Ismeret és nyelv

Szavak + képzők, jelek, ragok

Ha a nyelvek iránt akár csak átlagos érdeklődést mutató honfitársainkat megkérdezzük, hogy milyen nyelv a magyar, a legtöbb válasz bizonnyal: finnugor. Mert az nyilvánvaló, hogy nem szláv, nem afroázsiai és nincs rokonságban más nyelvcsaládokkal sem. Vélhetően csak kevesen válaszolnák, hogy agglutináló. Pedig az agglutináló – nem pedig az izoláló vagy flektáló – típusba tartozás is fontos jellemzője a magyarnak. Hogy miképpen és mennyire, arról Hegedűs Ritát kérdeztük.

Hogy a magyar finnugor, még régebbre visszatekintve uráli nyelv, az a nyelvünk rokonsági viszonyaira, eredetére vonatkozó állítás. Hogy agglutináló, az pedig a szerkezete típusára világít rá. A két jelző egyszerre igaz. De az utóbbiról kevesebbet szoktunk beszélni.

És beszélünk róla egyáltalán?

A történeti nyelvészet a XIX. század elejétől szerkezetük alapján is csoportosította az akkor többé-kevésbé ismert és valamelyest már kutatott nyelveket. De már korábban is voltak efféle próbálkozások. Köztük volt egy magyaré, Beregszászi Nagy Pálé, aki a XVIII. század utolsó évtizedében hívta fel a figyelmet – németül – bizonyos nyelvek szerkezeti hasonlóságaira. Miközben tévedésnek tartotta Sajnovics János két évtizeddel azelőtt Koppenhágában latinul megjelent, a magyar és a lapp nyelv rokonságát bemutató finnugrisztikai „ősművét”, a Demonstratiót.

Beregszászi azok véleményét sem fogadta el, akik a maguk nyelvét „a három szent nyelv”, a görög, a héber vagy a latin rokonaként hirdették. E nyelvek „szentségének” tagadását illetően egyetérthetünk vele, hiszen a görög, a héber, a latin és valóságos vagy vélt rokon nyelveik nem különbek a többi nyelvnél. Hozzáteszem, hogy korunkban is léteznek olyan ostoba nézeteket valló botcsinálta nyelvészek, akik saját nyelvük rangját valamely élő vagy holt, mindenesetre nagy tekintélyű nyelvvel való rokonítással igyekeznek biztosítani.

A nyelvek szerkezeti, tipológiai hasonlóságait Beregszászi olyan példákkal magyarázta, hogy például a szavaknak a mondaton belül sem a magyarban, sem a csehben nincs szófaj vagy mondatrész szerint kötelező sorrendjük, mert a sorrendet és a hangsúlyt a szavak mondatbeli tartalmi szerepe, fontossága határozza meg. Pedig ez a két nyelv semmiképpen sem rokon. Mint ahogy nem rokon a héber és a magyar sem, noha a birtoklás kifejezése mindkét nyelvben ugyanolyan szerkezetű.

Túl a morfológián

„A nyelvtipológia… a világ nyelveit egyező vagy hasonló szerkezeti – a nyelv egyes szintjein jelentkező – vonások alapján csoportosítja, függetlenül attól, hogy az illető nyelvek genetikailag rokonok-e, továbbá érintkeztek-e egymással. A múlt században megkülönböztették morfológiai osztályozás alapján az izoláló (pl. a kínai), az agglutináló (pl. a magyar), a flektáló (pl. a német) és az inkorporáló (pl. az eszkimó) típusokat. (Megjegyezhetjük, ez a felosztás csak nagy általánosságban érvényes, tiszta típusok ugyanis nincsenek, sőt egy-egy nyelv sem marad meg ugyanazon típusban, pl. az angol nyelv a flektálótól az izoláló típushoz közeledik.) Századunkban a nyelvtipológia a morfológián túllépve a fonetikai, fonológiai és mindenekelőtt a szintaktikai struktúrákat is bevonta vizsgálódásaiba, és újabban feladatának tartja az emberi nyelv egyetemes jelenségeinek, legáltalánosabb törvényszerűségeinek, az úgynevezett univerzáléknak a feltárását is (ilyen pl. a jelentéses elemeknek az a tulajdonsága, hogy minden nyelvben felbonthatók fonémákra, továbbá az, hogy a fonémák száma egy nyelvben sem kevesebb tíznél, és nem több hetvennél; aztán, hogy csaknem minden nyelvre jellemző a főnévi és az igei szófaj megléte; stb.).”

(Forrás: Szathmári István: A magyar nyelvtudomány történetéből)

Miben különbözik egy agglutináló nyelv a „nem agglutinálóktól”?

Elöljáróban: ma három, illetőleg öt nyelvtípust – tehát nem nyelvcsaládot! – tart számon a nyelvtudomány. A XIX. század harmincas éveiben Wilhelm Humboldt a nyelveknek három szerkezeti típusát vázolta fel: izoláló, magyarul elszigetelőnek mondott, flektáló, magyarul hajlító és agglutináló, azaz ragozó vagy „ragasztó”. Ezek a nyelvek legjellemzőbb sajátosságait idéző elnevezések nem jelentik a típusok merevségét. Nem mondhatjuk, hogy az egyik típus valamelyik eleme nem kerülhet bele egy másikba vagy nem kerülhet belőle ki. A meghatározó jellemvonások azonban állandók.

Az izolálók – közéjük tartozik egyebeken kívül a kínai mandarin, több keleti, délkelet-ázsiai és északnyugat-afrikai nyelv – legfontosabb sajátossága, hogy szavaik többsége egy szótagú, azok nem változtatják az alakjukat, csak beszéd közben a magasságukat, hanglejtésüket. Hogy a szavak milyen mondatrészként „működnek” a mondatokban, azt – és ennél fogva a mondatok tartalmát – elsősorban a szavak sorrendje határozza meg.

A flektálókat – többek között az indogermán nyelveket, néhány afrikai nyelvet, a régiek közül a szanszkritot, az ógörögöt – az jellemzi, hogy magában a szótőben változtatnak hangokat, miközben a szótőhöz ragokat és képzőket is illeszthetnek. Általában nem a szótő végéhez, hanem inkább az elejéhez.

ktb

„A magánhangzókkal való »hajtogatás« […] a sémi nyelvekben is fontos szerepet játszik… Ezekben általános jelenség, hogy valamely alapjelentést egy három mássalhangzóból álló gyök képvisel, ebből pedig a mássalhangzók közé vagy eléjük helyezett magánhangzók váltogatásával különféle igeragozások, igeidők és névszói származékok állíthatók elő. Ebbe a csoportba tartozik az arab, a héber, a máltai és az amhara (Etiópia nyelve), valamint az ókorban kihalt nyelvek közül az akkád, a babiloni, az asszír és a föníciai.
Az arab ktb gyök az ’írás’ és ’olvasás’ tág fogalmát képviseli. A jikteb jelentése ’ír’, katabi ’írtam’, katabu ’írtak’, kitáb ’könyv’, kutub ’könyvek’, kattab ’irat’, kátib ’író’.”

(Forrás: Tótfalusi István: Nyelvészeti ínyencfalatok)

Az agglutinálók – a török, a mongol, a japán, a koreai, Afrikában a szuahélivel az élen több bantu nyelv, néhány amerikai indián nyelv, jó pár óceániai és nem utolsósorban a legtöbb finnugor nyelv, köztük a magyar – esetében ragok, jelek és képzők, összefoglaló nevükön toldalékok „szervezik mondattá a szavakat”, tőlük is függ, hogy egy-egy szó milyen mondatrész lesz.

A múlt század derekától a nyelveknek ez a hármas felosztása változott. A szakemberek két új kategóriáról is kezdtek beszélni. Szakszóval inkorporálónak, poliszintetikusnak, magyar szóval bekebelezőnek nevezzük például a dél-amerikai és mexikói indián nyelvek s az eszkimó nyelvek jó néhányát. Ezekben a toldalékok egész serege épülhet be a szótőbe, és ezért szinte eltűnik a különbség a szó és a mondat között. Ezeket a hosszú „mondatszókat” általában eléggé nehezen tanulják meg a valamelyik más típusú nyelvbe beleszületettek.

illujuaraalummuuttuviniugaluaqpungalittauq

Bekebelező, inkorporáló, poliszintetikus nyelv: a nyelvtani viszonyítást és a szóképzést a szótőhöz járuló toldalékok (főleg utóragok) útján fejezi ki; tövek és toldalékok gyakran hosszú halmaza határozószókat, módosító- és viszonyszókat befogadván teljes mondatértékű szavakat alkot, pl. eszkimó: illujuaraalummuuttuviniugaluaqpungalittauq ’de én is egyike vagyok azoknak, akik még a nagyon nagy házhoz mentek el’, ebből illu ’ház’, juaq ’nagy’, aaluk ’nagyon’, viniq ’ment’, punga ’én’ a tulajdonképpeni jelentéshordozó tövek. Ebbe a típusba sok észak-amerikai indián, paleo-szibériai és ausztráliai nyelv tartozik. A bekebelező és a ragozó nyelvek közti különbség főleg az előbbi gyakori hosszú toldalékhalmazaiban van, amelyek teljes mondat- illetve megnyilatkozás-értékűek. Nyelvünkben a második személyű tárgy inkorporálása hasonlítható össze ezzel a nyelvi típussal: látlak.”

(Forrás: A világ nyelvei című, főszerkesztőként Fodor István jegyezte kötet)

A másik újabb, összességében az ötödik, a flektálás lehetőségeit a végsőkig kihasználó típust introflexív nyelveknek nevezi a szakirodalom. Ilyen nyelv például a sokváltozatú arab és a héber. Legfontosabb jellemzőjük, hogy az adott nyelvben ugyanaz a mássalhangzócsoport aszerint lesz ilyen vagy olyan tartalmat kifejező névszó, ige vagy bármi más, hogy e mássalhangzókat milyen magánhangzók egészítik ki szóvá.

De minden emberi közösség ki tudja fejezni mindazt, aminek kifejezésére szüksége van. És érdemben mindegy, hogy ez az izoláló, flektáló, agglutináló vagy éppen a poliszintetikus típus sémája szerint történik.

Miért nem tartozik mindegyik finnugor nyelv „tisztán” az agglutináló típusba?

Néhány ezer év alatt messzire kerültek egymástól a valaha egymáshoz közel élő, egymást nagyjában megértő finnugor nyelvű és egyként agglutináló nyelvrokon népek. Aztán más és más földrajzi-éghajlati környezetbe kerültek – önérdekeik szerint vagy másoktól kényszeríttetve, politikai-hatalmi okokból szét is szabdaltatva. Új lakóhelyükön más és más típusú nyelvet beszélő népekkel találkoztak, éltek velük együtt vagy legalábbis egymás mellett akár évszázadokig. És azoknak a nyelve okvetlenül hatott a maguk belső indíttatásból is folyamatosan változó nyelvére. Ezért nem érthetjük ma a komik beszédét, mint ahogy a hantik sem értik a finnekét. A hatások olykor nagyon határozottak voltak. És azok ma is.

Bizonyos „idegen” elemek beépültek a mi nyelvünkbe is. Ám a legutóbbi évezredben a határaink menti flektáló nyelvektől körülvéve is megmaradtak a magyarban az agglutináló alapsajátosságok. Évezredek óta folyamatosan „ragasztunk”.

Mit és mivel?

A szó eredeti vagy némiképp megváltoztatott tövét toldalékokkal, azaz képzőkkel, jelekkel, ragokkal. És a tőszó vagy a már toldalékolt szó elejét „toldalék” elöljárószókkal. A toldalékok megváltoztathatják a tőszó tartalmát és beleilleszthetik a mondat egészébe. Erről szólva valamit nem hagyhatok említetlenül. A beszéd nem úgy keletkezett, hogy voltak szavak meg nyelvtani szabályok, és ezeket az emberek mondattá fűzték össze. Éppen fordítva történt. A különböző típusú nyelvekben a közlendő tartalmat egységként tartalmazó szónyalábok – mondatok – voltak előbb. A nyelvhasználat során aztán fokozatosan elkülönültek a szófajok, beszédrészek, illetőleg a megnevező és viszonyító funkciójú elemek. Az átrendeződés, újrarendeződés folyamata azóta sem állt meg, épp ezért okoz nehézséget egy nyelv leírása. Ezért nem különíthetők el egymástól tökéletesen az egyes toldalékfajták – hiába törekszik erre a formális nyelvészet. De félreértés ne essék: e törekvések egyáltalán nem haszontalanok, a kategóriák vizsgálata egyre közelebb visz az élő nyelv működésének feltárásához.

-t-től -szörig

A toldalékoknak köszönhetően a magyar főneveknek (A magyar esetragok – Sulinet/Tudásbázis felsorolása szerint) 42 alanyeseti formájuk lehet:
ház, házak, házé, házaké, házéi, házakéi
házam, házad, háza, házunk, házatok, házuk
házaim, házaid, házai, házaink, házaitok, házaik
házamé, házadé, házáé, házunké, házatoké, házuké
házaimé, házaidé, házaié, házainké, házaitoké, házaiké
házaméi, házadéi, házáéi, házunkéi, házatokéi, házukéi
házaiméi, házaidéi, házaiéi, házainkéi, házaitokéi, házaikéi
A toldalékolt formákat pedig esetenként további toldalékokkal, például esetragokkal láthatjuk el – belőlük is van jó néhány:
-t, -nak/-nek, -ban/-ben, -ba/-be, -ból/-ből, -n/-on/-en/-ön, -ról/-ről, -ra/-re, -nál/‑nél, -tól/-től, -hoz/-hez/-höz, -ig, -nak/-nek, -ként, -vá/-vé, -val/-vel, -ért, -nként-, stul/-stül, -ul/-ül, -képp(en), -kor, -nta/-nte, -n/-an/-en, -lag/-leg, -szor/-szer/-ször

Hány toldalékkal élhet napjainkban a magyar nyelv?

Azt hiszem, még senki sem számolta meg. De számuk biztosan meghaladja a százat. Attól is függ a végeredmény, hogy mit tekintünk külön toldaléknak. Jobb úgy feltenni a kérdést, hogy hányféle toldalékot különböztetünk meg.

Vegyük sorra őket! Mit „tudnak” a képzők?

Legfőképpen azt, hogy kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatják a szó jelentését, s ezzel új szavakat alkotnak. És ezt megteszik szinte minden szófajhoz csatlakozva. Átalakíthatnak névszókat más névszókká: kert–kertész, futball–futballista, ház–házatlan, tojás–tojásdad. Átalakíthatnak szavakat más szófajúvá is. Névszót, indulatszót, határozószót igévé: gyalu–gyalul, piros–piroslik, jaj–jajong, bizony–bizonykodik. Igét is tehetnek névszóvá: bont–bontás, lát–látomás, olvas–olvashatatlan, akar–akarat, nyit–nyitány. Ugyanígy igét egy másik igévé: megy–megyeget, vél–vélekedik, sír–sírdogál.

Különféle képzők egy-egy szóból kiindulva egész szóbokrot alkothatnak: lát–látás, lát–látvány, lát–látatlan vagy kert–kertész, kert–kertes, kert–kerti, kert–kertecske, kert–kertészkedik. Egy-egy szóhoz egymás után több képző is kapcsolódhat: a lát-ból lehet látvány, abból látványos, abból látványosság. Ugyanannak a képzőnek – a szótőhöz igazodva – lehet több alakja is: erőlködik–idétlenkedik–hangoskodik, leányka–legényke, nagyol–kicsinyel, erőtlen–apátlan, gyermektelen–hatástalan, készületlen–hajlíthatatlan.

Mit „tudnak” a jelek?

Képesek módosítani a szavak jelentését – bár ez a meghatározás önmagában nem ad elég információt. Nem véletlen, hogy az indoeurópai nyelvtani hagyomány egyáltalán nem különíti el a ragot és a jelet, hanem ez utóbbit a grammatikai – azaz viszonyító – funkciójú toldalékok közé sorolja. A jel tehát úgy módosítja a szó jelentését, hogy az saját szófaji kategóriáján nem lép túl, mondatrészi értéke nem változik. Például múlt időbe, feltételes módba, felszólító módba teszi az igéket: megyek–mentem, megyek–mennék, megyek–menjek. Különböző „erősségűvé” tehetnek mellékneveket: okos–okosabb–legokosabb–legeslegokosabb. És jellel fejezzük ki a névszók többes számát: ágyú–ágyúk, okos–okosok. A ház szó birtokosát is jellel, birtokos személyjellel fejezzük ki: házam–házad–házatok.

Sokáig – a magam iskoláskorában okvetlenül – a házam „m”-jét, a házad „d”-jét birtokos személyragnak tanultuk…

A birtokos személyjel megnevezését újabban a toldaléksorrend szempontját figyelembe véve határozták meg.

Vagyis?

A hagyományos sorrend az, hogy a szótő után következik egy vagy több képző, utána a jel, és a szóalakot a rag zárja le: tér-ség-ek-ből. Ez a sorrend azonban felborulna, ha egy eddig ragnak mondott toldalék után még egy további toldalék következne: falu-m-ból. De ha az „m” toldalékot nem ragnak, hanem birtokos személyjelnek tekintjük, akkor a szerkezet „tő–rag–rag”-sorrendje „tő–jel–rag”-gá válik, tehát nem sérül a „szabály”. És egy megjegyzés: ez a szemlélet a „gombhoz a kabátot” elv alapján működik, egy mesterségesen megalkotott „szabálynak” akar mindenképpen megfelelni – lehet, hogy épp ilyesmikért nem tartozik a diákok kedvenc tantárgyai közé a nyelvtan?

És mit tudnak a régi nevüket most is viselő „igazi” ragok?

Több szófajt is képesek mondatba helyezni, a szavakat az ő közreműködésükkel tudjuk mondattá formálni. A lehetőségeket szinte a végtelenségig lehetne sorolni. Közülük csak néhány, például névszók esetében: házban, fára, testvérnek, nyaranta, ruhástul, nyolcszor, jóból. Ugyanazon ragnak lehet több változata: vályún, falon, kenyéren, földön. Az igeragok a cselekvő, illetőleg a mondat alanyának személyére utalnak: főzök – azaz: én főzök, főzöl – te főzöl, főz – ő főz. Utóbbiról tudni kell: bizony, a rag hiányának is van funkciója, az egyes szám harmadik személyű alanyra utal. És utal a tárgy határozottságára is: főzöm, főzöd, főzi – például a húslevest; és főzök – azaz főzök valamit, húslevest vagy akármi mást.

Ragozhatjuk a névutót is: alattam, felénk – ilyenkor a rag személyjelölő funkciója lép előtérbe. Tulajdonképpen a határozóragokat személyragozzuk a velem, neked, tőletek esetében, de ha másként közelítjük meg a dolgot, akkor a személyes névmást látjuk el határozóraggal: őt, veled, nektek – vagy másképpen: teveled, tinéktek. Ugye, milyen megtévesztő a kategorizálás? Még a határozószót is pontosabbá tudjuk tenni egy másik határozóraggal: közelben, alulról, sokáig. Sőt, az indulatszó is kaphat ragot: pszt!-ek, jajból.

A toldalékok – ahogy érintőleg már esett róla szó – halmozódhatnak. De mi a határ? Kisiskolások kedvenc példája az „elkáposztásítottalanítottátok”. De vannak értelmesebb toldalékhalmazó szavak is: „megfellebbezhetetlenek”, „jövedelem­egyenlőtlenségekből”…

Pszicholingvisztikai és neurolingvisztikai vizsgálatok szerint hét elemig vagyunk képesek követni egy-egy effajta szót. Utána az agy kikapcsol, már nemigen tudja követni az elemhalmazt.

Vannak nem ennyire hosszú, de mégis nehezen követhető toldaléksorok is. Például ebben a mondatban: „Ezek a tevék egy ázsiaiéi.”

A régebbi nyelvkönyvek előszeretettel kérdezgetik a jobb sorsra érdemes tanulót: „Kiéi ezek a könyvek?” Ami jobb, szebb így: „Kié ez a sok könyv?” Vagy az említett példa esetében: „Ezek a tevék egy ázsiai emberéi”, „Ezek egy ázsiai ember tevéi”.

A legelemibb nyelvtani ismeret, hogy a toldalékokat – így a ragokat is – egybeírjuk azzal a szóval, amelyhez tartalmilag tartoznak. De talán nem mindig volt így. Hiszen például az 1055-ös Tihanyi alapítólevél legtöbbször emlegetett „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” magyar mondatdarabkájában a rag nem csatlakozik a szótőhöz. Tehát akkor még nem különültek el egymástól a toldalékfajták?

– Biztosak legföljebb abban lehetünk, hogy aki ezt a mondatdarabot diktálta vagy más alkalommal bárki bárhol is kimondta, az a „feheruuaru” és az „utu” után „rea”-t vagy „reá”-t mondott. Akkor és korábban a legjellemzőbb, leggyakoribb magyar szóalak két szótagú volt és magánhangzóra végződött. Idővel ez utóbbi általában lekopott. Az „utu”-ról is, de közben meghosszabbodott a szótő „u”-ja. És megszülethetett először az „út rea” vagy „út reá”, majd a mai alak: útra. Miközben megmaradt a „reá” hangsor is, igaz, immár igekötőként: reánéz, reátekint. E formában ugyan már avulóban van, de a „rá” tengernyi mai igéhez hozzákapcsolódik: ránéz, rábólint, rátelepszik. Egyébiránt már az alapítólevélben is van egybeírt „rea”, a „bokor” szó korabeli alakjához toldották: bukurea.

A határozói jellegű toldalékból igekötővé válásra egyébként frissebb példáink is vannak. A már csak nyelvjárásokban létező mög – például: „a ház möge tele van gyümölcsfákkal” – szinte teljesen elvesztette eredeti szerepét, és „meg”-ként igekötővé lett. A változást megmagyarázza, hogy a „mögött”-nek van egy időre vonatkozó jelentése is. Ha valami elmúlt, megtörtént, az már a jelen „mögött” van: „már megcsináltam”, „már megnéztem”, „már megalakult”. Az igekötővé lett „meg”-nek nemcsak a múltra vonatkozó, hanem jelen idejű, sőt jövő idejű használata is van: megcsinálom, megnézem, megalakul.

Nem teszi vitathatóvá a magyar agglutináló voltát, ha különírtuk, írjuk, hogy „rea” vagy „mögött”, „alatt”, „mellett”? És hogy esetenként különírjuk az ugyancsak a toldalékokéhoz hasonló szerepű igekötőt is: „én csináltam meg”, „te írtad alá”, „mi megyünk el”…

Nem, semmiképpen sem! Mindkettő határozói elem. Ha valamelyik – a névutó – főnevet „határoz meg”, akkor a főnév után írjuk. Ha a másik elem – az igekötő – valamely igét, akkor két eset lehetséges: az igekötőt az ige előtt egybeírjuk vele, ha az ige után áll, akkor külön. De nem az a perdöntő, hogy egyiket vagy másikat különírjuk-e vagy sem. A helyesírás normatív szabály, nem függ össze a nyelv természetes alakulásával, nem befolyásolja azt. Megint felbukkan a „gomb és kabát” dilemmája: a helyesírásnak kell követnie a nyelv fejlődését, nem pedig fordítva.

Abbától visszáig

Az igekötők nem tartoznak a „hivatalos” toldalékok közé, de a ragokhoz, jelekhez, képzőkhöz hasonlóan fontos szerepük van – akárcsak a névutóknak – a szótövek tartalmának módosításában, illetőleg azok mondatba illesztésében. Az igekötők családja egyre több tagot számlál, jó néhány szó „vívott ki” magának eredeti feladata mellé igekötőit is. (A Helyesírás című, Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila szerkesztette szótár öt tucat igekötőt sorol fel):
abba-, agyon-, alul-, alá-, alább-, által-, át-, bele-, benn-, egybe-, el-, ellen-, elő-, előre-, fel-, felül-, fenn-, félbe-, félre-, föl-, fölül-, fönn-, haza-, helyre-, hozzá-, hátra-, ide-, jóvá-, keresztül-, ketté-, ki-, kölcsön-, körbe-, körül-, közbe-, közre-, külön-, le-, létre-, meg-, mellé-, neki-, oda-, össze-, rajta-, rá-, szembe-, szerte-, széjjel-, szét-, tele-, tova-, tönkre-, túl-, újjá-, újra-, utána-, végbe-, végig-, vissza-

Az sem zavarja meg ezt a jelleget, hogy nemegyszer az izoláló nyelveket jellemző szerkezetekre bukkanunk? Három szót – „Pista”, „almát”, „eszik” – változatlan alakjukban hatféleképpen állíthatunk sorba. És a hat sorrendváltozat más-más hangsúlyokkal elmondva – a hangsúlykülönbség is az izoláló nyelvek jellegzetessége – hatféle tartalmat fejez ki…

Ez sem olyan súlyú jelenség, hogy változtatna nyelvünk jellegén. Egyébiránt véletlen azonosságok korántsem ritkák a nyelvek világában. És nemcsak az agglutináló nyelvekében. Az eredendően flektáló angol éppen napjainkra már erőteljesen magán viseli az izoláló típus jegyeit.

Az említett példák még csak nem is sejtetnek valamiféle egybemosódást. Ugyanis a különbségek a meghatározók. Német anyanyelvű egyetemista tanítványaim előszörre szinte nem is értik nyelvünknek azt a sajátos vonását, hogy ugyanazt az elemet többféle célra is felhasználhatjuk.

Például?

Mondhatjuk, hogy ceruzám, és mondhatjuk, hogy látom. A hallgatók ilyenkor megkérdezik, hogy akkor az „m” névszórag vagy igerag-e. Az ő anyanyelvük rendszeréből nézve számukra nehezen érthető, hogy az „m” ilyen formán „polifunkcionális”, azaz igei és névszói tőhöz is járulhat. Az ő „anyanyelvi világnézetükkel” nehezen egyeztethető össze a „ceruzám” szóalak birtokosszerkezet-funkciója, nem beszélve a korábban említett határozott és határozatlan tárgyra való utalásról.

Hogyan „fogadja” a szótő a különféle toldalékelemeket?

Nagyon rugalmasan. Közvetlenül, változtatás nélkül kapcsolódnak: házból, háznak, házra, házért. Vagy kötőhanggal: házat, házak, házanként. A szótő magánhangzójának változtatásával: kutyából, kutyák, kutyánként. Az igék esetében a toldalékok számát az igekötők egész garmadája is szaporítja: ellát, meglát, belelát, hozzálát. A névszókhoz pedig nagyon sok különírt névutó járulhat: ház előtt, ház fölött, ház mellett és így tovább. Ezekről szólva nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a névutók fiatalabbak, mint a képzők, a jelek, a ragok. Némelyik már maga is toldalékolt alak. Például a „mell” főnévhez egy kötőhang közbeiktatásával hozzátapadt az ősi, hol kérdésre felelő „-tt” határozórag: mellett. És a névutónak egy következő toldással immár kötőszói funkciója is lehet. Egy kissé mesterkélt példával: „E mellett a ház mellett lakik a nagynéném és emellett az unokaöcsém is.”

Ezt mondhatnánk úgy is, hogy „a nagynénémen kívül az unokaöcsém is”. Nem fölösleges luxus, ha egy nyelvnek ugyanarra a mondandóra több megoldása van, vagy ha megduplázunk valamilyen mozzanatot?

A legtöbb német tanítványom furcsállja is, hogy a magyarok – velük ellentétben – gyakran nem azt mondják, hogy „én megyek az egyetemre”, hanem csak azt, hogy „megyek az egyetemre”. Hogy tehát nem használják a személyes névmást. Olyankor elmondom nekik, hogy a toldalékolási rendszerünknek köszönhetően nem kell kétszer jelölni valamit, hiszen a „megyek” ugyanazt jelenti, mint az „én megyek”. És a nyelvünk – jó néhány másikkal egyetemben – ilyen módon is törekszik a gazdaságosságra. Más kérdés, hogy ha valamilyen okból az „én”-t akarom hangsúlyozni, akkor mégis kimondom a névmást is: „én megyek az egyetemre, nem te”.

A kérdés másik részére visszatérve: a funkcionális nyelvészet egyik Humboldt megfogalmazta alaptétele, hogy ugyanarra a szerepre, feladatra több lehetőség is használható: „a lipcsei barátnőm”, „a Lipcsébe való barátnőm”, „a barátnőm Lipcséből”, „a Lipcsében élő barátnőm”. Az egyes kifejezések rokon értelműek, de nem azonosak: a szituáció dönti el, hogy a beszélő melyiket választja. Mindez azonban nem cáfolja a hajdani német professzor igazát. És egy egyszerűbb múltbeli példa: a „zongorán játszást” valaha nemcsak így mondták: zongorázik, hanem úgy is: zongorál. Esetenként azonban nem egyszerű többletlehetőségről van szó, hanem arról, hogy ha van több lehetőség, akkor azt felhasználhatjuk tartalomelkülönítésre. Nemrég még a „deszkás” vízi sportot űzőkre és a számítógépen böngészőkre, keresgélőkre felváltva mondták, írták: szörföl vagy szörfözik – mára azonban általánossá vált, hogy a vízen „szörfözünk”, a számítógépen meg „szörfölünk”.

Alatt-tól végettig

A névutók nem tartoznak a „hivatalos” toldalékok közé, de a ragokhoz, jelekhez, képzőkhöz hasonlóan fontos szerepük van – akárcsak az igekötőknek – a szavak tartalmának módosításában, illetőleg azok mondatba illesztésében. A névutók száma – amint az igekötők esetében is történt és történik – változhat. (Közülük huszonhetet sorol fel a „Névutók – Kategória: magyar névutók – Wikiszótár”):
alatt, alól, által, át, átal, belül, ellen, elől, felett, felé, folyamán, fölé, fölött, helyett, iránt, képest, köré, körül, közepette, közé, között, mellett, mellé, mögött, nyomán, óta, után
Hússzal többet tartalmaz az egy gyakorló pedagógus összeállította Google-beli gyűjtemény („Névutók – Heni néni”):
alatt, alá, alól, alul, által, át, belül, együtt, elé, elől, előtt, felől, felül, fogva, fölé, fölött, gyanánt, hátul, helyett, hosszat, innen, iránt, keresztül, kezdve, kívül, köré, körül, közben, közé, között, közül, mellett, mellé, mellől, miatt, mögé, mögött, mögül, múlva, nélkül, óta, révén, szerint, túl, után, útján, végett

A honfoglalás óta eltelt századokban kerültek-e a magyarba más nyelvekből fontos szerkezeti elemek?

Szakmai viták vannak arról, hogy a szenvedő szerkezet vajon belső fejlemény vagy más nyelvből átvett kifejezési mód. Az azonban bizonyos, hogy a latin nyelvű közigazgatási hivatalok létrejötte előtt nem volt szükség a használatára. Később lett rá igény, és még a belátható múltban is dobolhatta a kisbíró: „közhírré tétetik”.

A magyar anyanyelvűek milyen típusú második nyelvet tanulnak meg a legkönnyebben? És a más típusú nyelvűek közül kik tanulják meg könnyebben a magyart?

Bárki azt a típusú nyelvet tanulja könnyebben, amelyik vagy azonos típusba tartozik az övével, vagy nagyon különbözik tőle.

Az anyanyelv nyelvtana

A jeles XIX. századi nyelvész, Ballagi Móric A’ magyar szónyomozás, ’s az összehasonlító nyelvészet című munkájában egyebeken kívül azt fejtegette, hogy valamely nyelv szabályait, sajátosságait akkor értjük meg könnyebben, akkor érthetjük meg igazán, ha összevetjük más nyelv szabályaival, sajátosságaival. S hozzátehetjük, hogy kiváltképpen egy másik nyelvtípus ismeretében:
„Mikor idegen nyelvet tanúlunk, első tekintetre sok olly sajátság ötlik szemünkbe, mellyekre az, ki a’ nyelvet gyermekségétől fogva beszélte, soha nem figyelmezett; amaz már eleve kényszeríttetik a’ nyelv’ törvényeit tanúlmányozni, hogy megértse… Innen van az, hogy az anyanyelv’ szabályaival rendesen csak idegen nyelv’ tanulása’ nyomán ismerkedünk meg, és hogy némileg nehezebb az anyanyelv’ szabályait, mint idegen nyelv’ grammatikáját megírni.”

Milyen jövő vár egy agglutináló nyelvre? Lehet belőle izoláló vagy flektáló? Vagy – a mai típusban maradva – bekövetkezhet például az, hogy a „mögött” vagy a „mellett” is egybeíródik a névszóval, és az „utu rea–útra” változás mintájára „házmögött”, „házmellett” lesz belőle?

Az bizonyos, hogy minden nyelv állandó mozgásban van. Leginkább a szókincs változik. A nyelv típusa, szerkezete sokkal állandóbb. A magyar is határozottam agglutinál, nem gondolom, hogy valaha is más típusúvá lesz. És mai jellegén nem változtatna az sem, ha valamikor nem „ház mögött” és „ház mellett”, hanem „házmögött” meg „házmellett” áll majd az akkori helyesírási szabályzat szótármellékletében.

Hegedűs Rita

Budapesten született, és ott is érettségizett a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–német szakos középiskolai tanárként végzett. Következő diplomáját – magyar mint idegen nyelv szakos tanár – ugyanott szerezte 1984-ben. PhD-fokozatát az ELTE-n A magyar szórend régi magyar nyelvtanainkban című disszertációjával 1995-ben nyerte el. 2019-ben a Pécsi Egyetemen habilitált magyar nyelvészetből.

Első munkahelye a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó volt, ahol szerkesztőként két évig tevékenykedett. Az ELTE magyar nyelvi lektorátusán 1981-től először tanársegédként, majd adjunktusként dolgozott, a magyar mint idegen nyelv szak első oktatóinak sorában. E munkakörökkel párhuzamosan először általános iskolákban, majd nyelviskolákban német nyelvet oktatott. A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv-, Irodalom- és Kultúratudományi Intézete Magyar Nyelvtudományi Tanszékének 2007-től docense. Egyidejűleg magyar nyelvet oktat a berlini Humboldt Egyetem Szlavisztikai Intézetének Magyar Irodalom és Kultúra Tanszékén.

Kutatói és oktatói csereprogramok keretében számos európai egyetemen megfordult: Bécs, Prága, Udine, Aarhus, Zágráb, Varsó, Poznan, Tallinn, Helsinki. Magyar és nemzetközi konferenciák rendszeres előadója. A DAAD által finanszírozott, öt közép-európai egyetemet tömörítő CENTRAL projekt Auf den Spuren der ungarischen Kultur in Berlin, Wien, Budapest, Prag und Warschau című projektjének felelőse (2015–2018).

Oktatói tevékenysége az alkalmazott nyelvészet több részterületére is kiterjed: a magyar mint idegen nyelv oktatása, szociolingvisztika, hibaanalízis, nyelvi mérés és értékelés, nyelvtudomány-történet, módszertan.

Kutatói munkásságának középpontjában a funkcionális összevető nyelvészet áll, mely magában foglalja a nyelvtipológiát, nyelvtörténetet és a kognitív nyelvészetet is.

Magyar és más nyelveken megjelent önálló könyveinek, könyvfejezeteinek, szakcikkeinek, társszerzővel alkotott eddigi munkáinak száma 65, az ezekre való hivatkozások száma jelenleg 200.

Közülük néhány: Egy külföldieknek írandó magyar nyelvtan elé (1987), Magyar nyelv (egyetemi jegyzet – 1989–1990), Magyar nyelvtan – Formák, funkciók, összefüggések (2004), Magyar Mozaik 4 (2004 – társszerző: Oszkó Beatrix), Ungarische Grammatik: kurz und bündig (2006), A formák és funkciók összefüggései (2017), A kis nyelvek hozadéka a nyelvészeti diszciplínákban (2017), Az infinitívusz lendülete (2017).

A tudományos közéletben egyebeken kívül a Magyar Alkalmazott Nyelvészek Egyesülete, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia köztestülete tagjaként vesz részt.

Legkedvesebb saját könyve mindig az, amelyen éppen dolgozik. Nemrégen még dolgozott rajta, azóta azonban az osztrák Praesen Kiadó gondozásában meg is jelent Übersetzungsereignisse: Kultur, Wissenschaft, Geschichtte. 100 Jahre Hungarologie in Berlin címmel a berlini tanszék fennállásának 100. évfordulójára készült jubileumi kötet. Az övé volt a nyelvészettel foglalkozó rész szerkesztésének szerteágazó feladata.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.