északnyugat-dunántúli, rábaközi, őrségi, zalai, hetési nyelvjáráscsoportja, és ha a göcsejit önállónak vesszük, van egy hatodik is. Hozzá kell tenni: a nyelvjárási régiók közül mindegyik nyelvét beszélik az adott nyelvjárás hazai területét érintő államhatár túlsó oldalán élő magyar anyanyelvűek is.

Mik az említett régiók „határozott jellegzetességei”?

A szinte felsorolhatatlanul sok közül csak néhányat említenék. Alighanem mindenki ismeri a „szögedi” meg a palóc hangtani sajátosságokat, az ö-zést meg az á-ba hajló illabiális a-t. Az í-ző nyelvjárásokban beszélők „néz”, „szép”, „kék” helyett níz-t, szíp-et, kík-et mondanak. Szülőfalumban az „út”, a „tűz”, a „hosszú” így hangzik: ut, tüz, hosszu. A mássalhangzó meg gyakran meghosszabbodik: hangossan, utánna. És hogy egy földrajzilag távolabbi példát mondjak: a moldvai csángóban ma is létezik egy a más magyar nyelvjárásokban sohasem volt veláris zárt e hang – azt persze nem tudjuk, hogy mi lesz vele a következő évtizedekben, évszázadokban.

A hangtanon kívül a szókincsben mutatkozik a legtöbb nyelvjárási sajátosság. Főképpen azért, mert a földrajzilag elkülönülő nyelvjárások területén erősen különbözhetnek az életkörülmények, életviszonyok. Mások lehetnek a fák, másfélék a madarak, különbözhetnek a helyi talajokhoz leginkább illő sajátos földműves szerszámok, mások a szokások, ételek, hűvösebb tájakon más a viselet és így tovább. Mindezeket akár évszázadok óta „a maguk szavával” nevezik meg az ott élők. Hadd idézzek néhányat a Rábaközből, a Mihályi tájszótárból: nálunk a töklámpás tüzesember, a sütőtök uritök, az oldalszakáll tetülómbita, a mamlasz szittyemszotty, a denevér szárnyasegér, a disznósajt préshurka, a gyógyszer patikaszer, a Vörös Hadsereg 1944-es hadjárata a Rábaközben oroszbejövetel, a menyét menyétasszony, a mihályi húshagyókeddi maskarás falujárás bohócjárás, a nő fehérszemély, a papírelőke papírhángedli, a padlásablak herkelyuk, a kétujjas kesztyű hőkköskesztyű, a madzag köcölle, a vezetékes rádió – így volt az 1950-es években – pletykaláda.

Bodrogkeresztúron született nagyanyám a krumpli és hagyma alapanyagú, sóval-borssal ízesített, zsírban sütött lepényfélét lepcsák-nak mondta. Erről az ételről az interneten megtudni, hogy az ország más és más vidékein ugyanezt vagy legalábbis az ehhez hasonló ételeket hetvennél több különféle néven ismerik. Újabban sok helyütt – vásári, vásárcsarnoki büfékben, de már éttermekben is – egy szintén nyelvjárási eredetű szóval, tócsni-ként hirdetnek hasonló ételt. Lehet, hogy a „tócsni” nyelvjárásból bekerül a standardba, közszóvá lesz?

Nem zárható ki. Magam is találkoztam már vele. Ha elterjed az étel, akkor elterjed vele a megnevezése is. S ha több neve van, akkor tájanként eltérő nevek is élhetnek. Több ilyen példa is létezik.

A nyelvjárások között milyen különbségek vannak – ha vannak egyáltalán – a nyelv szerkezetében?

A nyelvnek a szerkezet, a nyelvtan a legállandóbb tartománya. De nyelvjárásbeli különbségek azért vannak. Nyelvek, nyelvjárások egymásra hatása a nyelv szerkezetében is hozhat bizonyos változásokat, eltéréseket. Ezek azonban a hangtani és szókészleti eltéréseknél jóval kisebbek. Horger Antal – aki kitűnő nyelvtudós volt, nem csak a József Attila-affér okán kell rá emlékezni – e vonatkozásban egy sajátos nyugat-dunántúli jelenséget említett. Ott a „nekem valahová el kell mennem” tartalmat így fejezték ki: „én el kellek menni”. Múlt időben: „én el kellettem menni”. Egyes szám második személyben: „te el kellettél menni” és így tovább. A köznyelvben segédigeszerű „kell” szót a nyelvjárásban igeként ragozzák. Ez még később is így volt. Gyerekkoromban magam is így mondtam. Csak az iskolában találkoztam az „el kell mennem”, „el kellett menned” szerkezettel. Ma pedig a közbeszédben – kivéve talán a Dunántúlt – azt is hallani: „el kell menjek”. Ez a forma régebben így hangzott: „el kell, hogy menjek”. Az „el kell menjek” Erdélyből, az onnan idetelepülőkkel került a XX. században, Trianon után a mai Magyarországra. A lehetséges rövidülés valósággá válását ott erősíthette a román nyelv példája. A szerkezetet illető bizonyos hatások egymástól gyökeresen különböző nyelvek között is érvényesülhetnek.

Milyen kapcsolatban volt, van, lehetett és lehet egymással a köznyelv, a standard és a nyelvjárás?

A honfoglalás előtt és után is még századokon át nem volt semmiféle köznyelv. A törzsek a maguk nyelvjárását beszélték. Hogy ezek miért különböztek egymástól, pontosan nem tudjuk. Az egyik ok az lehet, hogy vándorlásuk közben nem ugyanazoknak a más nyelvű népcsoportoknak a közelében éltek. Akárhogyan is történt, a törzsek ismeretlen nyelvjárásait nem feleltethetjük meg a mai nyelvjárásokkal.

Az államalapítás után az írott latin jelentette a standardmintát, amely az egyház és a tudomány nyelve volt. A felvilágosodás idején egyre inkább a német. A különböző országok tanult emberei latin nyelven érintkeztek egymással. A művelt magyarok is tudtak latinul, de számuk nem volt számottevő. A különféle nyelvjárásterületekről a királyi udvarba kerülő magyarok anyanyelvükön is megértették egymást, s az egymás közötti nyelvi érintkezésben nyilván kerülték a kirívó nyelvjárásiasságaikat. Ez volt az a „pillanat”, amikor gyakorlati okból közeledtek egymáshoz a nyelvjárást beszélők a nyelvhasználatukban. Bárczi Géza okkal írhatta, hogy a jövőbeli magyar nyelvi egységesülés első csírái a királyi udvarban kereshetők.

A világi és egyházi hatalmi körökben uralkodó helyzetű latin mennyiben gátolta a magyar standard kifejlődését?

A latin a nyelvhasználat bizonyos területeit teljesen „lefedte”. Nagy presztízse volt. Az volt az egyház és a tudomány nyelve is. A nyelvjárások apróbb különbségei pedig esetenként zavarhatták ugyan a más-más nyelvjárást beszélő magyarokat, de a megértést e különbségek nem lehetetlenítették el. A kódexirodalom alapján úgy látjuk, hogy egyfajta egységesülés jelei megmutatkoztak már a kódexek idejében, s ennek a folyamatnak feltűnő jele az ö-zés volt. Az említett kezdeményeket azonban Mohács elsöpörte. A reformáció hozott e téren radikális változást az anyanyelv fontosságának a hangsúlyozásával, a hitélet magyar nyelvűvé tételével, a magyar nyelvű iskoláztatás és a könyvnyomtatás lehetőségeinek a következetes kihasználásával. Részfordítások után 1590-ben Vizsolyban Károli Gáspár gönci református esperes fordításában sok-sok példányban kinyomtatták a teljes magyar nyelvű Bibliát. Ahogy egy későbbi költő írta: „Isten szólalt meg magyarul”. A nyomdászok – hogy mindenki megértse „az ő magyar Bibliájukat” – tudatosan törekedtek az esetleg megértési zavarokat okozható nyelvjárási sajátosságok, különlegességek elkerülésére. Az istentiszteleteken a papok magyarul olvastak a Bibliából – és ne feledjük, akkortájt a lakosság háromnegyede protestáns volt. Az említett tények nagymértékben megnövelték a magyar nyelv presztízsét, az iránta való érdeklődést, s nagyot lendítettek a magyar irodalmi nyelv egységesülési folyamatán. A magyar grammatikaírók pedig tudatosan törekedtek is az írott nyelvi egységesítésre. A beszélt nyelv azonban továbbra is a nyelvjárási sokszínűség jegyében élte a maga életét.

A későbbiekben a standard tovább erősödhetett, s a nyelvújítás eredményeként, valamint a reformkor sikeres politikai harcai után 1844-ben a magyar lett a hivatalok kötelező nyelve. A standard nemigen alapulhatott máson – a szókincs máshonnan kölcsönzött szavain kívül –, mint az országban meglévő magyar nyelvjárásokon. Leginkább az északkeleti nyelvjárástípus nyelvjárásai hatottak. Az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó szerkesztője, Ráth Mátyás 1780-ban arról értekezett – akkor még nem volt kodifikált magyar irodalmi nyelv –, hogy lapja ötvözni igyekszik a tájnyelveket, főképpen a Tisza mellékit, a Duna mellékit, a székelyföldit. Utóbb még hozzávette a palócot. Később, a nyelvújítás folyamatának leghatékonyabb évtizedeiben a nyelvjárások közül az északkelet-magyarországinak lett a legnagyobb súlya. Azért, mert egyrészt onnan származott a legtöbb grammatikaíró, ott voltak a híres protestáns iskolák, ez volt az alapja a vizsolyi Biblia nyelvezetének, másrészt meg Kazinczy és legtöbb társa is e vidékről származott. Az északkelet-magyarországi nyelvjárás rajtuk keresztül hatott a többi nyelvjárásnál erősebben a magyar irodalmi nyelv, a köznyelv alakulására.

Hét hazai nyelvjárásterület egy-egy kisebb része átnyúlik határainkon, három pedig egészében Romániában van.

A magyar nípnek

Sylvester Jánosnak az Új Testamentum fordításához a maga í-ző nyelvjárásában írt ajánlásrészlete 1541-ből (ez az első magyar disztichon):
„Próféták által szólt rígen néked az isten,
Azkit igírt, ímé, végre megadta fiát.
Buzgó lílekvel szól most es néked ezáltal,
Kit hagya hogy hallgass, kit hagya hogy te kövess…
Azki zsidóul és görögül és vígre deákul
Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:
Minden nípnek az ű nyelvén, hogy minden az isten
Törvínyinn íljen, minden imádja nevít.”

Hogyan fejlődtek tovább, hogyan hatottak egymásra a későbbiekben a nyelvjárások és a standard?

A nyelvjárások, a köznyelv „szülei” mindig is hatottak – korábban jobban, ma kevésbé – a standardra, leginkább a szókincsben. A standard pedig mindenben hatott a nyelvjárásokra. Hiszen az iskolák, a tengernyi újság, a szépirodalom, az alakulóban lévő tudományos irodalom, a színház, sok-sok egyházi rendezvény, utóbb a rádió, a tévé, a film, az internet – ritka kivételektől eltekintve – a köznyelvet, a standardot használja, ezt közvetíti. A nyelvjárásokat beszélők, leginkább a kis településen élők közül pedig sokan kerültek és kerülnek városokba, az ott főképpen a köznyelvet beszélők közé. A városokból falvakba kerülők száma sokkal kevesebb.

Napjainkban körülbelül hányan beszélik valamelyik nyelvjárást?

Pontosan nem tudjuk. Friss felmérés erről nincs. De az ötvenes évek derekán – Benkő Loránd véleménye alapján – a magyarok fele valamelyik nyelvjárás nagyjában „tiszta” változatát beszélte. A magyar nyelvjárási atlasznak az ötvenes-hatvanas évekbeli, a teljes Kárpát-medencét érintő adatgyűjtései alapján a nemkülönben kitűnő dialektológus, Imre Samu pedig úgy vélte, hogy a magyar anyanyelvűek körülbelül kétharmada beszél nyelvjárásban vagy nyelvjárásban is. Az ezredfordulón egy nyugat-dunántúli felmérés azt mutatta, hogy felső tagozatos általános iskolások bizonyos magánhangzók és mássalhangzók egyharmadát, másokénak akár kilenctizedét is nyelvjárási változatban használták. Magam egy 2001-es Kárpát-medencei felmérésben arról győződtem meg, hogy a szomszédos országos magyar szakos egyetemi hallgatóinak kétharmada ismert valamilyen nyelvjárást. Az itthoni egyetemek hasonló adata: vidéki városok egyetemein kereken 15, Budapesten nem egészen 10 százalék.

Összefügghetnek ezek a hazai arányok azzal, hogy viszonylag kicsi a közvetlenül falusi környezetből, kistelepülések középiskoláiból az egyetemre kerülők aránya?

Vitathatatlanul össze is függnek. Egyébiránt a friss felmérések hiánya ellenére is föltehető, hogy a magyar anyanyelvűek körülbelül háromnegyedének van nyelvjárási, regionális háttere – főképpen az idősebb korosztályokhoz tartozóknak. A legtöbben később megtanulták, megtanulják a köznyelvet, az irodalmi nyelvet. Ezzel pedig „kettősnyelvűvé” válnak. Szülőhelyükön, családi, rokoni körben változatlanul nyelvjárásban beszélnek. Ismeretlenekkel, hivatalban, városi környezetben azonban köznyelvre váltanak. Nemcsak azért, mert nyelvjárásukból esetleg hiányoznak olyan szavak, kifejezések, amelyek a köznyelvben megvannak, hanem s talán elsősorban azért, mert attól tartanak, hogy nyelvjárási, nyelvjárásias beszédmódjukért lenézik, „leparasztozzák” őket.

A „boszorkányhagyományon” kívül a tájszólás is lehet reklámeszköz.

Ehejt és ahajt

A székelyek magyarja nyelvünk világának egyik legkülönösebb virága. Pompás példa erre Tamási Áronnak – aki magáról azt tartotta: írói természetére különösen jellemző, hogy székelynek született – az 1928-ban papírra vetett Vargyasi kalóz című novellája, abból akár csak néhány mondat is:

„A nyáron volt, úgy augusztus farkán egy pénteki nap. Dél elmult volt jócskán. Jődögélek ehejt fel az uccán s hát zug szembe velem egy autó. De szép volt, ember szebbet ne lásson. Megállok, hogy szaladjon el mellettem – hát lassít s megáll ugyancsak.
– Kedves uram – szólt ki belőle egy ur –, a vargyasi bányához merre mehetnénk?
– Sok kedvesse van az urnak – mondom, de csak néz, mint a bagoly.
Gondolám, enyhítek rajta s így szólék:
– A bányához-é?
– Ahhoz.
– A márványhoz-é?
– Ahhoz.
– Jótól kérdik, mert Józsi bátyám nagy részes benne.
Erre örvendezni kezdnek, s hínak, hogy kalózoljam el őket, s mutogassam meg. Számítom magamat, s úgy határozok ahajt, hogy megjátszom ezt is.
– Mehetek – mondom.
Felülök reá, a nyavaja törje ki kocsiját, s porozni kezdünk.”

Mennyire éles a határ az anyanyelvi nyelvjárás és a később elsajátított „közmagyar” között?

–Ha valaki valamely nyelvjárásba születik bele, abban nő fel, általában nem közvetlenül a standardot sajátítja el, hanem egy köztes változatot, egy regionális köznyelvet. Ebben még él a nyelvjárás sok-sok sajátos hangja és szava, de már megvannak benne a standard szavai, kifejezései, és lassanként megjelennek annak beszédhangjai is. A tájnyelvi ejtés, persze, többé-kevésbé később is megmarad, teljesen alig-alig lehet leszokni róla. Még a köznyelvből való, akár már felnőttként megismert szavak kiejtésén is érződhetnek a nyelvjárási ízek. És így van megfordítva is. A nyelvjárásokat anyanyelvként beszélőknek a köznyelv felé közeledése a múlt század közepén erősödött fel. Deme László A magyar nyelvjárások atlasza című, végül hat kötetben megjelent munka anyaggyűjtésének kezdetén, a negyvenes évek végén még úgy tapasztalta, hogy a megkérdezettek a válaszaikban – hogy „igazodni próbáljanak az idegenekhez” – némiképpen erőlködve, mintegy szerepet játszva beszélték az általuk még csak kevéssé ismert köznyelvet. Másfél évtizeddel később pedig a kérdésekre már szinte természetes könnyedséggel válaszoltak köznyelviesen. A regionális köznyelv meglepően gyorsan teret nyert.

Ott vótȧm Kȧlocsān

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Felsőnyárádon egy hatvannyolc esztendős férfitól 1998-ban följegyzett szöveg:

„Hol volt katona?
Először Kȧlocsȧ. Ësztërgom-táborbȧ vonúltȧm be, ȧ vót ȧz első bevonúlás, ȧhol most vȧn ȧ… vót, ȧkkor is vót ȧz ȧpācāknȧk vót ȧz ije zārdȧ, odȧ vonúltȧtod be, onnȧt októbër, novembër, novembër nem tudom, hȧnyȧdikān, ȧkkor elvittek bennünket Kȧlocsārȧ. Ȧkkor ot vótȧm Kȧlocsān. Mā kȧrácsonyrȧ Kȧlocsārú jöttem hȧzȧ hārom nȧp szȧbȧccsāgrȧ ide. Visszȧmëntem Kȧlocsārȧ, és ez ȧszonygyȧ, ötvenkettő… októbërébe… mār idekerültem Miskócrȧ Szëmpétëri kȧpubȧ, mert itt ȧlȧkúlt ëgy nehézezred, ëgy rohȧmlövegezred, ide csȧk tisztȧ borsodijȧkȧt hosztȧk.” [megközelítő kiejtések: ȧ = á-ba hajó a; ë = é-be hajló e; ā = ó-ba hajló á]

(Forrás: Cs. Nagy Lajos–N. Császi Ildikó: Magyar nyelvjárások)

Nemzedékünk évtizedeiben a folytatás?

A nyelvjárások visszaszorulóban vannak mind használati körüket, mind regionális – hangtani, szókészleti, stílusbeli – sajátosságaikat illetően.

Az ok?

Gyorsan változnak a gazdasági körülmények. Változik az életmód, a kultúra, az életkörülmények, részben más eszközök vesznek körül bennünket, mint korábban – régebben rádió sem volt, ma meg már televízió és számítógép is van egyre több falusi házban. Eltűnt a hagyományos paraszti gazdálkodás és létmód. Régi eszközöket egészen újak, mások váltanak fel. Ezeknek az emlékét még őrzik a tájszavak, de ki tudja, meddig. Az új tárgyakkal, eszközökkel új köznyelvi szavak mennek át a nyelvjárásokba. És a komputert – meggyőződésem – egyik hazai nyelvjárásban sem mondják majd „nyelvjárásiul”, marad a köznyelvi számítógép.

Nem kell hozzá szakismeret vagy különösebb képzelőerő, hogy észrevegyük: maga a betű is a standardot erősíti. A nyelvjárási területeken megjelenő helyi lapok standardban íródnak. A szépirodalomban is csak elvétve – például: Móricz Rózsa Sándor-regényeinek némelyik szereplője vagy Mikszáth Különös házasságában a szlovákot és a palócot keverő Vidonka esetében meg erdélyi íróink egy részének műveiben – jelennek meg nyelvjárási szavak, fordulatok. A tankönyvekben a köznyelvvel találkoznak a gyerekek…

A közoktatásunk írásos és élőszavas szelete – legalábbis hivatalosan – voltaképpen elfeledkezett arról, hogy a tanulók számottevő része nyelvjárási kötődésű. A pedagógusképzés során csak ritkán esik szó arról, hogy a leendő tanárok sok diákja – és ez természetes! – nem beszéli s nem is érti tökéletesen a köznyelvet. A „nem érti”, persze, túlzás volna, mert a köznyelv megértése hétköznapi szinten alig jelent akadályt, hiszen a mai nyelvjárások és a köznyelv közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére sajnálatos, sőt a tanulókra nézve káros, hogy a magyar tanárok többnyire nincsenek kiképezve arra, hogy mit kezdjenek a nyelvjárási hátterű tanítványaikkal – ezért volna szükség az egyetemi, főiskolai tanárképzésben nyelvjárástani órákra. A nyelvjárásban született, nyelvjárási közegben élő gyerekek iskolai tanulmányaik idején, majd fiatal felnőtt éveikben is hátrányban vannak vagy lehetnek. Amíg a falujukban járnak iskolába, ez még általában nem okoz gondot – legalábbis ha tanítójuk, tanáruk az ő ottani nyelvhasználatukat ismeri s tiszteletben tartja. A hátrány akkor súlyosbodik, ha a gyerek egy „standardot beszélő” város iskolájába kerül. Nemcsak azért nehezül meg a helyzete, mert társai egy darabig csúfolhatják „falusi”, „paraszt” beszédéért – ahogy erről Illyés Gyula is írt a Puszták népében –, hanem azért is, mert az iskolai környezet bizonyos helyzeteiben az ilyen tanuló elbizonytalanodhat anyanyelvi kompetenciáját illetően.

Az írásbeli feladatok esetében még nagyobbak a gondok. Az elhangzó és a leírt szöveg különbségei még a legpontosabban használt standard esetében is eléggé nagyok: látja és láttya, gyújtsd és gyújdzsd, tetszik és teccik. Hát még a beszélt nyelvjárás és a standard írás közötti különbségek! Ha egy gyerek a „biztosan” szót egyre-másra úgy hallja otthon, az udvaron, az utcán, hogy bisztossann, a „körülbelül”-t úgy, hogy körűbellül, akkor könnyebben jön zavarba dolgozatíráskor, házi feladata írásakor, mint az ugyanezeket a szavakat leíró standardbeszédű társa.

Az ezredfordulónak egy nyelvjárásterületen tanuló felső tagozatosai fogalmazási feladatát vizsgálva az derült ki, hogy a helyesírási hibák harmada abból következett, hogy a gyerekek nem standard, hanem nyelvjárási környezetben éltek. Ilyen helyzetben nagyon nehéz a dolgozatokat javító tanár dolga is, hiszen neki egy „másik” nyelvváltozat, a standardmagyar helyesírási szabályai szerint kell osztályoznia.

Mi a teendő?

A gyerekeket nem szabadna büntetni, megalázni azért, mert nyelvjárási eredetű hibákat vétenek. Tapintattal, időt hagyva a köznyelvi alapú helyesírás jobb elsajátítására, külön kellene foglalkozni az adott nyelvjárási háttér és a köznyelv közötti eltérések megmagyarázására. Nálunk Rábaközben praktikus segítség volt tudnunk, hogy amit a faluban s otthon l-lel, a köznyelvben meg j-vel mondanak, azt ly-nal kell írni: a góla, a hüle, a királ tehát írásban „gólya”, „hülye”, „király”. Akár beszédről, akár írásról van szó, tudatosítani kellene tehát a tanulókban, hogy a nyelvjárás nem bűn vagy hiba. Hanem a magyar nyelvnek egy sajátos változata. Eközben, persze, el kell mondani, hogy a magyar köznyelvben, a standardban ez vagy az másképpen van. És hogy a standardban vannak olyan szavak, kifejezések, amelyeket az ő nyelvjárásukban nem ismernek, nem használnak. A standardot azonban célszerű minél jobban megismerniük, mert a nyelvjárásterületen kívül azzal lehet boldogulniuk. Eközben, persze, ne felejtsék el „anyanyelvjárásukat”, sőt legyenek tudatában annak, hogy birtokukban van a magyar egy különleges változata. Ahogy mondani szoktuk: kontrasztív szemléletű anyanyelvi órákra volna szükség.

A hazai és külföldi résztvevők közül sokan őrzik még nyelvjárásukat.

Áff, vagyis ef

Számtalan példa van és volt arra, hogy felnőttek ok nélkül „kiigazítják” a tájszólásban beszélő gyerekeket (és néha meglett korúakat is) – ezt bizonyítja egyebeken kívül Illyés Gyula Puszták népe című, 1936-ban megjelent szépirodalmi szociográfiájának részlete:

„A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között.
»Mondd is, amit csinálsz« – szólt hozzám a tanár.
– Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. »Mi között?«
– A bé és áff pontok között – ismételtem. […]
– Nem áff, hanem eff.
– Igenis.
– Mondd ki, hogy eff.
– Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
– Nem áff! Mondd, ahogy kell!
Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ö-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egész zártan e-nek, hol nyíltan, csaknem á-nak ejtve.”

Az egyén életében gyakori, hogy nyelvjárási anyanyelve helyett életkörülményei, lakóhelye megváltozván, házastársa, új baráti köre hatására kettősnyelvűvé válik. Mi történik, ha valakit nyelvjárású faluból nem nagyvárosba, hanem egy másik nyelvjárásúba vet a sorsa?

Ráragad az új nyelvjárás sok eleme, és így gazdagodik a szókincse. De a kiejtésén mindig érződni fog, hogy honnan indult. Ahogyan ez a falu–nagyváros váltásban is törvényszerű. És ha hoz magával – mondjuk – egy addig az új falujában nem használt és ott nem ismert nevű szerszámot, használati tárgyat, ruhadarabot, ételfajtát, akkor azt a helybeliek is valószínűleg a „hozott” nevén fogják emlegetni. Egy nyelvjárási szó beleilleszkedik egy másik nyelvjárásba.

Mennyire taksálhatjuk nyelvjárásaink „saját” szavainak számát?

Hat évtizednyi anyaggyűjtő munkával és seregnyi már meglévő nyelvjárási szótár, tájszótár felhasználásával 2010-re elkészült a hatkötetes Új magyar tájszótár. Abban 120 ezer szócikkben 600 ezer nyelvi adatot találunk. És ez a szám alatta van a mai és hajdan volt nyelvjárási szavaink számának.

Az elnéptelenedő falvak, a műszaki fejlődés, a földrajzi és foglalkozási mobilitás, a magasabb iskolázottság korában – és amikor sokan gúnyolják, lenézik, nyelvi öntudatukban megrendítik a nyelvjárásban beszélőket – milyen jövő vár, várhat nyelvjárásainkra?

Az említett okok tagadhatatlanul a nyelvjárások léte ellen szólnak. De a gyerekek egy részének még mindig valamelyik nyelvjárás az elsődleges anyanyelvváltozata, s számosan vannak, akik regionális hátterűek, jóllehet a környezetükben kezdettől fogva jelen volt a köznyelv is. Sok helyütt családi körben, a szülőhelyen, régi barátok, ismerősök között még mindig inkább a nyelvjárás járja. Mert az a beszélők érzése szerint közvetlenebb, gyengédebb, kötetlenebb, sokszor könnyebb vele kifejezni az érzelmeket – így van ez nemzetközi felmérések szerint is. A nyelvjárás a szűkebb közösséghez tartozás egyik kifejezője, s mint ilyen a lokálpatriotizmus fontos eleme. Nos, ez lehet a nyelvjárás megmaradásának legfontosabb záloga. Miként az a tudományos közhely is, hogy a lokális kultúra egyik hordozója és része a lokális nyelv, azaz a mi mostani esetünkben a nyelvjárás, a regionális nyelvhasználat.

Remélhető, hogy a nyelvjárásokat lenéző társadalmi szemlélet előbb-utóbb Magyarországon is megváltozik. Remélhető, hogy a jövőben is megmaradó, a mainál kevesebb és nem kirívó nyelvjárásiasságok egyre elfogadottabbá válnak, sőt talán pozitívan fogadott, a köznyelv mellett szívesen hallott, az anyanyelvet színesítő, gazdagító értékké lesznek. Ez az óhajtott állapot bizonyosan nagyban hozzájárulna a nyelvjárások, a regionális nyelvhasználati sajátosságok legalább egy részének a továbbéléséhez, és ezzel az anyanyelv színes változatosságának a megtartásához.

Kiss Jenő

A Sopron megyei Mihályiban született. Ugyanabban a faluban, amelyikben a XX. század első felének egyik legnagyobb magyar nyelvtudósa, Zsirai Miklós akadémikus. Vele gyerekkorában s akkor találkozott, amikor Zsirai Mihályiban időzött.

Soproni gimnáziumi érettségije után az ELTE bölcsészkarán magyar–latin, majd finnugor szakon tanult. Diplomája megszerzésétől a magyar nyelvtörténeti és nyelvjárástani tanszéken tanított. Évekig magyar lektor volt a göttingeni egyetemen, majd vendégtanárként tanított Berlinben. Itthon 1990-ben nevezték ki egyetemi tanárnak, előtte bő fél évtizedig a bölcsészkar oktatási dékánhelyettese volt. Hosszú ideig vezette a magyar nyelvtörténeti, szociolingvisztikai és dialektológiai tanszéket és említett nevű elődjét, két és fél évtizedig igazgatta a mai Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetet s tanszékcsoporti elődjét.

A Magyar Nyelvtudományi Társaság 1974-ben titkárává, 2005-ben elnökévé választotta. Tudományos munkásságának elismeréséül 2000-ben a Nemzetközi Dialektológiai és Geolingvisztikai Bizottság vezetőségi tagja, 2003-ban a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja lett, 2007-ben pedig megbízták az MTA és az ELTE közös Geolingvisztikai Kutatócsoportjának vezetésével.

Kandidátusi értekezését 1977-ben, az akadémiai doktorit 1989-ben védte meg. Az MTA 2001-ben levelező, 2007-ben rendes tagjává választotta. Vezetője vagy tagja több hazai és nemzetközi nyelvtudományi társaságnak. Kitüntették – egyebeken kívül – Akadémiai Díjjal, Pázmány Péter-díjjal, Lőrincze-díjjal, Csűry Bálint-emlékéremmel, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Munkásságát 2019-ben Széchenyi-díjjal ismerte el Magyarország. Szülőhelye 2006-ban – nem utolsósorban a Mihályi nyelvével való törődéséért, illetőleg mindenekelőtt a faluban is ismert nyelvjárási szótáráért, a sok mihályi szót, szókapcsolatot összegyűjtő, magyarázó Mihályi tájszótárért – a Mihályi díszpolgára címmel ismerte el a munkásságát. Ma is gyakran hazajár, személyében is őrizve a mihályi nyelvjárást.

Hogy Mihályi – a maga szavával élve – „nyelvileg ingergazdag környezet” volt, azt a professzornak a tájszótár mellett a szülőfaluja nyelvének igeképzőiről, hangtanáról, alaktanáról, mondattanáról, állandó szókapcsolatairól, a cipészmesterség ottani szakszókincséről írott könyvei, tanulmányai bizonyítják. Ezeken kívül írt jó néhány dialektológiai, szociolingvisztikai, nyelvtudomány-történeti és finnugor nyelvészeti kötetet – például: Magyar madárnevek (1984), Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat (1994), Magyar nyelvjárási kalauz (2000), Kérdések és válaszok a nyelvtudományban (válogatott tanulmányok, 2014). Észtül jelent meg A magyar nyelv és nyelvközösség című kötete (2016). Írt és szerkesztett – részben társalkotókkal – seregnyi tankönyvet, könyvrészletet, szaktanulmányt. Mindezek mutatják sokirányú kutatói érdeklődését, felkészültségét, friss alkotókedvét.

Az ELTE professor emeritusának legkedvesebb saját könyve a Mihályi tájszótár. Mert – így tartja – a benne közölt szavak gyermekkorát, a családot, a rokonságot, a barátokat, az otthoni változatos természeti környezetet idézik fel. Sok tájszóról ma is meg tudja mondani, hogy kitől hallotta először. Hazamenve mindig jegyez fel korábban föl nem jegyzett szavakat. Ez a lista egyre gazdagodik. Okkal tervezi tájszótára bővített új kiadását.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.