„A nyelv ismerete egyben nemzetismeret is. Nyelvünk legapróbb mozzanataiban is tükre a magyarság történelmének, gondolkodásmódjának, élethelyzeteinek, szokásainak.” 2015. április 16-án került sor a 49. magyar nyelv hete megnyitójára, ez évben Pápán, „Nemzetben él a nyelv” mottóval. Juhász Juditnak, szövetségünk elnökének ez alkalomból elhangzott beszédét teljes terjedelmében közöljük.
„Minden jó mondat egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat.” – Illyés Gyula írta ezt az Ingyen lakoma című cikkében, s így folytatta: „A jó mondat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcáfolhatatlannak tetsző, telitalálatszerű előadása. A jó mondat így örök nevelő.”
S milyen a rossz mondat? Babits Mihály szerint: „Minden rossz mondat törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatot látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye: nyomorék gondolatok kórháza.” (Az irodalmi nevelés, 1909)
S hogyan vélekedik a jó és rossz mondatokról a zsoltáros: „’Hallgattam a jókról’… mert a hallgatás kedvéért néha még a jó beszédektől is tartózkodni kell, … mennyivel inkább … fel kell hagynunk a rossz szavakkal.” (38. zsoltár 3. vers Regula VI.4–9.). Szent Benedeknek, Európa védőszentjének ez az 1500 évvel ezelőtt megfogalmazott mondata zseniális előrelátás a mai információs társadalomra vonatkozóan, ahol „fecseg a felszín és hallgat a mély”.
Illyés Gyula a nyelv és a jellem kérdésében is egyértelműen fogalmaz: „A jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul: ez tehát igazánból: jellemkérdés.” (Anyanyelvünk, 1964).
Igen, az illyési szellemi magaslatról nézve anyanyelvünk elsajátítása, birtoklása, művelése és fejlesztése életünk sokkal szélesebb tartományát öleli át, sokkal mélyebbre hatol, és sokkal többet kíván tőlünk, mint hinnénk. Legnagyobbjainktól tanulhatjuk meg, hogy ragaszkodásunk nyelvünkhöz egyúttal a magyarságunkhoz való hűséget is jelenti, s ami ebből következik: az igazságkereső, öntudatos magatartás vállalását. A zámolyi születésű, egykori pápai diák, Csoóri Sándor költő is morális nézőpontból közelít: „Nem küzdünk meg a mondatainkért, ami közvetlenül azt jelenti, nem küzdünk meg önmagunkért sem”. A néprajztudós Andrásfalvy Bertalan tömör véleménye pedig: „Szólalj meg – és én megsejtem abból, mennyire vállaltad fel ajándékba kapott magyarságodat, mennyire becsülöd meg a másik embert.”
A magyar nyelv hetének ünnepélyes megnyitóján – amikor tisztelettel köszöntöm valamennyiüket és a huszonötödik születésnapját ünneplő Anyanyelvápolók Szövetségének tagjai nevében köszönöm szíves meghívásukat – megtisztelő számomra, hogy e nagy múltú intézményben szólhatok Önök előtt. S megidézhetem, képviselhetem az elmúlt években már Kárpát-medenceivé kiterebélyesedett nyelvművelő mozgalom vezető személyiségeit és elhivatott szolgálatosait: a Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, négy évtizede töretlenül működő Beszélni nehéz!-körök egykori lelkét-motorját, a körünkből fájdalmasan hiányzó Deme László professzort és Péchy Blanka művésznőt, s a többieket, a köztünk élőket és a bennünket immár fentről segítőket: Balázs Gézát, Benczédy Józsefet, Bánffy Györgyöt, Fábián Pált, Graf Rezsőt, Kerekes Barnabást, Grétsy Lászlót, Lőrincze Lajost, Wacha Imrét és természetesen a kolozsvári nyelvész professzort, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnökét, Péntek Jánost – s most abbahagyom a rendkívül hiányos felsorolást, mert hiszen sok-sok magyar pedagógust és művészt kellene megneveznem Kodály Zoltántól napjainkig, akik munkásságukkal, műveikkel igazolják: a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
A nyelv ismerete egyben nemzetismeret is. Nyelvünk legapróbb mozzanataiban is tükre a magyarság történelmének, gondolkodásmódjának, élethelyzeteinek, szokásainak. Legnagyobb íróink és gondolkodóink szinte kivétel nélkül beírták nevüket nyelvművelésünk történetébe. Számukra a magyar nyelv ügye sosem volt „csak” nyelvészeti stúdium. A körünkből fájdalmasan korán eltávozott irodalomtörténész, Görömbei András is az vallja: „A magyarság anyanyelvvédő és az anyanyelv értékeit tudatosító irodalma az emberi szabadságigény és otthonosság igény egyetemes érvényű megnyilatkozása is… Az igazi nyelvvédő mozgalmak a nemzeti önvédelem eszközei, a nép gondolkodásmódjának kifejezési eszközeit védik és ápolják.”
„Sütnek a szavak
fájnak
de becsületére is
szájnak” – írta Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő, aki a 80-as években súlyos egzisztenciális kockázatot is vállalt és elviselt igazságkereső verseivel. Szavak című versében is megmutatkozik mély hite:
„Mondják a szavak
mondják
ami legbelül fáj
mondják:
a kitagadottról
szólnak
hamis szavaktól
óvnak –
Szállnak a szavak
szállnak
tél előtt nyár előtt
járnak
idők jövendőjében
úsznak
viszik a múltat is
túsznak
Égnek a szavak
égnek
füsttelen lobogón
égnek
– – – – – – – – – –
És dicséretére az Égnek
magasába indul ez ének.”
„Milyen végtelen az anyanyelv, beláthatatlan, mint egy óriásrengeteg.” – írja Lőrincze Lajos, aki az egész magyarságot taníthatta jelképes katedrájáról, s akinek születése 100. évfordulóját ünnepeljük idén. „Mindig új meg új tájra, ismeretlen szépségekre lelünk benne. S mikor azt hisszük, minden zugát, minden táját ismerjük, ismét új arcát mutatja bámuló szemünknek a már látott táj: a múló idő ront és teremt, a régit eltünteti, s újat állít helyébe. Így ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk. Annál jobban tudunk örülni sajátos ízeinek, annál inkább a magunkénak érezzük.”
Milyen gyönyörű belső tájakra vezet bennünket Nagy László, aki szintén a Pápai Református kollégiumban nevelődött felnőtté: „Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben” – egyetlen verssor mi mindent mond el az emberről…! (Jönnek a harangok értem)
Bizony, érdemes ismét Lőrincze Lajoshoz fordulni, aki helyettünk is fogalmaz, amikor azt írja, hogy „Mi itthon a nyelv, az anyanyelv krőzusai vagyunk. Reggeltől estig magyarul beszélünk, magyarul hallunk… Különleges színeit csodáljuk, ízeit ízlelgetjük régi és mai költőinknél, íróinknál. Élvezzük mestereit, bámuljuk zsonglőreit, mosolygunk bohócain… S nem is érezzük, hogy mi az, amit mi ingyen, szinte munka nélkül kapunk”. Hogy ez így lehetett, hogy ez így van, az nagy részben nemzeti önismeretünk hiányosságainak következménye. A nyolcfelé szakított Kárpát-medencei magyarság huszadik századi történetében a határon túli magyarságot évtizedeken keresztül kiiktatták a magyarországiak tudatából. Itthon nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a Magyarországtól elszakított, teljes asszimilációra ítélt egyharmadnyi magyarság sorsáról szinte semmit sem tudtak. Közös gyökereinkről, ezer éves történelmünkről is keveset. Azt is sok helyütt hamisítva, elferdítve, elfedve… Nem csodálkozhatunk, ha jeles íróinkat: Illyéstől Németh Lászlóig, Sütő Andrástól Cs. Szabó Lászlóig az a meggyőződés vezette, hogy őszintén, „világosan fogalmazni nemcsak írói tehetség dolga, de mindennapi szabadságharc” is. Csoóri Sándor így fogalmazott a nyolcvanas években, de napjainkban is érvényesen: „Írhat-e író magyarul bűntudat és kétségbeesés nélkül, miközben tudja, hogy azért a nyelvért, amelyen ír, embereket megaláznak, és csöndes lelki halálra ítélnek? … Írásra tehát, minden etikai és esztétikai felhajtóerőn túl, az a közvetlen kétségbeesés is ösztönöz: hátha tudok anyanyelvemen – magyarul – olyan mondatokat írni, amelyek a megbénítottak helyett is beszélhetnek. És hogy ne csak a halottaknak higgyük el ismét az élet érthetetlen és szörnyű igazságait.”
Őszintén remélem, ezek a mondatok nem hatnak ünneprontásként a magyar nyelv hete nyitó ünnepségén. De szólnunk kell súlyos felelősségünkről is, amikor a teljes emberi létezés nélkülözhetetlen és felcserélhetetlen eszközéről, nyelvünk beláthatatlan lehetőségeiről vagy éppen a nyelvünk tisztaságát, épségét gyengítő jelenségeket említjük. Fájdalmasan riasztó és lelkiismeret ébresztő a tény, hogy a magyarság lélekszáma egyre fogyatkozik – az elmúlt húsz esztendőben a Kárpát-medencében magyarul beszélők száma egy millióval csökkent. S akik jövőjüket – minden lelki vagy fizikai veszélyeztetettség ellenére is (gondoljunk csak a kárpátaljai magyarság helyzetére!) – csakis szülőföldjükön képzelik el, azok közül is nagyon sokan szenvednek az emberi kapcsolatok lazulásától, a közös nyelvi élmények hiányától, s egyre többen érzik, hogy a közösségeket megtartó hagyományok elapadásával egyre több a hiány az igazság, a szép, az erkölcs tartományaiban. „Az emberközpontú nyelvművelés” lőrinczei meghatározása kiszélesíthető, kitágítható, s ugyanakkor minden egyes ember, valamennyiünk számára méltósággal vállalható feladat.
A jó mondat örök nevelő. Ösztönözzön bennünket a magyar nyelv hetének becses hagyománya is igényes és bátor gondolatokra, sok-sok „jó mondat” megfogalmazására.
Pápa, 2015. április 16.
Juhász Judit
Képek forrása: papa-ma.hu
