2026. október 16-án vette kezdetét az 54. „Édes anyanyelvünk” országos Kárpát-medencei verseny, melynek idén is Sátoraljaújhely adott otthont. A megnyitóra a verseny első napján, október 16-án került sor a Latabár Színházban. A jelenlévőket Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely város polgármestere köszöntötte. Ünnepi beszédet mondott Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott tihanyi perjel. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Kedves Diákok! Kedves Kollégák, Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Jelenlévők!
Ünnep van ma. Az ünnep közösséget teremt. Az ünnep több, mint a puszta emlékezés. Egybekapcsolja azokat, akik számára ugyanazt jelenti, amit ünnepelünk. S itt, ma, ezen a helyen az anyanyelv teremt közösséget mindannyiunknak. Kányádi Sándor mondja: „Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv.” (Magyar Kurír, 2014. február 21.)
Otthon, haza, anyanyelv: egymástól szinte elválaszthatatlan fogalmak. Otthon vagyok, ahol néven tudom nevezni az engem körülvevő világot. Néven tudom szólítani az embereket. Ahol ismerem őket és ők is ismernek engem. Az otthon: varázslatos. Illyés Gyula írja: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik.” (Haza, a magasban)
Az anyanyelv közös kincsünk. Egybetartó erő. Közösségben vagyunk azokkal, akik ezer évvel ezelőtt a Tihanyi Alapítólevélbe beleírták a körtvélyfa, a fekete homok, a mogyoróbokor, a fehérvárra menő hadiút szavakat. A mi szavainkat, az európaiságot jelentő latin szövegbe.
Ismerjük Kodály Zoltán kijelentését: „Értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind.” (Mi a magyar a zenében?)
Éppen harminckét évvel ezelőtt történt, hogy innen, Sátoraljaújhelyről Tihanyba utaztam, hogy átvegyem az akkor rám bízott feladatot és felelősséget. Három évtized, már egy új világban, amelyben megszűnt egy embertelen ideológia diktatúrájának szorítása. Akik akkor születtek, ma már felnőtt emberek. S akik ma negyven évesek, azok sem emlékeznek arra, hogyan próbálták egy embertelen szellemiséggel gyökérteleníteni a nemzetet, és énekeltették, hogy „nemzetközivé lesz holnapra a világ…”
Mi, akik három évtizeddel ezelőtt az ötvenes éveinkben voltunk, nem gondoltunk arra, hogy újra fojtogatni fog bennünket egy másfajta, de ugyanúgy embertelen nemzetköziség. Egy furcsa uralom: a pénz, a tőke diktatúrája.
Ez a „szép, új világ”, amelyben élünk, szeretne magával sodorni mindent és mindenkit. Ebben az új világban újra kérhetnénk József Attilával Thomas Mannt:
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…”
Egy új barbárság világában élünk, ahol az eszközeink egyre tökéletesebbek, de egyre homályosabbak a célok. Nincs igazi emberképünk. Bocsánat az idegen kifejezésért: antropológiai deficitben szenvedünk. Elfelejtjük, hogy az ember nem a piacért létezik, hanem a piac van az emberért. Az ember nem termelő állat. Az, hogy létezünk, önmagában érték. S közben a politika hatalmasai képtelenek megállítani a háborúkat, amelyekben egymást nem ismerő, de ugyanarra az életre született, és ugyanúgy emberségre, boldogságra, békére sóvárgó emberek százai és ezrei halnak meg ma is az értelmetlen háborúkban. Mások anyagi érdekei miatt.
Szent Györgyi Albert, a Nobel-díjas tudós 1957-ben leírta a következőt: „Amire az új világnak elsősorban szüksége volna, az valamiféle Nemzetközi Erkölcsi Szabványügyi Hivatal, amely meghatározná, hogy mi a jó és mi a rossz.” („Science, Ethics and Politics” – In: Science, 1957. február 8.)
Hozzáteszem: a jó és a rossz ugyanis nem homályos fogalmak. Jó az, ami jó a társadalomnak, az életet szolgálja és nem sért másokat; a rossz ennek az ellenkezője.
Miért beszélek erről éppen itt, ezen az ünnepen? Mert az egyik leghatalmasabb fegyver, ami létezik a világon, a nyelv. Az anyanyelv. A nyelv segít abban, hogy kapcsolatot teremtsünk. Hogy közösséggé formálódjunk. De csak akkor, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a hazugság gyilkol. „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” – idézem újra József Attilát. János evangéliumában pedig ezt olvassuk: „Az igazság tesz szabaddá benneteket.” (Jn 8,32)
Az édes anyanyelvünknek, a szép magyar beszédnek most kezdődő ünnepe erre figyelmeztet bennünket. Nem mindegy, hogy igaz-e, amit mondunk. A hazugság taszító. Megosztó. Sátáni. A jó szó, a bátorító, az együttérző, az igaz és szép szó pedig közösségeket teremt és őriz. Szent Benedek írja Regulájában: „A jó szó jobb a legjobb adománynál.” (RB 31.)
Feladatot kaptunk mindannyian. „Arra születtünk, hogy a föld sebeit begyógyítsuk.” (Adamis Anna) Emberibbé, élhetőbbé kell tennünk a világot. Tisztelnünk kell az életet. És tudnunk kell, hogy az igazság nem attól függ, hogy hányan mondják és milyen hangosan. Josef Ratzinger – a későbbi Benedek pápa – írja: „Az igazság nem többségi kérdés. Vagy van, vagy nincs. Nem a konszenzus alapozza meg az igazságot, hanem az igazság a konszenzust.”
„Egy életem, egy halálom” – ismerjük jól a népmesei fordulatot. Amikor valami nagy tettre készülünk, akkor fakad föl belőlünk ez a mondás.
Feladatot kaptunk mindannyian: jó szót kell szólni. Igaz szót kell szólni. Emberibbé kell tenni a világot.
Ez a mostani találkozás ehhez segít mindannyiunkat. Kívánom, hogy szándékunk valósággá váljék.
A díszünnepségen és a versenyen készült képek hamarosan itt tekinthetők meg.
A Zemplén Televízió felvétele a díszünnepségről itt érhető el.
