Valamilyen stílusa mindenkinek van

Nagyon sokan ismerik Mányoki Ádám barokk stílusban festett Rákóczi-portréját, az irodalomtörténet a naturalista stílus példaművének tartja Zola Nana című regényét, irodáink egy részét koloniál stílusú bútorok uralják, minden íróra jellemzők bizonyos stílusjegyek, és nemegyszer idézzük az újabb közmondás- és szólásgyűjteményekben is szereplő „a stílus maga az ember” megállapítást. Sokszor, sokféle helyzetben, a legkülönfélébb tartalmakat hordozva kerül elénk a stílus szó. Erről beszélgettünk Kemény Gáborral.

A stílusról már a klasszikus retorikának is volt mondanivalója, elsősorban a szónoki beszéd elkészítésének folyamatáról szólva. Aminek a harmadik szakasza, az elocutio azzal foglalkozott, miképpen kell nyelvi eszközökkel, például szóképekkel és alakzatokkal, sajátos szóhasználattal „feldíszíteni” szövegünket, hogy az minél nagyobb hatást gyakoroljon a hallgatóságra. Maga a stílus szó pedig az oszlop, karó jelentésű görög sztülosz szóból ered. A latinban a stilus már az írás eszközét, az egyik végén hegyes, másik végén tompa íróvesszőt jelentette. Mondhatnánk: ez volt az ókor „szövegszerkesztője” – ha ki akartak javítani valamit a viasztáblába vésett szövegben, egyszerűen kitörölték, és mást írtak a helyébe. Később a tárgy és a tevékenység közötti érintkezés folytán a stílus a kifejezés módját is kezdte jelenteni, ma pedig már a világ számos nyelvében, köztük a magyarban is csak ezt jelenti. A világnyelvekben a latin „-us” végződés elmaradt. Kazinczyék korában nálunk is használatban volt a német mintát követő stíl alak – például: fentebb stíl –, ez azonban elavult, visszatértünk a latinos formához. És a stíl ma már legfeljebb a stílbútor összetételben vagy a szaknyelvi stílromantika, stílirónia kifejezésben fordul elő.

A nyelvi stílust egy régi cikkemben így próbáltam meghatározni: „valamely beszélt vagy írott szövegnek, szövegtípusnak a nyelvi megformálásmódja”. Ez elsőre nem is hangzik rosszul, de van egy gyengéje. Mégpedig az, hogy a „nyelvi megformálásmód” mibenléte homályban marad, nincs kellően definiálva. Mai tudásunk szerint a stílus legjobb meghatározása Péter Mihálytól származik: „A stílus a kommunikációs helyzetnek megfelelő nyelvi változat.” Ez a gondolat a nemzetközi szakirodalomban is előfordul. A francia Jean Molino szerint a stílus lényege: ugyanazt, de másképpen.

Minderre ugyancsak Péter Mihálytól idézek példát. Eszerint azt a kellemetlen tényt, hogy valakinek az apja alkoholista volt, választékos stílusban így fejezhetjük ki: „Apja nem ismert mértéket a szeszfogyasztásban.” Sőt, „Apja” helyett mondhatjuk: „Atyja”. Vulgáris, bizalmas stílusban viszont egyszerűen ennyit mondunk: „Nagy piás volt a faterja.” E kettőt hadd toldjam meg két saját változattal! Az egyik a semlegesen köznyelvi, és voltaképpen ehhez viszonyítjuk az összes többit: „Apja rendszeresen és nagy mennyiségben fogyasztott szeszes italokat.” De folyamodhatunk egy ennél még visszafogottabb, tapintatosabb megoldáshoz is: „Apja alkoholproblémával küzdött.” Ez utóbbit angol-amerikai betűszóval PC-beszédmódnak, azaz a „political correctness”, magyarul a politikai korrektség jegyében való fogalmazásnak is szokás nevezni.

Hogy valaki miképpen beszél a példabeli apáról, az egyebeken kívül az ő személyiségétől is függ. Ez bizonyíték a nevezetes „a stílus maga az ember” megállapítás igazára?

A mondás forrása Georges-Louis Buffonnak, a jeles XVIII. századi francia polihisztornak az Értekezés a stílusról című akadémiai székfoglaló előadása 1753-ból. Ő elsősorban zoológus volt, ennélfogva a közismert mondás – és ez talán már nem olyan közismert – eredetileg nem általában a stílusra, hanem a tudományos stílusra vonatkozott. Világosan kiderül ez a szöveg egyéb részeiből. Hadd idézzem Rónay György fordításában: „A stílus nem egyéb, mint az a rend és lendület, amit gondolatainkba viszünk. Ha szorosan egybekapcsoljuk, ha összefűzzük őket, stílusunk tömör, erőteljes és határozott lesz.” Vagy másutt: „Ahhoz tehát, hogy jól írjunk, teljesen uralkodnunk kell tárgyunkon, s eléggé el kell mélyednünk benne, hogy világosan lássuk a gondolatok rendjét, s folyamatos láncolattá fűzzük őket úgy, hogy ennek minden szeme egy-egy gondolat legyen; s ha egyszer tollat fogtunk, mindvégig a meglelt nyomon kell járnunk vele.” Később ennél sokkal általánosabb értelemben kezdték használni a szót, általában mindenféle írásbeli, szóbeli, sőt nem is csak nyelvi kifejezésmódra. Hiszen nemcsak egy tudósnak vagy írónak, hanem bárkinek, sőt bárminek is lehet stílusa, egy épületnek, egy zeneműnek, akár egy futballcsapatnak is.

Két korona kutyapíz

Egy hódmezővásárhelyi dobolási jegyzőkönyvnek a korabeli helyi élőbeszédes és köznapi írott stílust felvillantó részlete 1922-ből:
„Köszhírré tétetik, hogy a vásárálláson a Mázsaháznál a gyüvő hétön ebótás eszközöltetik. Aki a pógármestör úr urdéját nem vöszi komolyan, aszt bírság alá vonnyák, miszörint két korona kutyapízt köll, hogy kiizzaggyék.”

(Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon „kisbíró” szócikke)

A nyelvnél maradva: más és más közlési helyzetben, műfajban a stílusnak milyen fajtáit, rétegeit különböztetheti meg egymástól a nyelvész szakember – és akár a laikus is?

Amikor én egyetemre jártam, a stilisztika tankönyvében, A magyar stilisztika vázlatában azt olvashattuk, hogy a stílusoknak két fő fajtájuk van: írott stílusok és beszélt stílusok. Az előbbibe tartozik a tudományos, a publicisztikai, a hivatalos és a szépirodalmi stílus, az utóbbiba a társalgási és a szónoki stílus. Ez a felosztás voltaképpen napjainkban is megállja a helyét. De ki kell egészíteni azzal, hogy mindegyik stílusrétegnek megvan a maga írott és beszélt változata is. Egy tudományos stílusú szöveg egyaránt lehet szakkönyv, tanulmány, vagy lehet előadás, hozzászólás, kerek­asztal-beszélgetési megszólalás. Ugyanígy a publicisztikai stílus is megnyilvánulhat írásban, nyomtatott vagy online újságcikk formában, és megnyilvánulhat élőszóban, interjúban, stúdióbeszélgetésben, vitában és így tovább. Egyaránt a hivatalos stílus körébe sorolható a leírt és írásban közreadott törvény, rendelet, határozat, közlemény, hirdetmény, valamint az élőszavas nyilatkozat vagy sajtótájékoztató. Szépirodalmi stílusú lehet a vers, a novella, a regény, a leírt, kinyomtatott dráma és mindezeknek a szóbeli előadása, a versmondás, prózamondás, regényrészlet-felolvasás, legtipikusabban pedig a színházi előadás. Újabban pedig már feltűnik egy olyan szépirodalmi jellegű műfaj is, a „slam poetry”, amely elsősorban szóbeli, részben rögtönzött előadás formájában létezik – de leírva rögzíthetjük is az efféle produkciókat.

Ne döntsön elhamarkodottan

Egy gépjármű XXI. századi, tárgyszerű stílusú kezelési útmutatójából (a tárgyszerűséget az is magyarázhatja, hogy aki elolvassa, az már megvásárolta az adott gépkocsit):
„Egyes laza talajokon (pl. kavics, hóborította út stb.) az ABS-sel felszerelt jármű fékútja a hasonló kategóriájú hagyományos fékrendszerrel ellátott járműénél valamivel hosszabb lehet. Míg a hagyományos fékrendszerrel ellátott járművek megcsúszó kerekei a kavics- vagy hórétegbe »beleszántva« lerövidítik a fékutat, az ABS ezt a hatást erősen lecsökkenti. […] Ne felejtse el, hogy az ABS nem képes ellensúlyozni a rossz út- vagy időjárási viszonyokat, illetve a vezető rossz döntéseit. Soha ne döntsön elhamarkodottan, illetve ne hajtson az adott körülmények között biztonságosan tartható legmagasabb sebességnél gyorsabban.”

(Forrás: Suzuki Splash kezelési útmutató, 2008)

Egy másik stílusújdonság a néhány kollégám által „írott beszélt nyelvnek” nevezett nyelvváltozat, a különféle közösségi oldalak, a magyarul villámlevélnek mondható e-mailek, a csetelések halmaza. Ezek közege az írás, de jellegükben a beszélt nyelvhez állnak közelebb. Nemcsak oldottságukban, hanem pongyolaságukban is. Másfelől viszont a régebben csak szóbelinek tekintett szónoki stílus, a felolvasott vagy a rögtönzött szónoki beszéd stílusa egyszersmind írásbeli stílus is. Hiszen a mondandót előre írásban megfogalmazhatják vagy utólag – az elmondott szöveget esetleg megfésülve – rögzíthetik. Hozzá kell tenni, hogy határozott különbségek vannak a korábbi és a mai stílusfelfogás között. A legfontosabb talán az, hogy a szépirodalmi stílust már nem lehet pusztán a stílusrétegek egyikeként kezelni, amelynek a többitől markánsan eltérő sajátosságai vannak, például olyan „költői” szavak használata, mint kikelet vagy felleg. Napjaink szépirodalmi stílusa – és így van ez már legalább a múlt század hatvanas évei óta – a legkülönfélébb nyelvi rétegek eszközeiből merít. Déry Tibor a természettudományok szakszókincséből, Dragomán György a tájnyelvből, Spiró György a vulgáris beszélt nyelvből és így tovább. A mai szépirodalmi nyelv – ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről – mindezeknek a stílusrétegeknek a vegyüléke, kereszteződési pontja. Persze ezen az alapon mégis meg lehet különböztetni a többi stílusfajtától: olyan, amelyben valamiképpen az összes többi benne van. Hogy aztán ez jó-e vagy sem, az megítélés dolga. Jómagam például éppen azt méltányolom egyik legkedvesebb íróm, Krúdy Gyula stílusában, hogy bár szinte mindig a szerelemről, sőt a szexualitásról ír, általában tartózkodik az ezzel kapcsolatos dolgok és cselekedetek néven nevezésétől. Sem orvosi szaknyelvi, sem vulgáris köznyelvi irányban.

Milyen volt hát a napjainkban is sokat emlegetett író stílusa?

A magam több évtizedes ebbéli kutatásainak összegzése helyett hadd mutassam be Krúdy egyéni szépírói stílusát abban a tükörben, amelyet két írótársa tartott neki. Az egyik, Karinthy Frigyesé természetszerűleg görbe tükör. Az Így írtok ti egyik pompás darabja A negyvenkettes zenélő mordály. Ennek alapja Krúdy első világháborús regénye, A 42-ős mozsarak. Ez a regénycím önmagában is krúdys, hiszen a katonai meg a köznyelvi stílus is „42-es”-nek mondta a nagy űrméretű löveget, csak Krúdy használta a „42-ős” változatot. De lássunk egy részletet a paródiából: „A barnult asztalok mellett már ott ült a rendes társaság… Régi, nehéz ezüstkanalak csilingeltek finoman a régi csészékben, melyekben a régi, ódon kávé füstölgött – egyesek régi, patinás sonkát ettek tojással. A zenélőóra finom kis hangja az »Irigylem a kannibál nőt« kezdetű valcert ismételgette… [Valaki] gáláns történetet mondott el valamely úri színésznőről, akiért a Városmajorban két testőrkapitány duellált. Egy holdas este aztán a régi Rondella körül spinétet ivott holmi szerelmes poéta, szívére szorítva a dáma csipkés legyezőjét.”

Ebből a néhány sorból is látható, milyen jól ráérzett a paródia szerzője Krúdy életszemléletének – és ennek megfelelő stílusának – arra a sajátosságára, hogy a jelent mindig a múlttal szembeállítva, úgyszólván a múlton keresztül szemléli. Ezt jelzi a régi melléknév többszöri ismétlése. A régi ezüstkanalak és a régi csészék még a köznyelvi realitás határán belül maradnak, de a folytatás, a régi, ódon kávé és különösen a régi, patinás sonka már groteszk hatást kelt. Ugyanilyen kontraszt van a zenélőóra finom kis hangja és az általa játszott slágerszöveg frivolitása között is. A humoros hatást az is fokozza, hogy Karinthy-Krúdy az utóbbit valcernek nevezi. Az időjátékot – és egyben annak túlzásba vitelét – szolgálják a biedermeier hangulatot árasztó idegen szavak, például a „párbajozik” jelentésű duellál, valamint a szándékosan hibásan használt spinétet ivott kifejezés, hiszen a spinét – lévén kisebb méretű billentyűs hangszer, afféle asztali csembaló – nem innivaló. Ugyanilyen képtelenség a címbeli zenélő mordály. A mordály, az elöl tölcsérszerűen kiszélesedő csövű régi lőfegyver természetszerűleg nem hangszer. Mindez együtt Krúdy idősíkjainak váltogatását és ennek az állandó ide-oda kapcsolásnak a modorosságát parodizálja.

Ez volt tehát a görbe tükör. És a másik?

Ez már nem paródia, hanem stílusutánzás, idegen szóval „pastiche”. Mégpedig Márai regényéből, a Szindbád hazamegy címűből, amely Krúdy utolsó napját és halálát írja le – Krúdy stílusában. Az 1940-ben megjelent Márai-könyv nagymértékben hozzájárult az akkor már egy kissé elfeledettnek látszó Krúdy újrafelfedezéséhez, kultuszának fellendüléséhez. Én magam is ennek a regénynek a hatására kezdtem el foglalkozni Krúdy írásművészetével. Következzék egy részlet ebből a műből is: „Írt, mert író volt, és néha egy fajta hangot hallott, amely olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magános mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki. Ezt a hangot, visszatérő szólamokkal, egész életében hallotta Szindbád. Ezért írt; s csak olyankor írt, mikor hallotta ezt a hangot. Néha utcán hallotta, a zajos Körúton, hajnal felé, amint borosan ment a rikító kirakatok, a szegény és homályos pesti égbolt csillagképei alatt. Néha kocsmákban is hallotta, éjfél után, mikor a söntésben hideg már a füst, mint a csalódott lélekben az indulatok, s a bolthajtásos termekben úgy szállong a pörköltök és a csapolt ser keserű szaga, mintha nem is lenne orvosság a macskajajra, mely az élet dorbézolását követi.”

Ez az idézet a regénynek abból a részéből való, amelyben Szindbád, vagyis Krúdy beül egy kávéházba, alighanem a New Yorkba, és ott megírja utolsó elbeszélését. A könyvnek ez a részlete mintegy ötven oldal terjedelmű, vagyis elolvasása körülbelül annyi ideig tart, mint amennyi idő alatt Krúdy megírta azt a hosszú elbeszélését, amelyben semmi más nem történik, mint hogy egy ember megeszik egy halat – amint ezt a nyomdai szedő később kritikusan megjegyzi. Ennek a hosszú, áradó szövegrészletnek, a Krúdy Gyula-i gordonkázás kivételes érzékenységű újraalkotásának csaknem mindegyik bekezdése az „Írt, mert…” szavakkal kezdődik, pontosan tükrözve, hogy Krúdy szövegszerkesztése az ismétlésen és a halmozáson alapul. De találunk az idézetben két hasonlatot és egy körülíró metaforát is. Krúdy stílusának valóban egyik legsajátabb vonása a nyelvi képek alkalmazása. Ezekre az általában hosszú, részletesen kifejtett szóképekre és hasonlatokra Krúdy gyakran olyan fontos mondanivalót bíz rá, amely az alapszövegben egyáltalán nincs kifejtve. Különösen érvényes ez a konkrétat elvonthoz hasonlító „absztrakt” vagy „átszellemítő” hasonlatokra, amilyen ez is: „a söntésben hideg már a füst, mint a csalódott lélekben az indulatok”.

Az irodalmi stílus – legyen bár barokkosan fennkölt vagy szándékosan közönséges – mindenképpen tudatosan, igényesen kidolgozott szöveg. A mindennapok stílusa élőbeszédben, újságcikkben, számítógépen küldött üzenetben nyilvánvalóan kötetlenebb, sőt akár szabados. E tekintetben mik napjaink legjellemzőbb stílussajátosságai? Például az olyan egyszerűnek látszó kérdésben, mint a köszönés, mások megszólítása, vagy olyan „keményebb” tárgyat illetően, mint az elburjánzani látszó nyelvdurvulás?

A köszönéssel nem az a fő baj, hogy milyen, hanem hogy gyakran elmarad. Amióta a Miskolci Egyetemen tanítok, hetente utazom az Intercityn – okkal nevezhetnének hát engem is „Intercity-professzornak” –, s a vonaton azt tapasztalom, hogy a felszálló utas nem köszön a már ott ülőnek, és a leszálló sem köszön el a tovább utazóktól. Amilyen terhes kötelezettség volt a régi kupés vonatokon az útitársakkal való beszélgetés – én akkor inkább olvasni szerettem volna –, most olyan kínos a ridegség, az udvariatlanság. A munkahelyi megszólítás formái is változóban vannak. Kutatói pályám kezdetén, a hetvenes évek elején az idősebb kollégákat, akikkel már tegeződtünk, bátyámnak szólítottuk. Például Imre Samut, az intézet egyik vezetőjét Samu bátyámnak. Emlékszem, Fábián Pál a nála alig egy évvel idősebb Deme Lászlót az Anyanyelvi Bizottság ülésein következetesen Laci bátyámozta, Wacha Imre pedig olykor tréfából így szólította meg a Petőfi-szótáron vele dolgozó kolléganőjét, J. Soltész Katalint: Kati bátyám. Mindez jó kompromisszum volt a tiszteletadás és a bizalmasság között. Ma már én is eljutottam a „bátyám”-korba, de senki nem szólít Gábor bátyámnak, hanem tanár úrnak, esetleg Gábornak vagy éppen – semminek sem. A magázásról csak annyit, hogy nem mindenki érzi, hogy a „maga” megszólítás – „Hát maga mit keres itt?” – férfiak között általában udvariatlanul hat. Férfitól nőhöz intézve pedig egy kissé bizalmasabb a kelleténél – igaz, hogy alternatívája, az ön meg túl hivatalos, rideg. A megszólítás nélküli szimpla lemagázás – például egy interjúban – érzésem szerint nem elég udvarias. „Készül-e most valamilyen külföldi szereplésre?” – kérdezi a fiatal rádióriporter a nála jóval idősebb énekesnőtől. Bizony jobban hangozna, ha odatenné elébe: „Kedves művésznő…”

A trón zsámolya elé méltóztassék

„
A hadüzenet napján, 1914. július 28-án este a fővárosban a központi városháza előtt sok ezren éltették a háború kitörését. Bárczy István polgármester azon nyomban alázatos stílusú táviratot küldött Bécsbe a kabinetirodának:
„Budapest polgársága a városháza előtt rendíthetetlen hűséggel és igaz lelkesedéssel fejezte ki hódolatát Ő Császári és Apostoli Királyi Felségének, Isten áldását kérve hőn szeretett dicső uralkodónkra és bátor hadseregére. Mély tisztelettel kérem, hogy Budapest lakosságának hazafias és hű dinasztikus hódolatát a legmagasabb trón zsámolya elé juttatni méltóztassék.”

(Forrás: Fővárosi Közlöny, 1914. július 31.)

Végül valamit a nyelvi durvaságról. A Nagyvilág című folyóiratban már a hatvanas évek vége felé folyt egy ankét a szépirodalmi stílus eldurvulásáról – ennek jelei akkor váltak szélesebb körben érzékelhetővé. A vita konklúziója körülbelül ez volt: lehet durván is írni, de csak akkor, ha ennek funkciója, művészi rendeltetése van. És lássunk egy egészen friss véleményt! Egy fiatal, de már ismert nevű írónő ezt nyilatkozta az Édes Anyanyelvünk című folyóiratnak: „Sokkal jobban zavarnak az olyan fáradt eufemizmusok, mint a »szebbik nem«, mint egy jól elhelyezett »bazmeg«.” Vagyis csak nyilatkozta volna, mert a kéziratban a szerkesztő – jómagam voltam – a trágárságot tapintatosan kijavította: „mint egy jól elhelyezett nyelvi durvaság”.

Megkérdezem – talán nem nagyon tapintatosan –, ez nem volt valamiféle cenzúra?

Én inkább lektorálásnak vagy olvasószerkesztői beavatkozásnak nevezném. Szolgáljon mentségemül, hogy nem szeretnék egyetlen olvasót, különösen előfizetőt sem elveszíteni egy ilyen szó miatt. Amihez hasonlókat egyébként – ha szükségét érzi – bárhol másutt is megtalálhat a nyájas olvasó.

Felkoncolás

Jány Gusztáv vezérezredesnek a doni katasztrófa napjaiban, 1943. január 24-én kelt, nemcsak tartalmában, hanem stílusában is kíméletlen (áprilisban aztán „megbánt”) hadparancsából:
„1. A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott…
2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa.”

(Forrás: Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban)

Például?

Főleg az utcán. De maradjunk most az írott szónál, ami „nem száll el, hanem megmarad”. Például egy országos napilapunk hétvégi mellékletének tárcanovellájában, amelynek szerzője egy mindössze fél hasábnyi szövegben – a trágár szavakat nem pontozom ki, ahogy a szerző sem tette – így beszélteti egy éjszakai szórakozóhely magányos férfi vendégét: „megint be akartam baszni; olyanok, mintha ők is be lennének baszva; este tízre már bebaszok; akar a faszom, mondtam nekik; akkor már egy másik faszival dumált; ezt is elkúrtad, mondtam magamnak”.

Nyilvánvaló, hogy a tárca írója bele akart helyezkedni hősének, az egyre ittasabb férfinak – egy hétköznapi embernek! – a nyelvi világába, belső monológjába. Ez megmagyarázza vagy legalábbis magyarázhatja a durva, sőt a trágár szavak használatát. És ugyanez áll vagy állhat az argó, a szleng irodalmi megjelenésére…

Van egy francia mondás: tout comprendre, c’est tout pardonner, vagyis amit meg tudunk érteni, azt meg is bocsátjuk. Maradjunk abban, hogy ha annak a lapnak én vagyok a szerkesztője, megpróbáltam volna rábeszélni a cikk íróját, hogy ne írja le a trágár szavakat, csak érzékeltesse a durvaságot. Ez azonban már ízlés dolga, és arról nem lehet, nem is kell vitatkozni.