Az 53. Édes anyanyelvünk 2025. október 17. és 19. között került megrendezésre a magyar nyelv városában, Sátoraljaújhelyen. Az írásbeli és szóbeli részből álló nyelvhasználati verseny eredményeit a zárónapon, okóber 19-én hirdették ki Széphalmon, a Kazinczy Emlékcsarnok előtt. A záróbeszédet dr. Eőry Vilma, a bírálóbizottság elnöke, Kazinczy-díjas főiskolai tanár tartotta. Az elhangzott beszéd szerkesztett válozatát teljes terjedelmében közöljük.
Kedves ünneplő Közönség, kedves ünneplő Közösség!
Amikor eljön az ősz, az ország, illetőleg a Kárpát-medence egy része megindul Sátoraljaújhely felé. Készülődnek valamire: már előtte dolgoznak, különösen a diákok meg a tanárok. Az itteniek hasonlóképpen, de talán még korábban elkezdenek készülni arra, hogy vendégeket fogadjanak. Ez minden évben nagyon jól sikerül nekik. Előkészítenek mindent, amit lehetséges. Ebben a munkában benne van a polgármesteri hivatal, a kulturális központ, A Magyar Nyelv Múzeuma, a gimnázium, illetve most már technikum sok-sok dolgozója. Megteremtik azokat a körülményeket, hogy ne csak aludni meg enni tudjunk, hanem zavartalan legyen a verseny, és még lelki táplálékot is kaphassunk.
Az esemény, amire készülünk – mindannyian tudjuk –, a magyar nyelv egyik legnagyobb ünnepe. Ha a diákversenyeket nézzük, akkor a párosból, a győriből és sátoraljaújhelyiből a második. Amikor tavasz van, akkor Győrben a szépkiejtési versenyen veszünk részt. Amikor itt az ősz, akkor pedig elzarándokolunk Sátoraljaújhelyre a Szép magyar beszéd versenyre. Ez a két verseny kiegészíti egymást, ahogy régóta tudjuk. Az első leírt szövegek tiszta kiejtésű, értelmező tolmácsolásának, a második a saját gondolatok jó nyelvi minőségű kifejtésének a versenye. Tehát valóban kiegészítik egymást.
Nagyon szerencsések vagyunk ebben a bő két napban, amíg Sátoraljaújhelyben vagyunk. Olyan valamit ünnepelünk, az anyanyelvünket, amit az anyanyelvünkön tudunk ünnepelni. Maga a verseny arról szól tehát, amit ünnepelünk: nyelvünkről, nyelvünk használatáról. Arról, hogy az anyanyelv hogyan él, hogyan használjuk. A diákok a versenyeken erről tesznek tanúságot: megmutatják, hogy mit tudnak elmondani, mi az a legtöbb, mi az a legjobb, amit ki tudnak adni magukból, ráadásul közönség előtt.
De nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy az őket kísérő felnőttek, elsősorban felkészítő tanárok, esetleg szülők, a bírálók és a résztvevők mind ugyanígy, a beszéddel ünneplik a beszédet. Egyrészt beszélnek a versenyzőkhöz, a diákokhoz, a hallgatókhoz, másrészt viszont minden alkalmat megragadnak arra, hogy közös ügyeinkről egymással beszélgessenek. Ez a beszéd, a szinte folyamatos beszélgetés azt is jelenti, hogy ez az ünnep a találkozások ünnepe is, ahogy egy ehhez hasonló alkalmon elhangzott beszédében Korzenszky Richárd atya mondta. Valóban, hiszen itt valóságosan, fizikailag találkozunk, személyesen beszélünk, beszélgetünk. Ma sok lehetőségünk van arra, hogy ne legyünk jelen teljes valónkban a beszélgetésekben. A sátoraljaújhelyi napokon azonban a lehető legkevesebbszer vesszük elő azokat az eszközöket, amelyek máskor folyton a kezünkben vannak, ilyenkor azonban inkább csak abban segítenek nekünk, hogy kapcsolatot tartsunk az otthoniakkal, a távoliakkal. Itt örülünk annak, ha megállhatunk, ha leülhetünk, és beszélhetünk másokkal. Ez érvényes a diákokra is, meg a felnőttekre is. A diákok nagyon sokszor új kapcsolatokat tudnak létesíteni, hiszen olyan versenyzőkkel találkoznak, akiket eddig nem ismertek. Sok példa van rá, hogy az itt kötött ismeretség, barátság meg is marad. Az idősebbek hasonlóan vannak, bár ők többször találkoznak ismerősökkel is. A sátoraljaújhelyieket mi vendégek mindig ismerős házigazdaként üdvözöljük, és úgy tekintjük már őket, mintha hazajönnénk hozzájuk. Nem csoda, hiszen most már ötvenharmadszor történt meg, hogy a résztvevők ebben a szeretetteljes hangulatban tölthettek bő két napot ott, ahol valóban jó lenni. A beszélgetések, amelyek itt létrejönnek: a diákok és diákok, diákok és felnőttek, felnőttek és felnőttek között talán azért is különlegesek, mert itt fokozottan tudatában vagyunk annak, hogy mindezzel anyanyelvünket éltetjük. A beszélgetésekben részt vevők élvezhetik azt, hogy közös dolgaik, elsősorban a nyelv és a verseny adják a témát, és hogy ezen a nyelven el tudják mondani azt, amit gondolnak, éreznek, a legapróbb árnyalatokig. Mindenképpen gazdagító alkalomnak érzem tehát az egész találkozót, mivel nyelvünk, beszédünk, vele való viszonyunk szervez bennünket érzelmi közösségé.
És hol ünnepelhetünk? Olyan városban, ahol a magyar nyelvnek, a magyar nyelv ügyének akkora nagysága élt, alkotott, mint Kazinczy Ferenc. Említhetném nagyjaink közül azokat is, akik itt jártak iskolába, köztük például Kossuth Lajost. A közelebbi múltból pedig feltétlenül meg kell idéznünk Kovács Dániel tanár urat, aki Sátoraljaújhelyhez ezer szállal kötődött. Itt a megyében született, a sárospataki egykori tanítóképzőben volt tanár, majd vezető, és a Szép magyar beszéd versenyek egyik szellemi atyjaként emlékezünk rá. Fehér József a Kazinczy-múzeum igazgatójaként elsősorban a Kazinczy Társaság ügyében tett nagyon sokat, és a társaság alapító tagja volt. Ha jól értesültem, A Magyar Nyelv Múzeuma létrejöttében szintén jelentős szerepet játszott. A múlt, tehát azok az ősök, akik ugyanazt tartották fontosnak, mint mi, megteremtették számunkra azt a helyet, ahol a legméltóbban ünnepelhetjük anyanyelvünket.
Most itt vagyunk Széphalomban. Ez a hely ma a nyelvi, kulturális emlékekben, személyiségekben, intézményekben és eseményekben gazdag Sátoraljaújhely része, s vele együtt a magyar nyelv központja. Széphalom azonban sűrítve az, tehát szimbólum, közös anyanyelvünk szimbóluma. Úgy képzeljük, és ez nem áll távol a valóságtól, hogy Kazinczy Ferenc innen hálózta be a korabeli Magyarországot a kulturális élet jeles képviselőinek írott leveleivel annak érdekében, hogy a nyelvi egységesítés végbemehessen, és éppen e tájék nyelvjárása legyen az egységes magyar nyelv alapja. Ekként tiszteljük, és azt hiszem, ennek a hangulatát, levegőjét itt ma is érezzük.
Most meg kell említenem két tegnap esti személyes találkozást. Véletlenül beszélgetésbe kezdtünk két kárpátaljai, Beregszászban tanuló és hat-hét Székelyföldről származó versenyzővel. Néhányukat hallottam a versenyen, sőt volt, akivel a verseny után egy kicsit beszélgettem is. Ez az esti találkozás mégis szinte revelációként hatott rám, és láttam, hogy rájuk is. Hirtelen valósággá vált valamiféle sokszor száz vagy ezer kilométereken átívelő kapcsolat, amelyről tudunk, amelyet az elménkben tárolunk, de közvetlenül megtapasztalni ritkán tudjuk. Az az emelkedett hangulat, amelyet a verseny, a kétnapos együttlét és a hely teremtett, lehetőséget adott rá, hogy a találkozások magasabb szintre emeljék a köztünk eddig is meglevő összetartozás-érzést.
És ha már székelyföldieket emlegettem, felidézem nagy írónknak, a szülőföldje gondolkodásából és nyelvéből táplálkozó, tündérnyelvű Tamási Áronnak egy mindenki által ismert, székelyesen tömör mondatát: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az Ábel Amerikában hősének elsősorban azt jelentette, hogy Amerikából haza kell jönnie oda, ahol született. De az ő számára bizonyára azt is jelentette, hogy ’azok közé kell mennie, akiket ért, akik megértik őt, akikkel együtt gondolkodik, akikkel ugyanazt a nyelvet beszélik’. Ábel nem volt egyedül azzal, hogy otthon szeretett volna lenni. Voltak, vannak száműzött, vagy önként távozó, vagy a nyelvközösség nagyobb részétől határokkal elválasztott magyarok, alkotók is. Ők sokszor valóban úgy érzik, hogy az egyetlen igazi, megkérdőjelezhetetlen kötelék a nemzeti közösséggel a magyar nyelv, hogy a magyar nyelvben vannak otthon. Ezt csak az utóbbi száz évben is sokan megfogalmazták Márai Sándortól Kányádi Sándorig.
Itt Széphalomban, Kazinczy valamikori lak- és alkotóhelyének területén, mauzóleuma előtt, A Magyar Nyelv Múzeuma mellett, a fák alatt, amelyek talán még találkozhattak vele, tehát ott, ahol még a környezet, még a természet is Kazinczy szellemét, törekvéseit őrzi, elmondhatjuk, hogy Sátoraljaújhely és Széphalom nekünk évenként ismétlődően azt jelentheti, hogy nyelvünkben itt többszörösen itthon vagyunk. Ha szerencsések vagyunk, van saját otthonunk. Itt, ebben a kertben azonban minden azt szolgálja, hogy közösen élhessük meg az anyanyelvünkben otthon levés közös élményét.
Minden résztvevőnek, a versenyzőknek külön is azt kívánom, vigyék magukkal az itteni hangulatot. Azért, hogy emlékezhessenek rá, erősíthesse őket mindabban, ami néha erősítésre szorul, és adják át környezetüknek is!
Köszönet a városnak, köszönet a résztvevőknek!
A viszontlátásra jövő ilyenkor, október közepe-vége táján!
Az eredményhirdetésen és a versenyen készült képek itt tekinthetők meg.
A Zemplén Televízió felvétele az eredményhirdetésről itt érhető el.
