Romhányi József-verspályázat

A beérkezett pályamunkák:

Fecske László

Arc-kifejezésem

Az arcomon kiült a bánat,
mert érzékszerveim között
kisebb arc-harc támadt.
Érzékszervek létére
érzéketlenné váltak.
A Szemeim az Orromnál
tovább nem láttak.
Egy nap aztán megvesztek.
Hirtelen verekedni kezdtek.
A Szem szemtelen módon
szemmel verést alkalmazott,
s előjött a Kalapács is,
ki a Fülben volt alkalmazott.
Az ábrázatom furcsa lehetett,
melyről néhány szervem tehetett.
A Szem-pillantás alatt
behunyta magát,
miközben az Orrom megérezte
a Szám egyedi szagát.
A Szem-látomást látott:
Fura mimika táncot,
s ettől összehúzta magán a ráncot.
Az Orr-cátlan módon viselkedett.
Mindenbe beleütötte magát.
A Szem el is „látta” szépen a baját.
Csak dulakodtak, verekedtek,
mint a gyerekek.
Bizonyára hiányoztak
azok a szükséges „kerekek”.
Mialatt folyt a csata,
arcizmaim meg se rándultak.
A szerveim lassacskán
sorra sántultak.
A Szem sunyi módon
megleste, hogy a Fülem ül-e?
De mindkettő ült a helyén,
akárcsak a nejem fején.
A Szám egy ideig a Fülemet rágta,
miközben az Orrom véletlenül
saját magát orrba vágta.
Hívni kellene az orvost,
méregtől forr az Orr most,
kit magánál fogva vezetnek,
örömöt adva az élvezetnek.
Az Orr búsan lógott,
az ütés neki nagyon fájt.
Eközben az ideg,
elhúzta a Szájt.
A Szemeim csak lestek,
mialatt mind egymásnak estek.
Midőn egymást verték agyon,
elszédültek nagyon.
Volt ott minden,
mi Szem, Szájnak ingere.
S a Száj azzal számolt,
hogy ez hány-inger-e?
Ez volt aztán az arc-vakolás,
ment a csihi-puhis arcpakolás.
A Szám be nem állt.
Jártatta magát, locsogott.
A sok beszédtől
már nyálban tocsogott.
Majd csinált egy terpeszt.
hogy lerágjon magáról
egy „születő” herpeszt.
Az Orr-vadászként figyelt,
az Orr-sövény mögül.
A Szájjal való harcban
mázlijára ő volt fölül.
A Száj és az Orr
mindketten a magukét fújták,
közben arcászati könyveiket bújták.
Ebből aztán Szám-háború lett,
melytől a Szám miközben
verekedett, berekedett.
A Szem-füles volt;
pilláit magára zárva
hunyorogva várta
a fejleményeket.
Közben egyre komolyabbra fordult a támadás,
szünet nélkül folyt a Szám-adás.
A Fül rohamra indult,
de a maga valójában
megbotlott a Fülbevalójában.
Az Orrom lassan elfáradt,
szépen kifújta magát,
a Számnak se lehetett venni a szavát.
Dühében ráharapott a bal Fülre,
s mialatt az állam fölött
egy fél falat Fület rágott,
a másik Fült-tövön vágott.
A Szemöldök is felállt,
s kihúzta magát.
Szomorúan nézte,
hogy esik egymásnak
a sok régi jó barát.
Az Orr-ra szégyen Szemre
négyen mentek.
A sok orrolásért most
aztán elégtételt vettek.
– Szemet szemért! – kiáltotta a Szem,
ki már ekkor vérben forgott.
A Száj eközben magában morgott.
Majd elindult az Orrom vére,
mert rátörtek az életére.
Úgy ellátták szegénynek a baját,
hogy már alulról szagolja az ibolyát.
Ez már kész horror.
Az Orrom többé senkire nem orrol.
S hogy mi lesz most?
Keresik az Orrgyilkost.
E furcsa eset a bíróságra került,
s a tárgyalás igen jól sikerült.
A Szem-tanúként jelent meg,
a Száj pedig vádlottként ült.
– Hogy történt? – kérdezte a bíró a Fült.
A Fül zavarában elvörösödött,
csak állt némán, a Száj mögött.
A kérdésre a botját se mozdította.
A bírót ez eléggé felháborította.
Érezte, hogy valami baj van.
Hogy a Füleim mögött vaj van.
– Maga kapott egy fülest, de mi is:
hogy az Orr már kissé szenilis.
Egy régi fotón látták a Fült,
miközben az Orr nyergére ült.
– Kérem, én a fejen ültem,
majd hallójárataimon
keresztül menekültem.
Csupán békére vágytam,
de izgalmamban a Szemre hánytam.
Ennyi volt a Fül-védő-beszéde,
akinek csak ennyi jutott az eszébe.
Már a kíváncsiság is hegyezte a Fülem,
hogy a tettes ki lehet?
Bár példát a másikukról
egyikük sem vehet.
A bíró a Számba vett minden lehetőséget.
Arra gondolt: hogy is vessen ennek véget?
Elsőként szemet vetett a Szemre,
de nem hallgatva az eszemre
több Szem többet lát alapon,
a vallomásokat olvasta egy lapon.
Rákoncentrálva a Szem-ügyre
a Szemeimet vette szemügyre.
A Szem vakon állította,
hogy semmit sem látott.
Nézőpontjától az Orr távol állott.
– A párommal csak néztük a tettet.
Azt hittük, hogy az Orr
csak halottat tettet.
Majd behunytuk magunkat szépen,
s megbújtunk a magunk gödrében.
A Fül ekkor közbeszólt:
– Kérem! Az egyik fő Szem-pont,
hogy a Szem pont ott volt,
s bármit is mond, mindent látott,
a párjával együtt bambán állt ott.
A bíró bár értő Fülekre talált,
s nem kívánva senkinek a halált
mégis a Szemnek adott igazat,
annak ellenére, s szegény fejemnek,
hogy gyakran magam sem hiszek a Szememnek.
– Maga ölni tudna a nézésével,
de egyetértek az érzésével.
– Szemfényvesztő!
– kiabálta a Szám konokul,
mint aki semmiből sem okul.
A Szemet kizárták a
gyanúsított listáról,
s már egyre többet tudtak meg
az Orr elleni terrORRistáról.
Miközben az arcom egyre jobban sápadt,
a két Szemem lassan könnybe lábadt.
Az áldozatot felboncolták.
Túrták, bányásztak benne rendesen,
s miután át is szabták,
bekötözték csendesen.
A Szem nem vádolt senkit,
a Fül viszont beperelt mindenkit.
Kártérítést követelt,
de ekkor a pohár a bírónál is betelt.
– E dulakodásba ön is párosult.
Maga barátom, legfeljebb halláskárosult!
Fogja a cimpáját, és maradjon a helyén!
Ott van jó helyen: a gazdája fején!
A Száj nagyra volt az eszével,
ott tátikázott, rút herpeszével.
– A Szem és a Fül begyulladtak!
Mindegyik bűnrészes!
A bíró ekkor vette észre,
hogy a Száj „ajka” véres.
– Ne szájaljon tovább,
mert szájon vágom!
Maga a tettes, kis barátom!
A Fül ilyet még nem hallott.
A Száj megadván magát, vallott.
Midőn teleöntötte magát borral,
részegen végzett az Orral.
Az ülést, s a Számat is berekesztették.
A Fül-ügyelők parancs szerint
a dolgukat tették.
A Száj-zárat kapott,
tizenöt letöltendő napot.
A Füleim elálltak… a vádtól,
s utána már minden ment magától.
Lassan az eszem is rájött riadtan,
hogy minden az alkohol miatt van.
Néha gondolok még e harcomra,
s emiatt a mosoly… gyakran kiül az arcomra.

Utasi Hajnalka

Rímhányó Romhányi

Nagytétényben született
őt is anyatej etetett
felnőtt, mint más
ember egyedek

imádta a muzsikát,
brácsázni tanult,
de ujja elhagyta,
túlfeszítette a húrt

a Magyar Rádiónál
művészeti vezető és dramaturg
zenei és nyelvi hallásában
is újító trubadúr

műfordította Gluck Orfeuszát,
Rossini Ory grófját,
Orff okos lány operáját,
Strauss denevér librettóját

Dr. Bubót, Mézga Gézát,
Ludas Matyit
rímbe szedte
humorral vegyítette

kérem szépen
Ő nem nyelvünk
Mekk mestere
cégtábláján felirat:
a nyelv fenegyereke

a két kőkorszaki szakit
Ökör Körbe küldte
a rajzfilm sikerét
neki köszönhette

frappáns és ironizáló
nem plagizáló
állatokkal példálózó
emberi jellemeket
nyelvi bravúrja ihletett,
s szégyentelenül
szemünkbe szemtelenkedett

pimasz zseni
éleslátó humorzsák
zenei géniusz
latinul úgy mondják
Nyelvus Hungaricus

opera, front, hadifogság,
körülötte „füstös üstök,
ahol készül a früstök!”
amibe belehull néhány üstök

párbeszédei parádéznak
szóvarázsai tevéken
tevékenyen integetnek
a nagyérdeműnek

rímei rágják az idő kolbászát,
bizony ma is megmozgatják
a hallgatók rekeszizmát,
mert bizony
„Hernyó maradsz, bár fent keringsz.
Nem a szárny szab itt mértéket,
hanem a gerinc.”

vicces a lélegzetelállító igazság,
foga fehérjén oldódik a gazság
ahogy írom az adomát
aprócska legyecske vagyok,
ki pók hálójába akadt,
a szörny közeledik,
lassan bekap, de közben
halálra röhögöm magamat

kortalan szállóigéin
rímes sorok bibéin
hatványozott sors sokk
kimoshatatlanul ragad ránk,
mint a szurok

Tudják, mikor lesz itt szép világ?
„Ha égig ér a szarkaláb,
és az úton sündisznócska,
riszálja a popsiját!”

Ne feledjék!
Nevetni sohasem tilos,
akkor a legjobb,
mikor a fül már piros
hasizomba ha van, ha nincs
beleáll a lüktetés
fájdalmas és nincs megállás,
szünetelés

egyre jobban rázkódik a szervezet
egy szál örömkönnyre vetkőztet
a helyi szerv persze kivezet
de még közben is
csontig hatol az
élvezet

turbózódik a muri,
s lám egy
hecc vadász
tudja a tutit,
fegyvere szimplán elsül
szerencsére felsül
élce csupán baráti
a maga humora
ellenállhatatlanul haláli:
ROMHÁNYI

Fecske László

A hal végrendelete

Haldoklik az öreg hal.
Már alig lát, és alig hall.
A halpénze elfogyott,
így élete megrogyott.
Felkopott a hal álla.
emiatt lőn’ halála.
Volt idő, hogy vidám volt,
hisz boldogságban lubickolt.
Egyszer azt mondta róla a tintahal,
hogy ő a vízben a mintahal.
…de most hullámsírban úszik,
mint fáradt pióca, úgy kúszik.
Még ifjú korában
halőr volt egy vízi várban.
Gyorsan úszott: szépen, pontyosan.
Dicsérték is őt ezért sokan.
Nap, mint nap dolgozott rendesen,
s halpénzét gyűjtötte csendesen.
Egy ládába tárolta mind, nagy hal-omba,
egy része pedig ment a vízimalomba.
Ott gyűlt a hal-adó,
mely elHALálozás esetén visszakapható.
Tőkéjét a tőkehal őrizte,
a halpénz megőrzés ugyanis az ő tiszte.
S hogy távol tartsák a halakat,
volt a széfen egy hal-lakat.
Hozta is neki az összeget
egy gyönyörű sellő.
Ő volt a vízben a közös képvisellő.
A halpénz már milliókká hízott,
de az öreg hal senkiben sem bízott.
Ámde, kopoltyújában kigyúlt egy szikra:
„De hiszen itt a sok mikro-ikra,
kik majd vigyáznak a millióikra!”
A vagyont ráhagyta a családi halakra,
tárgyi kincseit pedig pár hal-alakra.
– Kedves rokon, drága Delfin!
Egykor együtt nevettük sok szelfin.
Egy képkeretet adott neki a hal,
melyből kiállt egy picike szeg.
– Ez hibás! – szólt egy pici Keszeg.
Majd következett a Rája.
kire koronát hagyott reája,
s így ő lett a halak új királya.
Sügér sógor sugárpisztolyt kapott,
melyre, mint a horogra, úgy harapott.
– Egy darab vézna, vízi vázámat
ikra ikreimre hagyom.
Vigyázzatok rá nagyon,
mert kész vagyon!
A tollkészletem új tulajdonosa
a tintahal legyen!
Neki nem szükséges,
hogy hozzájuk tintát vegyen.
Az egyik rádiómat,
melyben zavaros a víz, s a hal-adás
örökölje meg Harcsa Balázs!
A másikat kapja meg a Kecsege,
de előtte nézze, meg,
hogy nem recseg-e?
A tőröm a kardhalé legyen!
De rosszat vele ne tegyen!
Látom, itt van a Márna.
Tán ő is örökséget várna?
Megörökölheti a víziszonyom,
de azzal bizony pórul járna.
Még megvan a vízibiciklim is,
de hiányzik egy küllő.
Mivel már rég vágyott rá,
kapja meg a Fogassüllő.
– Nekem is adsz valamit?
– úszott oda egy hal-kan,
kíváncsian, s feltűnően halkan.
– Az epekövemet a Kőhal kapja,
mert neki az apám volt az apja.
De hogy téged se érjen bánat,
megkaphatod a halszem optikámat.
Gondoltam még néhány rongyra,
amiket ráhagyok a Tükörpontyra.
Törölgesse vele a tükrét
de csak annak tükrében,
ha viselkedni fog,
úgy, mint régen.
Drága barátom, Csukám!
Tiéd lehet az összes sportcsukám,
s van még a tulajdonomban két régi nyereg.
Azok örököse legyen a Csikóhal-gyerek.
Kedves, Busa! Miután meghalok,
tiéd lehet a testem húsa.
Látom, itt kering a Hering,
kin még nem látni ráncot,
s imádja a táncot.
Legyen övé a táncdal-lemezem!
Én ugyan még mozgok, de már nehezen.
Neki mindene a keringő,
hisz egy táncoló Hering ő.
Örülök, hogy eljöttek a Cetek.
Tiétek a masszázsszékem,
hogy javuljon a gerincetek.
Az esemény alatt egy halacska
már készült a torra.
Süteményeket, és italokat
hozott elő sorra.
– Így elmélázva a sörömön
a legnagyobb örömöm
a pikkelysömöröm
– nyögte a HALófélben lévő hal,
ki épp még lélegzett
a kopoltyújával.
A sok hal-andzsa után
már mindenki az ajándékát fogta, sután.
Miután felfogták a HALlottakat,
meggyászolták a HALottakat,
kik elődeik voltak a halaknak,
ennek a sok víz-uális térben élő alaknak.
Az öreg hal zenét is kért a vég előtt,
s az Angolna be is hangolt a délelőtt.
Kedvenc haldalát kérte: a Hal-lelúját,
amelytől feledni vélte bánatát, s búját.
Már minden hal-ott volt…
Eljött a Pir-anyja… és az apja is,
s a halkan evő Algaevő,
ki egy kissé hamis.
Utolsóként jött Amasszony és Amúr,
kik között örök volt a „lamúr”.
Szegény hal a végét ússza,
s tán már nem soká húzza.
Bölcs hal lévén osztotta tanait,
s most halljátok utolsó szavait:
– Hol hal él,
s az élet lassan elalél,
az a mi terünk.
Hal-asztást sajnos nem kérhetünk.
Poszeidón légyen mindig velünk!
Az életben sikerem volt több ízben,
szó szerint úgy éltem, mint hal a vízben.
A lét olykor hal-ántékon ver,
és sajnos nem mindig a hal nyer.
Míg az élet forog,
mindig lesz horog,
melyet kerüljetek mélyen,
hogy a hal faj soká éljen!
Az életem olyan volt,
mint egy hal-álom,
de immár közeleg a halálom.
Az új kezdetet már
magamban érzem vala…
S azzal a vizek hala meghala.

Móczár Csaba

Pata s ököl csata

Egy jámbor bárány
kit megszállt a birkaármány,
elhatározta,
a kengurut felpofozza!
Az kiállt első hívásra
egy pata s ököl vívásra.
Nem hiába mondom én
egy igazi fenomén,
valóságos boxguru
ez a sportos kenguru!
Nem nyerhet a bárány itt,
ha csoda nem történik.
Első menet, szól a gong,
de Atyaisten mi a gond?
Csak áll a bajnok szétszórtan,
testét pedig elszórtan
borítja folt szép sorban.
S bár sok hősies
kis ütéssel küzd a bálvány
kiütéssel győz a bárány…
HIMLŐ!

Móczár Csaba

Kakukk tojás

Az erdei madárszövetkezet
a kakukk ellen szövetkezett,
s ekképpen szövegezett
meg egy írást,
eloszlatva minden sírást.
Ütött a fali-órája a kakukknak,
többé nem hagyjuk magunkat!
Latba vetünk minden befolyást
ne rakhasson eztán tojást
részünkre gyanútlan fészkünkbe.
És végül büntetésül -jó kis csapda –
kapja
önmaga furmányát:
vigyünk neki egy -egy tojást
a sajátból
minden madár családtól!
Így is lett,
szót követte rögtön tett.
Így lett a potyázó kakukkból
árvaházi direktor,
aki tojások felett repkedve
ezt kiáltja berekedve:
Úristen ez mind más és más,
melyikük a KAKUKKTOJÁS?

Móczár Csaba

Békamese

Valamikor réges-régen,
kétszáz éve talán,
mesét olvasott egy leány.
A mesének mondandója:
Él egy béka lenn a tóba,
illesse őt széplány csókja,
s királyfivá válik újra,
mivel csak elvarázsolta
egy ármány, amit kieszelt
egy vén boszorkány ellene,
hogy ne lehessen kedvese.
Erre a lány, ó, ostoba,
olyan gyorsan, hogy
nem is jutok elég szóhoz,
rögtön leszaladt a tóhoz,
valóra váltva a kalandot.
Végigcsókolt száz varangyot,
de hiába, nem lelt király fiára.
Miért? Ugye nem nagy talány.
Mert hiszékeny volt ez a leány?
Dehogy, dehogy!
Nem a békákkal volt itt a gond,
hanem vele,
mert, hogy is szólott ez a mese?
„Illesse őt szép lány csókja…”
Nos hát ez a fő probléma,
nem hiszékeny volt csak RONDA!

Móczár Csaba

Rákvacsora cápa módra

Cápa úrfi nyitott be az úriszabó-
műhelybe,
rendelést leadni egy
új öltönyre.
Kezében ollóval vendégét fogadta a
rák hátrálva,
s bár a cápa az árat drágállta,
végül ráállt a vásárra,
mert a minőség jó, sőt kiváló,
mondhatni, ez aztán tud hatni
az ellenkező nemre, s rögvest igenre
nyílik a szája egy vacsorameghívásra
a cápalánynak.
De pechjére a ráknak
őt kívánta meg estére
táljába az estélyre.
S hiába varrta meg a rák a cápa úrfi
ruháját,
már nem élvezhette jól megérdemelt
jutalmát!

Móczár Csaba

Víziló

Víziló? Ez valami vízi-vízió?
Hanyatt-homlok rohan a televízió
legfőbb munkatársa és a stábja,
hogy lencsevégre kapja,
amint a vízi világ újabb tagja
megmutatja magát,
lóhoz illő szépségét és báját.
Na szóval, elég a szóból,
végre kilépett a tóból.
Lustán és kegyesen,
cseppet sem kecsesen.
Rögvest lerítt róla,
csak nevében hasonlít a lóra.
Nincs sörénye, patája
se kecsessége, se bája,
de van óriási pofája,
görbe lába, vastag bőre…
de a dőre operatőre
a stábnak, a filmet itt nem cserélte
hosszabbra
s csak reméljük e találka nem fordult
rosszabbra…

Enyedi Sándor

Optimista

Ha tapad az aszfalt a talpad alatt
Mi alatt magad alatt vagy
Ha elhagytak, a szíved, megszakad
Ha a sokk sok az agyadnak
Ne add meg magad
Nagyon fontos, hogy légy okos
Pont most el ne szomorodj
Rá se ránts, akármi bánt, szíved ne nyomja gyász
Semmi gáz, ne magyarázz, csak a ritmust rázd
Oldódj fel a zenében, e furcsa lében, az éjben
Maradj ma ébren, ha kérem

Ha a magány vágányán, nem vagy vagány
A vágy aláz a lány után, bután, azért légy vidám
Ne légy, mint egy szeg leverve
Szegett kedved ne teperjen le
Nem lehetsz tehetetlenül el nehezedve
A rap repül, repülj vele el a fellegekbe
Ez az igazi vigasz, ha így vigadsz, a jó kedvnek adsz
Letargiába, ne tartsd hiába magad
Hallgasd a zenét, üzenetét
Ez a tiéd, mindenkié

Enyedi Sándor

Rap paródia

A fejem töröm, köröm öröm gyötör
Az ötlet özön a köbön majd meg öl
Mert az elme eleme töltve eleve
A fejem nem fáj, de tele vele
Most szószátyár, szógyár, szótár, nyitva áll
Arra vár, hogy a tolmács, a szó ács, építse fel szóházát
Stabil az alap, amit a ritmus adott
Most, tető alá hozok sok mondatot
Az ötlet hathat, ha valaki hallgat
Ha valaki akad, aki figyeli a szavaimat
Ez a rap rip-rop feldob, ha szól a dob
Ha akarod, hallgatod
Ez az, ami most neked is megadatott

Most én éppen szójáték képében festem képem
Szines a képzetem a négyeken, szerte szétszedem
Képtelen szóképeket festegetek mindenkinek
Kik nem néznek ettől egy agy elmebetegnek
Végtelen nyelvelek szertelen meg lehet
Hogy néha, néha lenyelem a lényeget
Kergetem a betűket, süketelek
Közben a nyelvem elevenen veri az ütemet
Rém ügyes rímeket ejtegetve, fejegetem szövegem
Érdekes végleteken éleződött értelem a képzeletem
Szorosak a sorok, hadarok, valamit akarok, ha el nem akadok, dok
A végén aztán semmit nem mondok

József Tibor

Állati

A tyúkalakúak rendjének versenyében
a páva és a pulyka jutott a finisbe,
hogy eldöntsék, ki lesz az év győztese.
Csodálták a páva nagy színes tollát
s leszólták a pulyka rongyos orrát.
Ám az ebédnél már a pulykát dicsérték,
s megmaradt győztesként kihirdették,
a pávát…!

József Tibor

Fogolykérdés

Valahol Fogolyszállás és Fácánlak közt félúton,
a Foghalmi fogdában vadhús volt ebédre.
De még egy- két szárnyast meghagytak estére,
akik a fogház udvarán békésen csemegéztek.

Főszakács a foghíjas Marcsa régóta facér,
volt már szép infásnő és kecses bajadér,
most feletébb kínálja bájait a kis kacér.
Ám nem figyelt a bennfelejtett sörétekre,
minek okaként ólmos étel került terítékre.
S mindezért néhányuknak beletört a foguk,
és megállapította a fogorvosi konzílium:
nincs mentség, mindezeket húzni fogjuk!
Meg tömni is kell, mert sok a fog-lyuk!
És ígérték: a foghúzás nem fog fájni!
(Lárifári! Csak ki kell várni!)
S látják, van itt még heveny fogíny, fogkő,
ami már eleve felelősen kezelhető,
sőt, félig leváló, hiányzó fogzománc,
emiatt kerülendő a hőn áhított románc.
És vényre írják a fogkefét s a fogpasztát.

A foglároknak sem segített a napi fohász,
ezért jól jött nekik a meghívott fogász,
s a fog-műveleteknek hitelt adó jogász,
valamint a befogadó városszéli fogház.
A folyosói sor már több méter hosszú,
hiszen kezeletlen sokaknál a fogszú!
Esküsznek immár, hogy törköly és aszú
kell rá, a minőségű magyar hungarikum!
Mert ezeket feszt a fájós fogra fogják,
s mondják: ez az alternatív gyógyítás!

Közben a fogházban folyt a felelős munka,
nem volt számlálás, sem az, aki mustrál,
szöktek a foglyok, nem volt ki hezitál,
átjutottak mind a foglár – rostán!
Az udvarról a foglyok is felrepültek,
minek által a söréttől megmenekültek
s egy messzi fügefára letelepedtek!

Napestére azért maradt néhány talány,
de a tékában fellelhető e tudomány.
És szólt a Foghalmi bölcs fülesbagoly:
aki velem magasba száll, az szabad fogoly!
Nos, a többi is fogoly, csak nem szabad!
De ragozni, kérem mindegyiket szabad!

Schenk Dóra

A hívatlan vendég

(gyermekvers)

Az úgy történt, hogy egy kis lakóra
találtam reggel az ágyamban,
felsikoltottam, de látom ám,
hogy ő is rémülten rohan.

„Mire fel e nagy sietség,
kedves kis pók „barátom”,
ha egész éjjel jót pihentél
talán épp a hajszálamon?”

De őkelme meg se állt,
csak fejvesztve menekült,
pechjére az ébresztés ma
túl hangosra sikerült.

Lábikóit gyorsan szedve
rátalált egy csöpp zugra,
s mikor picit kifújta magát,
megszállta a nosztalgia:

A nyugodt éjjel jutott eszébe,
s hogy milyen jól szuperált,
amit pimaszul birtokba vett:
a hajból függő vendégágy.

De alig telt el pár pillanat,
alig volt egy-két szusszanás,
farkasszemet néztünk megint:
én s az alkalmi hálótárs.

„Juj, most mi lesz?! Uzsgyi uzsgyi!”
– a vendég már iszkolt volna;
de tartani nem volt mitől,
szerencsés volt a pók koma.

A rémes reggel jól végződött
mind a kettőnk számára:
vendégemnek búcsút intve
kitettem őt egy fűszálra.

Schenk Dóra

Dönt Ödön

Vendégvárva Dönt Ödön
pezsgőt bontott Dömsödön,
s a poharakkal kézen-közön
cuppant puszi arcbőrödön.
Lelkendezett döntödön,
hogy nála nyaralsz Dömsödön,
ámult göndörnyi új fürtödön,
és harmincöt bőröndödön.
De dán dogja, Döng Ödön
is örvendezett jöttödön,
és így döntött: „Jól megdögönyözöm,
s egy bödön nyállal megöntözöm
vendégét és Önt, kedves Ödön!”
Az ötletet tett követte rögtön:
rájuk ugrott. S a feldőlt Ödön
duplán derült öntödön:
a loccsant pezsgő és a „bödön”
ott landolt a ködmönödön.
De túl a permetködön
-bár nem maradt már kő a kövön-
szálldogált a kacajözön.
S ezt dünnyögte dörmögőn
Döng Ödönnek Dönt Ödön:
„A pohár a csülködön
-mint üvegcipő körmödön-
vigyázz, el ne törődjön,
mert akkor leszel Bőg Ödön!”

Soós Judit

Ballada a Fenevadról

Valahol egy távoli bolygón, egy messzi-messzi galaxisban,
ahol csordogál a macskafröccs és mindenféle tonhal is van,
ott élek Én, a Legnagyobb Harcos, a Hős Fenevadova,
kinek lépte nyomát csókolja Luke Skywalker és Yoda!

Kinek étke pisztráng, rózsaszínű lazac, avagy tonhal, amely vörös,
(e tény egyébként épp oly fontos, hogy egy pohár boros-e, vagy sörös).
S való igaz az álom mezsgyéjén is, és az ébrenlét közben,
halat látok s érzek, minden porszemben és szöszben.

És ha észlelem, szervezetem átjárja az inger,
fülem, orrom úgy jár, mint az olajjal kent Singer.
Mert akit valaha tűz és vér hevített,
tudja, hogy a Fenevadov-klánnak csak a tonhal segített!

Ám a kamra kulcsát vasszigorral bitorolja Gregory Véder,
kinek szíve, mint a jég, s tekintete, mint a sasé, éber!
Elzárja az éltet adó étket kényére-kedvére,
s hagyja, hogy másnak az éhhalál jusson reggelire, s ebédre!

Az összes tonhalat megtartja magának,
s közben rikkantja:” e bolygón a macskák nem tonhalat zabálnak!”
“Ám tudd meg, Sötétszívű Gregory, engem nem kísérthet éhség,
mert földöntúli mivoltomhoz sosem férhet kétség!

Óh, ha tekinteted meglágyulna, ha repedezne lelked jégpáncélja vala,
Ha kiolvadna jégburkából rideg szíved pitvarának fala!
Te, Véderek ivadéka, óh,Sötétség Hercege!
Mondd csak, az éjszínű hemoglobin véredben serceg-e?

S bár tudom, hogy kapcsolatunk igen bonyolult és összetett,
ne feledd! Közöttünk réges-régen vérszerződés köttetett!
S e köteléket én hatalmas nagy becsben tartom,
Hisz Te vagy az én tengerem és óceánom, szigetem és partom!

De hogy e történet mégis boldog véget érjen,
s hogy lelketekbe mennyei boldogság és béke férjen,
elmondom: a tonhal ide talált,s gyomrom gyorsan megtelt vele,
s e földöntúli lakomával telítődött szervezetem egésze és fele!

Soós Judit

Az éhség perzselő tüze

Nem látom már, hogy mi történik mellettem s köröttem,
az éhség perzselő tüze fut bennem és mögöttem!
Gyomrom korgásától hangos Buda, s hangos Pest is,
az éhség leterített, mint a középkori bubópestis!

Éheztet a szolgám, szívében nincs semmiféle jóság,
szeme előtt pusztít az éh, mint az apokaliptikus kórság!
Elmondtam már Gergely! Nem kell csirke, kacsa, bárány!
Miért szennyezi hát be szíved holmi sötét, gonosz ármány?

Mert most nálad van a tonhal, így tiéd a hatalom,
de ne hidd, hogy addig én a szőrös valagam vakarom!
Majdan eljő a pillanat,amikor még növök egy csöppet,
és akkor már nem kínozhatsz és gyötörhetsz többet!

Nálam lesz az emberiség,és a macskakaszt kosztja,
én leszek,ki neked a száraz kenyeret és a vizet osztja!
S akkor majd te térdepelsz előttem, élelmet kérve,
de előfordulhat, hogy a kezemnek épp akkor lesz sérve!

S akkor szolgám éhes pupillája jó magasakat leshet,
ne feledd, Gergely! A nap is kisüt egyszer, mert örökké nem eshet!

Varga Gáborné

Róka-nász az odúban

A szerelem a rókának
elvette az eszét,
s bár mindenki ellenezte,
megkérte a kezét
a csinos üregi nyúlnak,
kit a tónál meglátott.
Szerencséjére az érzés
a lányban is fellángolt.
Így hát egybekeltek gyorsan,
náluk ez nem bonyolult,
és a boldog ifjú pár a
róka-odúba vonult.
Az új asszony magát férje
karjaiba vetette.
Úgy szeretlek, majd megeszlek!
Szólt a róka… s megette.

Balog Lajos

Aranysakálsikoly

Farkas vagyok én is, érti?
Csak nem ordas, hanem réti.
(Más ezt toportyánnak híja.)
Ki nem haltam, hajszál híja:
Benn voltam a vörös könyvbe’,
Hullott értem többek könnye.
Aztán így szóltak a rácok
(Ha nem rácok, bunyevácok):
„Van nálatok sok állatok,
De nem van még sakálotok!”

Örültetek, ez nem vitás:
Nő a biodiverzitás!
Ámde azóta fordult a kocka,
Kiröhög engem a rét minden pocka:
Bár irtottam őket az ember javára,
Legfőbb ellenséggé változtam át mára.
Hogy eltűnik egy-két birka?
Marad kétszázezer, cirka.

Fáj a bántás, e mostani.
Ugyan ki ne venné zokon:
Celeb voltam felsőfokon.
(Megénekelt egy névrokon –
Ő is arany, csak ő Jani.)
Mára váltam özönfajjá,
Senki se mondja: „Csak faljá’!”
Sőt, odavetnek például
Ölőcsapdáknak prédául.
Fenn vagyok a halállistán,
S hallgatnak az aktivisták!
Pedig rég kész éden volt itt,
Ki mást állít, az csak tódít –
Visszasírom már a Toldit!

Balog Lajos

Kedvetlen kedvencek

A hagyományos házi kedvencek
Nem értik, miért lettek kegyvesztettek:
Ami régi, még nem ósdi!
De folyik a kiszorítósdi:
Kutya, macska
Aranyhalacska
És a törpepapagáj –
Bizony, jogos az aggály:
Kiszámolták: ex-pets,
Rászámoltak: mehetsz!

Inkább vesznek krokodilust –
Rekeszthetni velük Nílust!
Nem beszélve az axolotlról –
Nevét kimondva a nyelvem botló…
Más tigrist tart – ám a karma
Majd eléri: a „macska” karma!

Dohog a keresztes, pókszálat eresztvén,
Nyolc szemet meresztvén:
„Kiszorít a házból a migráns tarantula,
Jogaink nem védi semmi aranybulla –
Így legyen az ember jó hívő keresztény!”

Panaszkodik Bodri:
„Változik a módi,
És a divat minket szívat:
Nem kell már a régi szimat,
A mi szakmánk is hígul:
Egyre több a pitbull.
(Hiába van kutyabőre,
Híre kétes, útja görbe.)
A korcs fajtánk pedig régi,
De nincsenek pedigréi…

A hűtlen Ember vegye észre,
Szüksége van egerészre,
Házőrzőre, aranyhalra –
Remélem, mit mondok, falra
Hányt borsó nem marad, s megértik:
Becsülni kell a bevált régit!”

Balog Lajos

Kecskerímek

„Olyanok a kecskerímek,
Mint mikor a kecske rí: mek” –
Mondta egyszer Grätzer.
Ámde ríni minek,
Hisz az élet remek!

Milyen a belbecs bája, külkecs kéje,
Megtudja, ha lesz kecskéje!
Irigylik a külsőm: szakállam titkára
Rájönni szükség van szakállamtitkárra…
S míg a csirkét megkopaszták,
Nékem jutottak káposzták:
Ettől fogam ép fogpaszták
Nélkül is,
És végül is
Nem vagyok oly bárgyú,
Mint egy ló vagy borjú.

S lent, hol a tőgyet
Őrzik a hölgyek,
Bújik a hófehér tej:
Hogy kifejhesd, letérdelj!
Azt állítja minden fejes,
Ami jó, az kecsketejes –
S ez így helyes!

Gidáink sikere
Lehet a Szikora.
S ha a sors szigora
Lesújt, s az édenből kiraknak,
Még mindig jó leszek – bűnbaknak!

Török Nándor

Panírmese

Hol volt, hol nem volt Romhányi,
rímkészlete volt tonnányi,
ezért könnyen bánt a szóval,
s minden szava olvadó vaj
serpenyőmben, hol bús csülök
helyett pár víg sort úgy sütök,
hogy puhuljon a nyers szöveg
a pácban, mit e vers követ,
s talán siker is kecsegtet,
ha követem a receptet:

Humor-pácban rím a fűszer,
rekeszizom méltó műszer
arra, hogy a nagyérdemű
értékelje, van-é derű,
van-e íze, sava-borsa,
Parnasszusról hulló morzsa
a műben, mit kissé restell
kukta helyett is a Mester,
mert a vajban, ami serceg
hétköznapi panír-versek.

Török Nándor

Ének a porból, avagy a lét tragikuma

I.

Keveset tudok az életről magáról,
mint porban a féreg fán a kismadárról,
ami fenn az ágon oly gondtalan dalol,
de nem hallatszik lent a nehéz föld alól.

Csak egyszer láttam őt (tán az ég kegyelt):
ő csőrébe kapott, s dal nélkül lenyelt.

II.

Az út menti fákon hamleti ölyvek
azon méláznak: Öljek, ne öljek?
A sok éhes pocok a lyukban retteg:
éhségnél rosszabb, ha téged esznek.

Török Nándor

Vérszívódal

Nyári este szúnyog lennék,
csak hogy igyam véredet,
egy viszkető, fájó emlék,
aki téged így szeret.

Lennék serke dús hajadban,
göndör tincseden a dísz.
Lennék bolha hónaljadban,
ha vérszomjam oda visz.

Élősködnék nappal-éjjel
ruhád alatt testeden,
szürcsölném a véred kéjjel
mindenütt, mid meztelen.

Piócaként lábikrádra
ráragadnék hetente,
kék erednek pántlikája
a zsákmányom lehetne.

Míg suttognám, hogy légy enyém,
s fúrnám kullancs-fejemet,
pihe bőröd felsérteném
ott, ahol nem engeded.

Vámpír lennék éjjelente,
mikor elcsábít a hold,
nyakad ívén szám pihenne
s fogam, ha belé hatolt,

véred eggyé válna vélem,
s én egy lennék teveled.
Te is szeretsz, azt remélem,
ha ezt mind elviseled.

Fodor László Árpád

Egyensúly és igazság

Egyensúlyra törekszel,
közben persze hátra rúgsz;
egyensúly őrzi békénk,
s hozza ránk a háborút.

Egyensúly, mi elválaszt,
egyensúly, mi összeköt;
egyensúly, mi mozgatja
a szentet s a hitszegőt.

Egyensúly főz ma mérget,
s fogja el a mérgezőt.
Egyensúly ad ma választ,
s fojtja meg a kérdezőt.

Egyensúly van többféle,
Igazság csak egy lehet;
Egyensúly és Igazság
mikor lehet végre egy?

Fodor László Árpád

Zénó és az autók

Bankot ugyan nem robbantott,
valahogy vett egy Trabantot.
Ült a pénzén zsugorian,
guruhasson Zsiguliban.
Aztán az se volt elég jó,
hitvese hízelgett: “Zénó
drágám, kocafejű édes,
nem volna jobb egy Mercedes?”

Zénó beindult: erszényes
ragadozó lett erélyes
hitvese által – és koca
feje fogyni kezdett s kocka
fejjé lett. Így hát a kocka
el volt vetve: pörgött s hozta
a pénzt, míg meglett a Merci.
Abban sem volt persze merszi…

Egy reggel Som úr, a nepper,
karján vadonatúj nerccel;
egy Fordba szállt. – Zénó neje,
Eta sikolt s Zénó feje
máris vörös, mint a cékla;
szíven üti neje célja.
S bár Eta csak nercért morog,
agya a Ford körül forog.

—————-

Eta eltűnt a nepperrel.
Zénó élt a gyanúperrel:
“Mindennek a Ford az oka!”
Szíve sajgott s a homloka.
Félrebeszélt és csak ivott.
Eta jött – és mentőt hívott.
“Elég márkás ez a szekér?” –
Mást nem mondott Zénó szegény.

Fodor László Árpád

Fogyókúra

Bár inkább kedveli,
kígyóként lenyeli:
a sülthúst s a banánt,
kinek reng tokája,
a füstöt okádja.
Fogyókúra gyanánt.

Fodor László Árpád

Majomszokás

Értekezletet tartottak a majmok.
Felszólalt egy szakszervezeti bajnok:
“Elvtársak, él még a nagy lehetőség,
hozzuk hát közös nevezőre ősét
a fáról lejött s a fán maradt törzsnek!” –
Ketrecben kókuszt majmok ezért törnek.

Fodor László Árpád

Vadkenderes főökör

Barom vagy, nem mérlegelsz,
csak azt tudod, mért legelsz.
Kedveled a füveket,
s példakép ha kell neked,
követed a főnököd;
egy ökör egy hatökröt.

Milyen is a főnököd?
Vadkenderes főökör.
Marhák közt méltán első,
rohan, ha a nap feljő.
Hol kolompol? Legelöl.
Legelnök a legelőn.

Zabálja a Holnapot.
Akkor is, ha jóllakott.

Szalai Edit

Rókaballada

éhesen
osonva
sompolyog
lopakszik
lapulva
surran
szimatol
leskel
űzi
üres
gyomra
kúszva
orozva
elér a
faluba
előtte az
áhított
ól
benne sok
hízott tyúk
békésen alszik
szimatol
hegyes orr
villan
sárga szempár
mancs emelkedik
szoborrá dermed
előtte komondor
magasodik
rá vár

Zagyvai István

Újranyitás után

Pincér! Mért kísért a régi sértés?
A kés se sérti, oly kemény e sertés!

Zagyvai István

Iskolaorvosi kórisme

A tünetek üzenete tipikus:
ez nem koronavírus,
hanem a lurkó koraérett,
az érése viharos,
szegény legényke
koránivaros.

Zagyvai István

Esetlen mese, mely Keleten nem esett meg

Ceylonban,
a lankás Pidurutalagala honában,
hol élni jó,
bemondta a rádió,
hogy a colombói állatparkban
nagy baj van:
az intézmény szeme fénye,
az alaszkai nagytoportyán
kis porontya,
a kis kan
rosszul van.
Láz, fulladás, sárgás köpet
a fő tünet,
s a kis lator nem csahol,
és nem kellenek az ételek
neki.

Minek szépíteni,
a kis celeb lebetegedett,
pedig pedigréje szerint mint a vas,
farkasvérvonala előkelő,
majd’ kilenc-tíz farkasöltőn követhető.
Elit szüleit a nyáron
vették aranyáron
a torontói zoótól.
A két derék fenevad
ésszel fel nem éri,
mit a bébi
dúvad előad.

Bár lett volna
komédia,
de haláltusa volt a tusa,
amit itt vítt a kis pára,
s az orvosok csak álltak ott
és nézték.

S mert a gyógyszerek
mit sem értek,
a szingaléz
főorvos meg a gyógyszerész
─ amúgy nem nagy agy egyik se ─
megtette,
mit a haza s a morál
elvár,
ha nagy gond van Ceylonban:
felkeltették
Bandaranaikét,
s az esetet ecsetelték.

Tett helyesebb nem lehetett!

A honanya ripsz-ropsz
összehozott
egy pánázsiai konzíliumot.
Honatyákat is hívott.
Jött is menten a sok jámbor úr
(éppen nem dúlt háború),
s különben is ─ szerették
Bandanaraikét.

A kölyök kórja
kolera vagy sárgaláz ─
harsogták a szingaléz
iskola mottóját
a megnyitón az ultrák.
Ej, mi a nyű,
balgaság!
Alighanem mástól,
tán hascsikarástól nyí
e csöppnyi jószág ─
szólt kimérten
ősz Kim Ir Szen
Koreából
(épp felépült kolerából).

A vita
éjszakába folyt tova,
ám a megegyezés késett,
s a beteg már-már elenyészett.
Sajnos az volt,
hogy a könyvekben nem volt
diagnózis,
mely az ominózus
esetre passzolt.

A tanács tanácstalanságát
az állatok is kiszagolták s rosszallták.
Küszöbön állt a lázadás,
de Leó még kivárt.
Azért volt túlkapás:
a medence kedvence, Tasziló,
a mindig nyugodt víziló
a nyugtalan közhangulatban
meghasonlott,
s bekapott egy meglepett
rajongót.

Közben a teremben
a légkör feszült,
ám honnét-honnét nem,
előpenderült
a kis sehonnai
Ludas Matyi,
az álarcos álorvos.

Ógott-mógott,
egy szikét s kaleidoszkópot
előhúzott,
de izibe
el is tette őket,
mert észrevette,
hogy a szikár szíkh
s a tüzes bengáli
szúrón nézi rézsút,
s dugul az egérút.

Matyi a leleplezés elől
messze szökött,
a föllökött farkaskölyök
meg görcsbe töpörödött,
majd köröket rótt
hörögve, s rítt,
végül egy gyík
jött belőle elő,
ki szétnézett, s lelépett.

Véget ért hát a dráma,
mit a tudor
boa constructor
imígy rekonstruált:
Míg gondozója kártyázott,
a kis ordas portyázott;
a hüllőházban gyíkra lelt,
kit lenyelt.
A tőrbe esett gyíkocska
nem talált persze vissza,
ebből lett a kalamajka!

Végül a szakmai közlelemény,
elemezvén az ügyet,
fején találta a szöget:

A kölyöknek elfajult
farkastorokgyíkja volt,
ami, hála a jó szervezetnek
s a szervezett fellépésnek,
elmúlt.

Utóhang

A gondatlan gondozót meg megbüntették:
a hüllőházba helyezték,
hol Hannibál,
a kannibál
varánuszka várta már….

Barkaszi József

A meghalál

Éjszaka jár lábatlanul,
Én meg szégény ártatlanul,
Benn az ágyban álmatlanul,
Szóla hozzám váratlanul.

– Szemet fogért, fogat szemüvegért,
Ezt meg észért, de nem értni miért. –
A kaszállas mindent összekuszál
S haláltántorgása lidérchorpadásba megy át.

Mire a nap elnyúlva felgyúl
S hangfakultan lapulva kalapul
S közben a csend nagyot kattanva
Beszivárog feltarthatagadhatatlanul,

Többen nem tudják, mi lett velem.
Ez lenne tán a szerlem,
E zöldre barnult porba rándulás,
Vagy csak kocsonyás szélcspás?

Boldogok, akik nem értik,
Mert nem kérték amit nem kaptak,
De jaj annak, kinek túlvilágos
Árnyak tükörképein valami szálldos!

Barkaszi József

Beszéljünk lól!

Beszéljünk lól!

– Na mi van, megdöglött?
– Még tán él, de nincs valami lól.

– Nem kéne elhívni a lódoktort?
– Hívhatjuk, lófej az öreg.

– Na de mi van, ha mégis kipurcan?
– Neki lócakát, én meg megyek a lóvásárba.

– Lóságos ég! Ennek annyi!
– Bent még mindig van egy hintaló.

– Ez nem való! Mégsem vagy lóbarát?
– Ló, ló, csak vigyázz te! Belelépsz a … lósárba!

– Ezzel nem volt lószerencsém.
– Bennem meg volt a lóakarat.

– Ki az a lóember ott a hidegben?
– Úgy érted, az a hóember?

– Ha, ha, gondolod ez nagyolló!
– Még versnek se való.

– Fújjak indulót? Elkésel!
– Na megyek, már állnak a megállóban egy lópáran.

– Szerencsés lóutat!
– Ti meg legyetek itt hollók!

– Ló volt?
– Lóhát!

Minden ló, ha a vége ló!

Fecske László

Lófoci

Futballozni tanul a ló,pedig az nem neki való.
Ki akar jutni az EB-re,
de ki kíváncsi egy gebére?
Ezért hát iskolába jár a ló,
és higgyék el: jó tanuló.
Négy lábbal rúgja a gólokat,
közben nyerít, büszkén bólogat.
De egy nap megsérült a lába,
beleakadt a kapufába.
Mert mindig lohol ez a ló,
nincs hozzá hasonló.
Ez az istállóba illő ló elalélt a pályán,
s folyt a verejték a hátán.
Volt egy csorba szeg a kapufában,
Abba futott bele lóhalálában.
A sebére most varázsport hint-a-ló,
melytől meggyógyul,
ez több mint való.
Frissen pattant fel,
de aztán elcsúszott egy lóherén.
– Tapló! – kiabálják a nézőtér terén.
A ló elgondolkodott.
Ha ma nyer itt, nyerít,
s mindebből majd erőt merít.
Talpra állt ismét,
de a nézők kiabáltak tovább:
– Ez „Ó” láb! Kilóg a lóláb!
Akkor ért oda a lódoktor,
de feleslegesen,
közben egy kanca már ott állt lesen.
– SZABADRÚGÁS!
Az edző idegességében a zablát rágta,
s lassan megkezdődött a „nemzeti” vágta.
Eközben a pályára lépett
egy ifjú, tüzes paripa.
Orrában – mint a bikáknak –
fénylő vaskarika.
Aggódva kiabál utána
fonott sörényű párja,
ki három csemetéjével
a nézőtéren várja
– Aztán ügyes légy, Kincsem!
– Még szép, hogy az leszek,
itt mese nincsen!
– mondta az idegen ló,
kinek egyedüli fölénye
a szépen megfésült sörénye.
A meccs alatt megfájdult
a három pici paci pocija.
Nem tetszett nekik az apjuk focija.
Le is kiabálták a pályáról:
– Hé, te amott!
Egyél inkább lóbalzsamot!
– El innen a bevándorLÓval!
– megillették sok szép szóval.
A páholyban egy olasz csődör
farkát lóbálva invitált
a lóbálba egy egyedülálló kancát.
De pórul járt, mert a párja
elkapta a „grabancát”.
Mindenki nyihogott a lóvá tett lovon,
ki ezúttal az orrát lóbálva
vette ezt zokon.
– Vedd le a szemellenződet!
– kiabálták közben a bírónak,
ki egy berúgást nem ítélt meg gólnak.
A pálya felén egy vakond túr, ás,
és hipp-hopp, kész is van a vakondtúrás.
Ebbe botlanak bele négyen,
Mekkora káosz, mekkora szégyen.
Az egyik ló a labdát
cselesen cselezve elorozza,
de aztán kihagy egy helyzetet,
s most magát ostorozza.
A bíró kiált: – Hétméteres!
– s felvonul egy eres-deres,
s szemeivel „lyukat” keres.
E lövés úgy érezte,
hogy menni fog neki,
de a kapu helyett
az árnyékban hűsölő bakot lőtte ki.
A pihenő pad mellett,
közben egy kanca csikót ellett.
Ott sündörgött még
egy kupac kopasz kupec,
kik ajánlatokat tettek.
Néhány csapatjátékost már
sikeresen meg is vettek.
De elzavarták őket,
s sokan megtapsolták
a kupec-kergetőket.
Az egyik öreg játékos
futás közben pórul járt.
Nem nézett hátra,
míg a labdára várt.
Nagyot rúgtak sajnos bele,
de ez még a bajok fele.
Nem nézve a paci korát
kirúgták a műfogsorát.
Pont a tavaly műtötték,
s most lólépésben kiütötték.
Ez nem tetszett a tömegnek,
s egy nagyképű ló
így szólt oda az öregnek:
– Menjen utána, bátyja!
Ott pattog a füvön, látja?
– Nem vagyok én fogat-hajtó!
Még lehozza a hírt a sajtó.
Az öreg szája teli vérrel,
nem számolt a telivérrel.
A bíró gyorsabb ügetésre
kérte a földön fekvő mént.
S közölte velük a jelenlegi eredményt.
Egy ott maradt kupec
gúnyolódva bekiabált: – Gyia!
Ekkor érkezett meg a Fehérlófia.
Ló-vagiasan lép be a pályára,
s aztán fut jobbra, fut balra,
közben szeretettel gondol a futballra.
Álmodozása alatt egy ló csúszik be elé,
s a Fehérlófia most repül a nézők felé.
E lónak négy lába van,
mégis megbotlik.
Egy kopasz kupecre esik, s e formában
úgy néz ki, mint egy tyúkanyó,
mely éppen kotlik.
Szegény éppen rázendített volna
a kedvenc dalára,
de most átesett a ló túloldalára.
Az esés pillanatában
szerencsétlennek több ló is bezúz.
Hiába, mindig azt a lovat ütik,
amelyik húz.
Elérkezett a félidő.
A rádióban megszólalt az ABBA.
Sokan beletemetkeztek a zabba.
Pihent a sok sportoLÓ.
Volt aki legelt, vagy épp patkót szegelt.
Az edzők szerint gyengék a játékosok.
Olyanok, mint a bazárban kapható
kopott játék-kosok.
– Ha ló nincs, szamár is jó
– mondta az egyik elégedetlen bíró.
Egy játékos közbeszólt:
– Mester! Ott van egy a határban,
éppen keményen arat.
S azzal elcsalták az arató szamarat.
De a csapat a szamárral rossz lóra tett.
A második félidő e topa jószággal
elég sete-suta lett.
Ment a pata-csata tovább,
de némelyek csak ímmel-hámmal
rúgták a lóbőrt,
miközben a nézőtéren húzták.
Az izgalomtól sokan magukat nyúzták.
A „mi” lovunk már jó előre
kapcsolt nagyobb lóerőre.
A levegős legelőn legelöl legelő meginduLÓ
ügetve kerülgette a bambuLÓkat.
közben a „bénázókon” nevet (nyi-haha!) jókat
Ez a kapu felé loholó
komisz, kumiszt adó ló
ollózott egy nagyot,
s a kapuban a bőrrel együtt
egy lócitromot is hagyott.
Ez az ő ügye,
s most dagad a szügye,
hisz a meccset lefújták,
padlóra küldték a ménest,
s most bontják a lórumot,
így zárul egy szép est…
… s végül teljesült a ló álma,
hisz meghódította a világot,
kapott kockacukrot, s megannyi virágot.
Elismerte szerényen, hogy jó éve volt,
s a kínaiak szerint is: ez a ló éve volt.

Spányik Miklós

Apróságok

Felmondás

A Bim összeveszett a Bammal
Nem marad tovább a haranggal
Abbahagyja, ez a vége
S a Bam élete itt tört félbe

Sztrájk

Folyó mélyén összegyűltek a pontyok
Hogy feltegyék az i-re a pontot
A jövőben már nem fognak csalira menni
Vegyen szardíniát, aki halat akar enni

Nászajándék

Szelíden simul a szél az ágon
Alatta a kedvesemet várom
Jő is felém, a lelkét kitárva
S közben egy madár a frigyünket megáldja

Sors

Egyszer a szakácsnő meglepte a grófot
Sütött neki egy isteni kuglófot
De a gróf nem nagyon szerette
Ezért tüstént a kamrába helyezte
S a szegény kuglóf a rideg sötétben
Érezte, hogy az egerek morzsákra szedik éppen

Lájkolva

Ha a világhálót járod, nincsen korod
Ám a túlvilágon se hagy békén majd a telefonod

Kukta Karolina

Gomoly és Bomoly

Hol volt, hol nem volt,
homlokon, vagy a jobb orrlyukon
volt két moly: Gomoly és Bomoly.

Gomoly, a komoly könyvmoly,
odúja egy bomlott homlok,
hol orrnitológiát olvasott.
Sokat bóklászott
a hom-lak alá, az orr ormára,
hol a terepgyakorlat tárgya
az orrkor kialakulása.

Barátja Bomoly,
leginkább a jobb orrlyukon molyol.
Nem épp ódon ódákat ont
opálos oboán,
inkább dobon dobbantva
dobol ostobán.
Hányszor korholta Gomoly:
„Ahogy ez dobol,
az már maga a pokol!
Nálad ennyi a logosz,
a mindent átható kosz…?
Bomoly! Ne bomolj!
Ennél még az is jobb, ha horkolsz,
bár én arról álmodom,
hogy egy nap majd
csendben horgolsz…”

Azért az egy napért bizony kár,
mert Gomolynál betelt a pohár.
Mint egy gyakorlott orrvadász,
amit lehet, kiturkász,
a dobot elorozta.
„Eddig doboltál, most meg kidobódtál!”
– mondta. Bomoly pedig orrdította:
„Micsoda orrgazdaság!
Se dobolás, se bomolás,
csak a szomorrú bomlás!”
S bár soha sem robotolt,
mégis mint aki robot volt,
egész nap így orrolt:
„Dobom dobogtatta szívemet,
voltam boldog dobogós dobos,
s most dobtalan,
dobottan vagyok hontalan.
Dobomat legalább egyben,
dobozban visszadobni kérem.”
Gomoly az orrnitológiát
félredobva, a dobot bedobozolta.
Egy dobbantóra dobva,
a jobb orrlyuk irányába
dobbantotta.

Bomoly az orr ormán,
elnyúlva a zsámolyán,
épp a halálán!
Dobozát fura formán megkapván,
dobján nyomban dobszólót dobogtatott,
melytől szíve újra dobogott.
Gomoly pedig doktorrhoz oldalgott,
ki felírni sajnos csak orrdugót tudott.

Szegény Gomoly, orrát bedugaszolva,
majdnem megfúlt.
A füle addigra már kidugult.

Kukta Karolina

Helén és a legyek

Helén, a foltos tehén
Egészen merészen
Jegenyét legelészen
Egy lombos erdőszélen.
Hátán két légy,
diskurált ekképpen:
„Te légy, légy az enyém!
Mert kemény a vég,
A lét repül, mint a légy,
S aztán felszólításra sem mégy.
Hadd legyek az urad,
Kit szolgálsz, míg élsz!”
„Legyek a tiéd?
Mily kicsinység, egek ura!
Nem kell nekem legyek ura!
Maga nekem nagyon fura!
Maradok a magam ura.”

Helén, a foltos tehén,
A farkával csapott egyet,
Kettő légynek több se kellett.
Szétrebbentek legott,
Végéhez ért a LÉGYott.

Légyből ott már egy sem volt,
Csak Helénen kettővel több folt…
Így lett az élet kegyetlen,
A lét legyetlen.
Elrepült, mint a légy,
Helén pedig hazamégy…

Kukta Karolina

Tévében egy teve

Mese, melyben egy tévében éhes teve
tettetve nevetve fekete leveleket evett…

De eme levelek
nem tetszettek tevénknek,
és ezért letette ezeket
s legelve legelébb
nyelvének epres-jeges
krémes rétest kért.

De fejének eme részében,
mely evésre és nyelésre lett teremtve,
ez fehér egyedek serege,
melyek ételt reszelnek
és eresztenek emésztésre,
megfeketedtek.

Ezért tevénk e tévében
megbetegedett s
el kellett menjen
helybe egy helyre,
mely helyen egy ember
e fekete sereg
megbetegedett részét
reszelve, kenve,
egészséges eleven egésszé tette,
s e sereg megfehéredett!

S tevénk e tévében, elemében lévén,
legelébb érzé, mely fekete
leveleket kellene egyék,
Mely révén egészsége
lészen kerek egész.
De melynek ereje és feketesége
mégsem tetszenék,
s ezért éjjel, mert éjjel
e tévé sem megy,
tevénk engedve ez édes
élvezetnek: engedé e

jeges-epres édes krémest
fehér serege elé, s lészen ez étel
reszelve és lenyelve
emésztett ételek egyvelege.

Eme fehér sereg eleget
tévén rendeltetésének,
életének vége lett,
megfeketedett és elesett,
mely tevénket selypességre
és pépes ételek
evésére késztette.
Egyetlen egy fekete legényke
lészen életben,
de ezzel tevénk nem ment
egy-kettedre sem.
Ezzel lett vége e mesének.
Ez ég végtelen kegyelme legyen veletek!
Egyetek fehér leveleket…

Kukta Karolina

Töhötöm, a vörös ördög

Töhötöm, a vörös ördög,
sütőtöktől ütődött,
Angyallá lett egészen,
önnön történetében:
Körömpörköltöt főzött,
Vödörből sört szörcsögött,
Melytől megcsömörlött.
Tette ezt ötezer és ötvenöt éve,
Melyből elege lett végre.
Bőgője csak nyögve bőgött,
Pőre bőre vörösödött,
Fője fölött ölyv körözött.
Pedig a hetek száma éppen öt,
hogy nem evett mást, csak gyümölcsöt.
Elméjébe fény költözött
Főjére födőt kötött,
melyet még öccse

kötőtűvel

kötött.

Fölöltözött, s bőröndjével
mögyön völgyön,

dűlőn,

közön.

Felhők között megfürdőzött,
tüdőjébe sok v í z c s ö p p nye

-lődött,

melytől esőt köp-kö-dött.
Amiatt meg zsörtölődött.
Míg egy csütörtökön
(homloka már gyöngyözött),
föl nem ért
a Legfelsőbbhöz.
Mennydörgősen bedörömbölt,
de bé nem ereszték.
Csöngettyűk csöngését fülelé…,
de bé nem költözhetnék.
Őrködék ezért örökké,
Csak már nem őrdögként:
Röpködő jótét lélekké lőn,
bölcs, öreg Töhötöm.
S ki a menny felé jő,
rövid időre beléphet,
ebben kapuőrként
ő lett döntő.
Töredék élete körbeért,
Örök élet öröme kélt.
(Így lögyön eztán ördögöd!)

Kohut Katalin

A giliszta végrendelete

„Meghagyom örökül az egész pórnépnek,
hogy amint vége lesz a böjt idejének,
kivirul a tavasz, új gyökerek nőnek,
ne állja az utat semmiféle tőzeg,
üreg folyosómat örökké őrizzék,
szíveimet porba hamar eltemessék!”

Hallgatója nincsen, a sorsa magányos,
egészsége erős, nincs kórja, ragályos,
de amint kimondta a végső szavakat,
bekapta a béka egy pillanat alatt.

Kohut Katalin

A kék vér vádja

Araszolt a csiga a zöld fűszálak között,
büszke volt házára, esőben jó födött,
nem hajléktalan ő, gazdagnak mondható,
amerre szem ellát, nincs hozzá fogható.

Sokszor eljátszották a gonosz gyerekek,
jöjjön ki házából, de ő benn rekedt.
Nem értette soha az ilyen dolgokat,
ezért ment a rétre, ahol maga maradt.

Szerelmesek jöttek pléddel a kezükben,
együttlétük csodás és egyben féktelen,
takaró került hát a csiga hátára,
kék vére rajt” lenyomat az örök vádjára.

Kohut Katalin

Légyott

Irmácska és Béla párbeszédek sora
a búnak felejtő emlékeknek bora.
Az íze savanyú, de nemes, nem lőre,
emberszív kesergő, őszinte és pőre.

„Irma, Te édes nő, akarsz-e felelni,
miért e lengeség, a ruhád lepelnyi?”
„Tudod, drága Bélám, azt vettem eszembe,
elcsábítlak ismét, jer a közelembe!’

„De tudod, Vilmácska, mint az eszem tudom,
a csodás arcodat egyre csak bámulom,
s nem értem, hogy lehetsz okos, szép is egyben,
mindenik szép szavad híven eljegyeztem.”

„Béluci, Béluci, gyengédségre vágyom,
kérdést, feleletet csacsogva kívánom,
de szükség van a léha, titkos kalandokra,
légyottra fogadlak, jöjj ide egy csókra!”

Akkor vették észre, lehet, késő talán,
látta a randevút tán egy egész karám,
teljesen feledték, nyitva van az ablak,
a függöny a szélben a szomszédban ballag.

Kohut Katalin

Csudajó

Csudajó házban
Csudajók élnek,
Csudaszép csöppek
Ott mesélnek
Csudaszép mesét
Csudajó lányról,
Csudamód kedves
Jó sárkányról.
Csudajó sárkány
Csudamód éhes,
Harminckét fejnek
Sok az étek.
Csudaszép leány
Csudát művelt
Harminckét fejet
Varrta tűvel.
Csudajó történt
Csudás kaland:
Harminckét fejből
Csak egy maradt.
Csudaszép csöppek
Csak nevetnek,
Csudaszép csudán
Elmerengnek.

Kohut Katalin

Amír és a legyek

Amír kutya nyelvlógatva
Hűsölt hideg kövön,
Árnyék sincs már, tombol a nyár,
Torka száraz, hörög..
De jó lenne, ha medence
Állna vacka helyett,
Egész nap csak benn feküdne,
Míg szárazság van, meleg.
Álma homoksivatagba
Viszi, hol tűz a nap,
Ég a szőre, hull a könnye,
Sehol sincs kutya-lak,
Már azt hitte, véget ért e
Kínzó földi léte,
Mikor zsongó zsongicsálás
Szállott a fülébe.
Szemét nyitva felpillantott,
S lám a szemtelenek:
Feje körül táncot járnak
Duruzsoló legyek.
Amír kutya elfeledte
Teste kín-melegét,
Háborgatták szent nyugalmát,
Ebből most már elég!
Talpra ugrott, rájuk csapott
Erős jobb mancsával,
Buta legyek fuldokoltak
Amír tányérjában.
“Örülhettek, van már nektek
Saját medencétek!
Igaz, aki úszni nem tud,
Vízbe esni vétek.”

Kovács Máté

Teve eledel

Kedves emberek az én nevem Teve Edel s elmesélem nektek eme történetem.
Egy teve merengve tekereg a kertben. Epret keresne, feledve a telet.
Csendesen lesve, keresve tevegel, de epret nem lel, leverve szenved.
Feje leszegve, elmerengve kesereg,szeme nedves, eledele egy zsemle lesz.
De teved Edel elfelejtette,hogy  az egyetlen ember ki át nem verte, elvette tőle az egyetlen eledelt, az epret.
Eper helyett zsemle? Edelnek elege lett s egybe bekebelezte. Az emberek csak merengtek, az egy teve, az meg egy zsemle?

Kovács Máté

Kutya bajom

Sportolni készül a kutya, pedig ő ahhoz nagyon suta.
Rakatszámra esik el, de aztán fel is kel.
Nem érdekli őt a fájdalom, azt mondta vállalom.
Lefutom az 1000 métert, nem érzek másra kényszert.
Útközben szóba elegyedik a nyúllal, úgy beszélnek mint úr az úrral.
A kutya elesik, csak néz bambán a nyúl, s közben a kezével a kutya felé nyúl.
A kutya felpattan s szélsebes fut s mögötte a nyúl, a célban az elsőnek a kutya bizonyul.

Varga Imre

Leszek égő csipkebokor

Felhőim

Verseim szépek azt mondják,
Annyira hogy utálom már,
Azért tűzre vetem e szép szemetet;
Így legalább, mint a csipkebokor
Lángoló leszek.

Tálentum (Az igazság odaát.)

A költő még él, csak vegetál.
„Az igazság odaát!”
A jövőnek szól, ami igaz.
– (A mának ez sovány vigasz.)
Övé lészen majd a diadal.
Ha sírjáról aratják már a gazt.

Agendum (Lehetőség:)

Azt már megfogalmazták
Ki a hülye,
De azt még nem,
Ki normális?
A lehetőség megdöbbentő.
Lehetek akár mind a kettő?

Meditáció (Butyuta reklámgagyi.)

Olyan jó ember vagyok,
Hogy kenyérre lehetne kenni,
De azért magamat harapni
Nem hagyom;
Mert hülye azért nem vagyok.

Védjegy

A világ szennyesén
Sovány zsírfolt vagyok.
Gyűlölnek a tisztítószerek,
Mert én egy makacs folt vagyok.

Varga Imre

Ifjú költő

Egy ifjú titánnak
Egyszer régen,
Amikor még a titánok
Padlástérben éltengődtek,
Világosság gyúlt
Nyúlt agyában;
Telefonjához nyúlt,
S kérdezé a költő ikont
Művére vajon, mint mond:
„Oh, mesterek nagymestere
Művemet olvasásra méltatta-e?”

– A mester magát már
Üresbe téve,
De még illatozó
Trónján ülve,
Útravalóul ezt üzente:

„Lakásom legkisebb helyiségében ülök,
A műve előttem van,
De nemsokára mögöttem lesz.”
– Az ifjú titánnak megindult az agya;
Műveit ezentúl smirglire írta.

Varga Imre

Monotonitás

(Sztráda pszicho)

Sülsz, vagy vacogsz
A konzervdobozban
Méterenként araszolva,
Bezártakkal körülzártan,
Mégis remete magányosságban,
Ahol halálod is csak
Egy rendszámtábla hiánya lenne,
De egy rendszám kit érdekelne?
Délibábos orgiában
Lomhán hömpölyög a sztráda:
Ki pokolba, ki Mennyországba.

József Tibor

Emese tehén esete

Emese nem volt közösségi tehén,
aki mindig magasan hordta a fejét
s metánt eregetett a legelő elején.
De mi is történt vele a múlt év telén?

Kecses volt a fiatal ivarérett üsző,
s nem illett rá a jelző, hogy „otthonülő”.
Féltette is a zsemleszínűt testvér, szülő,
mert Emese egzisztenciára vágyó,
feltűnő „nő”,
kinek kedvenc helye lett a Szénás- dűlő.
Itt egy szélálló beálló rejtett zugában,
bimbódzó énjének csupasz mivoltában
látta meg Emesét, s csodás küllemét
egy erőteljes hímivarú egyed, Egyed!
– Ó milyen káprázatos kiskegyed,
szólt a bika, s tovább zengedezett.
Nehogy tolakodásnak vegyed,
tetszik farod, füled, dülledt szemed,
föl-fölböfögésed, ingó-ringó tőgyed;
engedd, hogy udvaroljak néked!
Nem vagyok tinó, sem igavonó ökör,
ha nem így van, csípjen meg a bögöly!
Ugye nem vagy hízlalásra fogott göböly?
– Eláll a böfögésem – szólt Emese,
kinek látszólag Egyed az esete.
S mondta- lehetsz bárki, te párosujjú patás,
engem nem érhet semmilyen hatás,
és ez ránk nézve micsoda – csapás:
nem lehet nekünk népes család!
De látva téged, feladnám egzisztenciám
s elengedném fantáziám,
mert ezt kívánja tőlem szeretett fajtám,
hazám!
Bár engem a Magyartarkai tehenészet,
bánatomra tejelésre, húsra tenyésztet,
hisz’ az élelmiszerágazat gazdasági érdek!
És a szaporulat nem volt terítéken!
– Ó, ez ellenünk micsoda merénylet,
ha így csökkentik a tehén népességet;
– kérdezte Egyed, így velük mi lesz?
Kiesünk a helyi Pata- CSOK passzusból!
Ám jött a rossz hír szülőktől – csőstől,
kiderítették az ősi őstulok könyvből,
nem lehet unoka Egyed örökéből!
Mert bizony, ott, megcsípte a bögöly
s a kovácsnál célt tévesztett a pöröly,
Egyed attól kezdve hiába is pöröl.
De a tudomány szerint lehet örökös,
ezzel fokozva a családi örömöt.
S a tehenészet,
tovább nem húsra tenyésztet.

Dolgát tudva a tehénpásztor
szólt: kell ide egy inszeminátor!
Mire megnyugodott a tehén-tábor.
És ez a jámbor-pásztor, aki bátor,
elhívta a messzi híres, Ulánbátor
város orvosát, aki máris tette a dolgát….!

Most a tehéncsalád igen boldog!
Lehet szekér, fészer, és tele istálló
borjúval, s ez a passzusnak is helytálló!
Végül így vagy úgy, meglett a hatás,
s megállt a nem kívánt állományfogyás!

Schenk Dóra

A bendőre

Ha kimész erdőre-mezőre,
kalap itt, kalap ott nyakra-főre.
De jó lesz, ha felkészülsz előre,
hogy ne lépj az örök vadászmezőkre!

Lehet, hogy az lesz bőröd őre,
ki nem oly megkapó külsőre;
s az hív halálos keringőre,
ki szépségével fogja kecsegtetőre!

Ne ítélj elsőre!
Térj át bíbelődőre!
Hogy ne kerülj útvesztőre,
-s terülj mentőbe-,
vedd hát kétkedőre!

Rizike ízibe? Vagy galamb, róka, őzláb, fülőke…
Vigyed vagy ne vigyed? Hogy jutsz dűlőre?
Ne hányj fittyet a szemlélődőre,
mert nemcsak egy fitty lehet ám belőle!

Mikor fordul az idő esősre,
ez is, az is fordulhat tőle:
csemegéd termőre, szenvedélyed gyűjtőre.
De hogy ne legyen váratlan fordulat belőle,
nehogy gyomrod forduljon tőle,
fogd a választottakat különülőre!

Ne légy dőre!
Ha nem vágysz még szemfedőre,
bízd magad egy főre,
ki rálát minden fajtára, lemezre, redőre:
A Gomba-szakellenőrre!
Hisz a játék nem babra megy, hanem bendőre!

Schenk Dóra

Fülre lépni tilos!

avagy Fülpanaszok szájakhoz

Kalapács, Üllő és Kengyel,
mikor ablakot tár, s a világra hangol reggel,
így sóhajt fel:
– Hej, vajon ma milyen hullámokban merülünk el?
Hiszen minden finom fülelemben ott a félelem:
– Miféle rezgéseket küld ma nekem
a milliónyi emberszáj?
Lesz-e tajtékzó, háborgó szó-ár, szenny és sár,
hegyes csőr, mely csontig váj;
vagy fülbemászón intonálva imponál,
s AmpliTudor a földre száll?

Kalapács felpattan, s közbeveti mohón:
– A kolléga – az első soron –
is sopánkodik lépten-nyomon,
hogy – mint tüzes nyilak –
zúg felé az éktelen szózuhatag;
s ezt adni tova nap mint nap
oly hálátlan feladat!
Csakhogy köti a munkaköri leirat:
rezonálni minden szín alatt.
Gondolt már a felmondásra,
de hogy mondjon fel egy Dobhártya?

A Szem sem marad szárazon,
őt sem kíméli eme ártalom.
Egyre csak panaszkodik,
hogy betűtengerben kavar zavart komment-cunamit
a Száj,
mert álcáznia magát gyakran muszáj.

És a Kobakod?
Mit okoznak ott e látott-hallott bőszült mondatok?
Beleőszül, annyit mondhatok.
A Szív pedig… belesajog.

– Mi történt a szájakkal, kérem? – morfondíroztak a szervek ekképpen.
– Miért fűlik foguk jobban a köpködéshez,
ha fülig érve is állhatnának az egészhez?
Úgy kéne mozdulnia, mit magának elvár,
így válhatna gyulladt csatatérből ligetes sétány!
Hisz minden szájhoz akad két fül,
a szitokszó nem szenderül.
Mi itt kiszalad, amott berepül.

Sok-sok mélyen pszt!elendő száj!
Tátsatok csak rám!
Keskeny, széles, telt, íves, rúzsos, sárga, fekete, piros,…!
Orvosoljuk a problémát most!
S hogy hogy szól a recept? Nos:
Fülre lépni tilos!
A fülektől el a kezekkel, éles karmokkal, méregfogakkal, csípős nyelvekkel!
Érintés csak Lélekkel!
Fülbevaló szeretettel

Soós Judit

Vers a csíkos oroszlánról

Mikor megszülettem, megtörtént a csoda,
világra jött a valaha élt, legnagyobb Fenevadova.
Csodámra jártak kicsik és nagyok,
már akkor tudtam, hogy az utókorban mély nyomokat hagyok!

Gyermekként is Én voltam a legnagyobb elme,
szépséges bundám fényes volt, mint a legfinomabb kelme.
Aki csak látott, tátva maradt szája,
“óh, hát létezett valaha a világnak ily bája?”

Mikor Gergely reám talált, sorsom kiviláglott,
Életem, s élete is gyökeresen irányt váltott.
Ő még nem tudhatta, hogy mennyire szerencsés,
Hogy mekkora áldást adott neki a Teremtés!

Halhatatlanságomról az istenek ekkor már döntöttek,
S tetőtől-talpig, ülő bronz szoborba öntöttek.
Mert én határozott vagyok, erős, mint az örvény,
Magam vagyok a mindenki felett álló törvény!

Elnökként is szórom az áldást, hirdetem az igét,
Hódolatra késztetek minden hímneműt és bigét.
Szépségemtől én magam is alig látok,
Nem fog rajta sem az idő, sem a modernkori átok.

Elmém nem töri meg az uralkodás kemény menete,
Híresebb leszek, mint a liliputi macska, s két kis tehene!
Rólam írnak verseket, s rólam szól majd minden ballada,
Engem dicsőít majd a himnusz minden sora, s minden dallama.

Mert az élet értelmének értelme nem más: Én vagyok!
Létem percei örökkévalóak, oly kicsik, s oly nagyok!
De egy dolognak azért hálát adok, ámde nagyon,
Hogy oroszlán lettem (még ha csíkos is),nem pediglen majom!

Soós Judit

Malőr egy halőrrel Rómában

Történt Róma falai közt, egy igen apró malőr,
vérharagban toporzékolt egy hozzám közel álló halőr!
Szórta a szitkokat, szaporán, s rendesen,
ahelyett, hogy ölelt volna óvón és kedvesen!
S hogy miért hagyta el száját ennyi kacifántos szitok?
Elmondom én, mivel nem egy hétpecsétes titok!
Úgy esett, hogy kissé mohón ment az evés,
ezért aztán visszaköszönt a tonhal, nem kicsi, de kevés!
(Mert biz előfordul, hogy az evést nem előzi házi áldás,
s ilyenkor, bár ritkán, érkezik a halas hányás!)
“Köcsög vagy, Erzsébet!” – mondta Gergely, s szitkokat szórt szája,
nemes baritonjától remegett a környék összes fája!
“Csillapodjál szolgám! Fellocsollak, hozok neked vizet!”
Mert egy bölcs macska a gonoszságért csakis szívjósággal fizet!
“Ha nem jó a víz, főzök neked teát, zsályát,
ami megnyugtatja a jó szolga szívét és a máját!
Örülhetnél, mert minket összeköt a vér, s a fedél,
mégis mindig azzal vádolsz, hogy köcsög vagyok, s ledér!
Legyen lelked békés, gondolatod tiszta,
mert e talján körzet megint a te hangodat veri vissza!”
S lassan elcsitult az utca, és benne eme piciny lakás,
gondolom csak addig, míg nem érkezik újabb “égi rakás”!

Soós Judit

A zsák és a foltja

Nézzétek! Itt van első számú szolgám, Gergely,
népszerű ő is, de én vezetek egy fejjel!
A királyi testtartás nálunk családi vonás lenne,
mert egy család vagyunk, biztos vagyok benne!

Mosolya lágy és kedves, akárcsak az enyém,
akkor is, amikor kiabálja: “Erzsébet, te kretén!”
Kettőnknek csak jövője van, nem miértje és voltja,
mert Gergely a zsák, Erzsi meg a foltja!

Varga Gáborné

Cseresznye-vers

Rengeteg cseresznye termett,
Feketedett rendesen.
Elterveztem: leszedem,
S egy jeges helyre elteszem.

De egy szemtelen cseresznye
Cselt vetett be, elszelelt.
Kergettem, s kerekded teste
Versenyt nyert meg ellenem.

Kredencem mellett egy serleg,
Kedvesem kedvenc leve…
Eme szertelen cseresznye
E nedvbe esett bele.

Megsejtette: kerge tette
Veszte lett, de felnevet:
„Jegek helyett szeszbe vesznem
Egyenesen kellemes!”

Varga Gáborné

Ha a halak nassolhatnának

„Süssél nekem palacsintát!”
Kérleli az anya-tintát
A kis tintahal leány.
„Édes lányom, ugye, csak viccelsz?
Palacsintába tojás meg liszt kell,
Ez meg itt az óceán!”

„Süssél nekem mogyorós csókot!”
Kérleli az anya-bohócot.
a kis bohóchal gyerek.
„Édes fiam, gondoltam, szólok:
Mindennap kapsz millió csókot,
De mogyorót azt hol vegyek?”

„Süssél nekem mézes süteményt!”
Kéri szépen az anya-lepényt
A kis lepényhal ivadék.
„Sütnék neked, csak egy kis baj van,
Ez a recept most kifogott rajtam:
Ritkán jön le ide méh!”

„Süss nekünk tortát, Napóleont!”
Kérlelik az anya-neont.
A kis neonhal csemeték.
„Napóleon? Az ki a csoda?
Róla mi nem beszélünk soha,
Nálunk Cousteau a példakép!”

Balog Lajos

Halsirám

Semmiben sem részesülő süllő
– Hidegvérű, bár nem hüllő –
Tátogta el e jeremiádot
Az életről, mit régen imádott:
„Az év hala én leszek,
Mint idén a jászkeszeg?!
Hiába jönnek kalaplevéve,
Ha belefőznek az alaplébe!

Szégyen és gyalázat:
’Nincsen már halászat!’–
Hirdeti fennen
A galád ellen.
Igazat fecseg-e?
Kacag a kecsege:
Ez hiába igaz,
Nékünk már nem vigasz;
A képem fancsali:
Van peca és csali,
Meg a horog.
A horgász röhög,
A hal hörög.
Például a balin:
Nyaralhatna Balin,
Helyette Akalin
Rettegi a pecást,
Mint hívő a patást.
De nemcsak a föld összes pecása,
Ki szüntelen a sírunkat ássa:
Orvvadász fog Tapsi Hapsit,
Minket meg a vaksi rapsic!
Illetve vaksi a halőr,
Azért eshet olyan malőr,
Hogy legyen ponty, törpeharcsa,
Galád módon tőrbe csalja.

És miután ennyit szenved,
Folyóba öntik a szennyet:
Oly koszos a vize,
Hogy nem él meg a viza;
Ha megél is, íze
Mint a szardínia.
Haladni kéne a korral:
Fertőtleníteni klórral?!
Nem: ózongenerátorral!

S ott van még a vidra, hód –
Már azt hittük, hogy kihótt,
Erre újra megjelent:
Nékünk nem sok jót jelent.

Tudom, szavunk hallhatatlan,
Ám a helyzet tarthatatlan,
Esetünk hallatlan:
Minden víz halatlan.
(Esetleg haltalan?
E vita parttalan!)

Török Nándor

Ahogy a Mester…

„A tiszta rímet kedvelem;” ^*
ahogy a Mester jegyzi.
A tiszta rím az egy velem,
az elmémet ez edzi.

És hová lesz a tartalom,
ahogy a Mester mondja.
A közhely mind egy nagy halom…,
kinek van arra gondja.

A dallam mindenek fölött,
ahogy a Mester írja.
A líra rég elköltözött,
ismeretlen a sírja.

És mivé lesz az Igazság,
ahogy a mester érti.
I nélkül marad a gazság,
ami a szívem sérti.

^*Szelíd xéniák (Goethe)

Török Nándor

A költő

Farfekvéses gonddal vajúdik a költő,
fájdalmát enyhíti, s poharába tölt ő.

Mámorban hullámzik, józanodni nem mer,
pocsolyában fürdik, s azt hiszi, hogy tenger.

Minden gondolata ingatag gondola,
koraszülött verse épp ezért pongyola.

Partra vetett halként csak tátog a szája,
megszületett végre ars poeticája:

kritikát és a bort nem bírja a mája.

Struwe Annamária

A szamárfül elveszett…

A leckét a tanárnő félve feladta.
Hogy Marci gyermek megoldja vagy sem, nem tudta.
Szamárfület hajtva a könyvben, ment ez könnyen.
Be a táskába, tették ezt így többen.

Majd félúton félve, de nem késve.
Kiesett a könyv a kőre és itt volt vége.
A szamárfül elveszett, ahogy a könyv kiesett.
S Marci elesett ahogy magán nevetett.

Hazaérve hamarosan a szomszédba sietett.
Hol a szamár a fülével épp egy legyet legyezett.
Jött ám az ötlet örvendezve gyorsan.
Könyörögve kölcsön is kapta nyomban.

S ügetett ütemre ügyesen másnap az iskolába rajta.
Tanárnő, mondta Marci, e szamár a fülét nem adta.
Mivel az enyém elveszett.
Így tudok a leckének tenni csak eleget.

Struwe Annamária

Egy cica…

Egy cica, neve Cili, Cirmos vagy akár Csibész.
Vele az élet értelmét érteni élsz.
Szőre pihe puha pelyhes,
És néha elég kényelmes.

De ha ez a cirmos cica cincogást észlel.
Ugrik úton útfélen, akar az útszélen, s akár éjjel.
Nem tudván, tudatosan tanulva.
Okítva, okosodva önmagát, ebből okulva.

Hogy az egér néha fehér, és minden lukba belefér.
Legyen az a földbe, falba, fapadlóba, mibe a mancsa be nem fér.
Lesben állva fülét finomra hegyezve,
Így lapul a cirmos cica lesbe.

S ha sokáig sóvárog sandán utána.
Elalszik az ici pici cica, a tanuló szobában.
S az egér, óvatosan osonva odébbáll.
Majd a cica ébredezve érzékeli, s feláll.

Nyújtózkodva nyújtja a nyakát.
S körös körül körbenézi a kőfalat.
Majd dorombolva dörgölőzve hozzám simul.
S úgy döntött, egeret ejteni elég ha majd holnap tanúl.

Struwe Annamária

Egy béka…

Egy béka brekegve ballagott bambán.
Bánatát hirdetve az arcán.
A gólya ezt látva , leszáll hozzá.
Mi a búd s bánatod mondá.
A béka brekegve feleli.
Béka vagyok , de nem leveli.

Szeretném színemet zöldre váltani.
S a fa ágon ülve , brekegni.
A gólya a csípős csőrébe vette.
S egy vödör zöld festékbe merte.
Majd felszállt , s feltette a fa ágára.
És közben választ várt a drága.

Már most boldog vagy kérdezte.
S a brekegő békát , a csőrébe vette.
És miután mohón a már most zöld leveli békàt lenyelte .
A butát büszken kinevette.
Mondván , ez most mégis megérte nekem.
Mert a leveli békát , a legjobban szeretem.

Szalai Edit

Majombüszkeség

Valahol a dzsungel mélyén
született a kismajom,
anyja hátáról lepottyant
egy végzetes hajnalon.
Nyakon csípte az orvvadász,
jó pénzért hogy eladja,
rásózta egy turistára,
ki örökbe fogadta.
Felruházta a kis makit:
inget kapott, nyakkendőt,
karmaira kesztyűt húztak,
lábára meg cipellőt.
Feszített a dzsungel fia,
mint két krumpli egy zsákban,
tanulásra adta fejét
a gazdája házában.
Olvasott is összevissza
mindenféle könyveket,
azaz: cafatokra tépett
sok értékes kötetet.
A sok eszét nagy kegyesen
osztotta a kutyának:
a majmok a szupermenek,
hősei a világnak.
A Morgue utcai történet
igaz, hátborzongató,
de erről a szerző tehet,
a jó öreg Edgar Poe.
Ifjú angolként csodálták
Hauff hősét, láss csodát!
Nem angol volt, nem is német,
tanulékony orángután.
Ezek után, mondd meg, kutya,
mért nem vesznek komolyan?
Olyan vagyok, mint az ember,
sőt, lehet, hogy okosabb.
Lustán nyújtózott a kutya,
ej, te ostoba majom!
Nem látod a különbséget
saját butaságodtól.
Téged nem evolúció,
hanem gravitáció
hozott le a fáról!

Szalai Edit

A tücsök bánata

Szomorúan nézi
vidám hegedűjét,
elhagyta valahol
daloló jókedvét.
Világ vándora lett,
kitagadta anyja,
elűzte a háztól,
látni sem akarja,
hogy véletlen kisült,
egyetlen magzatja
mégiscsak megnősült.
Fel is út, le is út,
inkább temetését
nézném, mint ezt a
kacér könnyűszárnyú
ördög teremtését!
Sóhajtott a tücsök
nekikeseredve:
elhagyott a hűtlen,
pedig hogy szerettem:
anyám átkát érte
vállaimra vettem,
érte vágtam sutba
a művészi pályát,
ahol sárgítottam
sok irigyem máját,
vállaltam feledés
pókhálós homályát.
Rongyos a kabátom,
nadrágom elszakadt,
hegedűm eltörött,
csak a bánat maradt,
meg az emlékezés
a régi napokra,
mikor hosszú lába
szívemet tapodta,
zümmögött fülembe,
én meg el is hittem,
hogy csak engem szeret,
most már semmim sincsen.
Igazad volt, anyám,
ezt fogják húrjaim
ezután zengeni:
kár volt bizony, nagy kár
szúnyog lányát kérni!

Palágyi András

Állatversek gyermekeknek

Kecske

Nagyon kérlek mek-mek-mek,
Hogy szakállad növeszd meg;
Nőstény kecske, bakkecske:
Ezekből lesz kiskecske.
És miből lesz tejecske?
Ha megnő a kiskecske,
S mellé ül egy menyecske,
Hogy kecskéjét megfejje…
Igyad, nyeljed izibe,
Egészséged növelje!
Most már tudod, mért mekeg,
Azt várja, hogy fejjék meg.
És hogy miért kötik meg?
Így keveset tekereg…

Bolha

Megéhezett a kis bolha,
Nem evett még semmit sem ma.
Mondja neki édesanyja:
Ugorj be az iskolába,
Ott van a sok fiú, lányka;
Megcsípheted uzsonnára…
Nézi, nézi a kis bolha:
Egyik sovány, másik sánta…
Nincs szívem őket megcsípni,
Na de ott a tanár néni,
Olyan pufók, öröm nézni!
Odaugrik s jól megcsípi…
Hogy megcsípte, onnan tudni,
Combját gyakran kell vakarni…
Szalad haza tanár néni,
Nadrágjában bolhát fogni.
Meg is lett a kicsi bolha,
Belapult a nadrág-korcba,
Tanár néni fülönfogta,
Megpörgette, megforgatta,
Két körmével összenyomta…
Nem élte túl ’ugra-bugra’! (vagy ami kevésbé morbid: Nem túlélte ’ugra-bugra’!)

Pók

Egyszer volt egy pókanyóka,
Elvette a pókapóka…
„Gyere be a házikómba!”
Mondta neki pókapóka.
„Bemennék a házikódba,
Ha nem botlok fonaladba…”
„Hogy botolnál fonalamba,
Minden póknak nyolc a lába,”
Nyolc a szeme, nyolc a lába
(Mindkettő járt iskolába.)
„Máris jövök pókapóka,
Nem vagyok én vízipók(a)!”
Örül nagyon pókapóka,
Ez lesz most a legjobb móka:
„Ha ideér pókanyóka,
Betekerem a hálómba,
Megfürösztöm tejbe-vajba,
Legyecskét kap a szájába.”
Nézegeti pókapóka:
Milyen szép e pókanyóka,
Szeretgeti, majd felfalja,
Boldog, hogy így behálózta…
Alig telik néhány napba,
Sok tojást rak pókanyóka,
Bekötözi, csomagolja,
Maga után húzza-vonja.
Nemsokára nézi, látja:
Kikelt a sok kis pókocska.
Örül, boldog pókapóka,
Lehet, hogy most több a gondja,
De megoszlik majd a munka:
Legyet fog majd száz pókocska…
Hálóját most újra fonja,
Kötözgeti, horgolgatja,
A régit is foltozgatja,
Jó nagy lett most a családja!

Zsiráf

Bánatos a kis zsiráfka,
Nem megy állat-óvodába.
Vigasztalná édesanyja:
(Csak pityereg kicsi fia…)
„Fáj valamid kis fiacskám?
Mely részedet gyógyíthatnám?
Nem az a baj édesanyám,
Ott mindenki haragszik rám.”
„Hosszú lábú, hosszú nyakú!”
• Csúfolódik a kis zebu…
„Mitől nőtt meg így a nyakad?”
• Kiabálja a gyerek-had.
„Még a csimpánz is rikácsol,
Mindig lelök a hintáról.
Nincs egy barát, állat-gyerek,
Többet oda én nem megyek!”
Másnap anyja elkíséri,
Óvónővel kell beszélni;
Elefánt az óvónéni,
Egyedül csak ő szereti:
„Ne búsulj te kis zsiráfka,
Mindjárt jobb lesz, teszek róla.”
S labdáját magasra rúgja
Fenn is akad a faágba…
Megpróbálják hát lerázni
Óvodás és óvó néni…
Látják, ez így nem fog menni,
Létrát kéne idehozni…
Igen ám, csak a lajtorja
Ott hever rég darabokba’,
Súlyos gyerek mászott rajta;
Nem eltörte vízilóka…!
Dehát itt a kis zsiráfka,
Jó, hogy hosszú nyaka, lába;
„Pipiskedjél zsiráf koma!”
Már is lent a kóbor labda.
Mind tapsolnak, ő lett a fő,
Óvodista labdaszedő…!
Mától boldog, nem bánkódik,
Minden állat vele játszik;
Délután már alig alszik,
Új játékon gondolkozik.
Mivel ő ér csúcsmagasra,
Mindig van sok feladata.
Barátságra pedig példa:
Már hét maki ül nyakába.

Ló

Gondolatom el nem múló:
Legjobb állat talán a ló…
Még ha nincs is rajta hasló,
Lovagolhat rajta Apó.
Nyereg, kengyel… oly csábító,
Rá is pattan kicsi Kató,
Neki rég nem kell hintaló,
Üget, vágtat vele pejkó.
Nini, ott egy pizza-faló,
„Hó, hó, itt álljunk meg Rigó!”
Esznek, isznak lovas és ló:
Szénát a ló, pizzát Kató.
Mennek tovább, kocog Rigó,
Ütemre szól a négy patkó…
Velük szemben sok autó,
Hátuk mögött egy nagy dugó.
Csodálkozik sofőr, Ottó:
Hogyan került ide egy ló?
„Megyünk haza – mondja Kató,
Különben is enyém a ló…”
Közel van a Balaton-tó,
Ide látszik már a móló.
Jegyet vesznek lovas és ló,
Máris indulhat a hajó…
Túloldalon a Nagyapó,
Vár, hogy jöjjön kicsi Kató.
Hál’ Istennek, megnyugtató:
Hazahozta a lányt a ló.
Már csak egy kérdés van, Kató:
Hol alszik majd e nagy csikó?
Csupán viccelt a Nagyapó:
Üres rég a nagy istálló…
Nagyot alszik kicsi Kató,
Reggel nézi: hol van a ló?
Tárva-nyitva az istálló,
Nincs benne a szeretett ló…
Nem álmodott, megvan Rigó,
Kútnál itat a Nagyapó.
Boldogsága égig ható,
Testvérként él lovas és ló.

Barkaszi József

Értelmese

Felhő száll az ágon,
Erdő csüng a tájon,
Behunyt szemmel tátom
A számat megrágom.

Mese volt?
Hol se volt, se hold se volt,
Szerelme se volt,
Értelme se volt.

Barkaszi József

Nem félek!

Nem félek!
Még élek.
Csak kerülget a vírus
Jobbról, balról meg szemből prüszkölve,
De mégsem érzem magam még megölve.

Nem félek,
De nem kérek!
Van már elég királyi ékem,
Elől is meg hátul, a metszőn meg a zápon,
Méltósággal ülhet a vigyor a számon.

Siralom
A sok tilalom.
Vagy csak inkább türelem?
Virtus ide, vírus oda,
Védőoltásban a csoda!

Nahát,
Mi van?
Furcsán érzem magam.
Kómában majd csak megvárom,
Bár emlékeimet közben elásom.

Hát nem mindegy
Mitől reszketsz?
Virtuális irtóztatás,
Nem más mint a kárhoztatás, az is ragad.
Jobb tán a fagy, vagy agybadabagy?

Ne ily halált!
Haladékot!
Óh, jöjj keblemre vírusirtó barát!
Teremtés koronája én,
Az örök élet halna belém.

Nem félek!
Túlél majd a lélek.
Okosságod nem az élet, csak a végzet.
Jaj, te apró féreg, kár, hogy sose érzed,
Minden pillanatban élet hal meg érted.

Érted?