Tavaly nyáron adtuk hírül, hogy elérhetővé vált honlapunkon az Édes Anyanyelvünk folyóirat teljes archívuma. Bár látogatóink maguk is böngészhetnek a megjelent lapszámok hasábjain, a jövőben itt is olvashatnak majd egy-egy régi cikket, amely napjainkban is helytálló. Például ezt, a köszönésről (és annak elmulasztásáról).
Régmúlt századokban az egy településen élők mind üdvözölték egymást. Falu, helyen ma is köszönnek egymásnak az emberek, különösen az idősebbek, ismeretségük jellegétől függetlenül. Ez a természetes állapot, hogy ti. mindenki köszön mindenkinek, az e századi nagyvárosi élet áldozatává lett. A nagy lélekszámú városokban az egyes ember ismeretsége csak viszonylag szűk körre terjed, embertársainak legnagyobb részét nem ismeri, és nem is kerül velük közvetlen kapcsolatba. El kell tehát dönteni, hogy kit kell üdvözölni és kit nem. Hiszen nem csupán a már korábban megismert embereknek köszönünk.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy azoknak az embereknek köszönünk, akikkel valamilyen kommunikációs kapcsolatot akarunk létesíteni, illetve az ismerősöknek. Az ismerősök közé nemcsak a rokonok, barátok tartoznak, az iskolatársak, hanem a tanárok, óvónők, a lakótársak, szomszédok, a munkatársak. Nekik tehát mindig köszönni kellene, bárhol is találkozik velük az ember. És igen sok helyen illik még köszönni: munkahelyen, üzletekben, hivatalokban, különösen azoknak, akikkel valamilyen dolgunk van. Itt már több a nehézség. Egy hagyományos kis élelmiszer- vagy ruhaboltban természetes a belépő vásárló köszönése, de egy modern ABC-áruházban vagy nagyáruházban már nincs kinek köszönni. (Persze elköszönni lehet fizetéskor a pénztárosnőtől.)
Köszönni tehát éppen elégszer szükséges, mégis az erre jobban figyelők manapság igen gyakran tapasztalhatják, hagy sokan nem köszönnek olyan, fentebb már említett helyzetekben, ahol pedig igen kívánatos lenne: se eladónak, se vevőnek, se óvodai, iskolai szülőtársnak. A játékosok nagyobb része például nem köszön a játékvezetőnek a Kapcsoltam című televíziós társasjátékban a telefon fölvételekor.
Ennek két fő közvetlen oka lehet. Az egyik a zavar, amelybe különösen a tizenöt-huszonöt év közötti fiatalok kerülnek, mikor nem tudják, hogy a gyermekkori Kezét csókolom-mal vagy már Jónapot kívánok-kal köszönjenek, vagy hogy a náluk nem sokkal idősebbeket tegezzék vagy magázzák-e. Az öntudatosabbja ilyenkor választ, hangosan köszön, de többször inkább csak mormol valamit, amit lehet így is, úgy is értelmezni, s közben fejbólintással vagy más gesztussal, nem nyelvi eszközzel jelzi, hogy köszön. Sokan viszont nem mondanak semmit, mert mire rájönnek, hogy dönteniük kell többféle üdvözlési forma között, s mire választanak, addigra a köszönési lehetőség már elmúlik (pl. két egymással szemben elhaladó ember között). Mások egyáltalán nem tudnak dönteni e fél percnyi idő alatt, s ezért nem üdvözlik a másikat.
A másik ok a nyílt udvariatlanság. A modortalan ember nem köszön a vele személyes kapcsolatba kerülő társának. Ezzel vagy tudatosan jelzi, hogy a másikat mintegy semmibe veszi, az nem érdekli őt (különösen, ha a szemébe néz, miközben nem köszön), vagy ami legalább olyan riasztó, nem is veszi észre, hogy keresztülnéz a másikon. Az elmondottak természetesen az elmaradó visszaköszönésekre is vonatkoznak, megtoldva azzal, hogy ez még nagyobb figyelmetlenség. Az idősebbeknek és a nőknek szóló előre köszönés a tisztelet jele. A vissza nem köszönő ember társának feléje tett gesztusát nem viszonozza, s ezzel durván visszautasítja a kapcsolatot.
A köszönés hiányát elsősorban a nyelvi és vele szorosan együtt a kulturális tudat hiányos volta idézi elő. A tudatos nyelvhasználó tisztában van azzal, hogy az emberi kommunikációt valamilyen kapcsolatfelvétel indítja el. Azzal is tisztában van, hogy annak az ismerősnek, munkatársnak stb. is köszönni illik és kell, akivel éppen semmi konkrét ügye nincs, de az üdvözléssel jelzi a kapcsolatot, a megbecsülést. S még azt is tudja, hogy igen sokféleképpen lehet köszönni, és mert a nyelvet tudatosan használja, többnyire helyesen választja ki a megfelelő formát. Sajnos, a jelek arra utalnak, hogy e tudatos nyelvhasználók manapság – különösen a fiatalok, a gyerekek körében – nincsenek többségben.
Tolcsvai Nagy Gábor
Megjelent: Édes Anyanyelvünk, IV. évfolyam, 1. szám, 1982. január–március
Fotó forrása: FORTEPAN // Botár Angéla
