Az ember gyermeke biológiailag embernek születik, de valóban emberré azáltal válik, hogy – először közvetlen, majd szélesebb – környezete megismerteti vele a világot, annak részleteit s ezek bonyolult viszonyait, mozgását, működését; átadván a közösség új tagjának a társadalom (s rajta keresztül az emberiség) addig megszerzett ismereteit, tapasztalatait. Ennek az átadásnak nem éppen egyetlen, de kétségkívül leghatékonyabb eszköze a nyelv, melynek szavai rögzítik a valóság elemeiről kikristályosított fogalmakat, nyelvtani elemei ezek kapcsolatait, használati szabályai pedig az egymás megértésének és a magunk megértetésének közösen kialakított formuláit.

És – éppen negyedszázada elhunyt, kiváló nyelvtudósunkat, Bárczi Gézát idézve: a nyelv mindenki számára az anyanyelve. Az, amelynek segítségével biológiai emberből gondolkodó, embernyi emberré formálódhatott, ismereteket szerezhet, hasznosíthat, gyarapíthat és adhat tovább. Korántsem mindegy tehát, hogy értjük-e egymást, és jól értjük-e egymást; hogy nyelvi burokba öltöztetett megnyilatkozásunk pusztán önkifejezés marad-e, vagy tájékoztató és befolyásoló tényező környezetünk számára. A nyelv közös kincs, de a nyelvhasználat egyéni tevékenység. Hogy megnyilatkozásaink hatékonyak legyenek, jól kell ismernünk az eszközök értékét és a használat szabályait.

Ezért, amit nyelvművelésnek szoktunk nevezni, valójában a nyelv használóinak művelése. A nyelvet gondozni ápolni kell, mint a kényes növényt. Ám a nyelv sehol másutt nem él, mint használóinak ajkán – ha írnak: kezén –; olyan, amilyenné a közösség teszi. S ez a közösség egyénekből áll, akiknek tudniuk kell: a nyelvért mindegyikük felelős. A nyelvművelés, az anyanyelv féltő ápolása közügy, mindenki ügye, mindenki feladata. A nyelvészek, a szakemberek rá tudnak mutatni a tévutakra, ki tudják jelölni a helyes irányt; de a nagy közösség akarata és tevékenykedése nélkül semeddig sem jutnak.

Ez a felismerés hozta létre, szakemberek és szakmán kívülebb állók szoros együttműködésével, az Anyanyelvápolók Szövetségét. Ez a gyökereit tekintve csaknem húsz, de mai szervezeti formájában is immár több mint tíz éves, országos kiterjedésű társadalmi egyesület valójában laikusmozgalom: az anyanyelv értékét felismerő, a vele kapcsolatos gondokat érző, s az ebből eredő feladatokat megoldani kívánó nyelvhasználók egyre összehangolódóbb közössége. Magyar nyelvészek, anyanyelvünknek legmagasabb szinteken működő kutatói és oktatói, nem kevésbé magyar szakos tanárok segítik a munkáját, nehogy a laikusmozgalomból laikus mozgalom váljék. De életet csak szakmán kívüli tagsága adhat neki; azok a legkülönbözőbb foglalkozású felnőttek és fiatalok, akiknek módjuk van a saját szűkebb környezetükben – persze önmagukon kezdve – azért küzdeni, hogy az (életük felgyorsulásával magyarázott, de inkább csak mentegetett) hadarás, a szóhasználat pongyolasága, a mondanivaló megfogalmazásának botladozó felületisége, nem kevésbé az egymás körüli érintkezés modorának faragatlansága, a partnerre való tekintetnélküliség, a stílus eldurvulása, folyamatában megállítható, sőt visszaszorítható legyen; hogy érintkezésformánk, s ezen keresztül egymáshoz való viszonyunk kulturáltabbá, emberhez méltóbbá váljék. Ezért bocsátjuk közre ezt a szövetségünkről szóló ismertetőt, várva sorainkba mindenkit, aki egyetért törekvéseinkkel, és tenni is kíván megvalósításuk érdekében.

Dr. Deme László
tiszteletbeli társelnök