Vasárnap délelőtt véget ért Győrben az 59. Kazinczy-verseny Kárpát-medencei döntője. Az eredményhirdetéssel összekötött záróünnepségen Minya Károly egyetemi tanár, a verseny bírálóbizottságának tagja szólt a jelenlévőkhöz. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a verseny zárásaként megoszthatom Önökkel a gondolataimat. Köszönöm szépen a megtisztelő felkérést és lehetőséget.
Az anyanyelvünkhöz köthető legnagyobb múltú és legismertebb rendezvény a Kazinczy-verseny. Győr méltán ad otthont e nemes versengésnek immár 59 éve. Diákok és magyartanárok ezrei zarándokoltak és zarándokolnak el ide korántsem csupán a versenyért, hanem többért: hogy felemeljék lelküket, és beszédükkel, megnyilatkozásukkal példaként szolgáljanak. A versenyzők higgyék el, hogy nem a Kazinczy-érem a legnagyobb kincs, amit innen hazavihetnek, hanem az, amit mindenki megkapott és megkap: a Kazinczy-versenyre való felkészülés öröme, a hasonlóképpen gondolkodó közösség szelleme, a találkozások és a barátságok nagyszerűsége.
Sokszor és sokféle idézet hangzott már el Kazinczytól e helyről; most engedjék meg, hogy ne tőle, hanem kortársától és barátjától, Kölcsey Ferenctől idézzek néhány gondolatot. Hiszen a nyelvújítás mozgalmába ő is bekapcsolódott, és nagyban szolgálta az anyanyelv ügyét.
A Parainesisének néhány tételmondatát elemezve, napjainkra kivetítve, aktualitását igazolva szeretnék az elkövetkezőkben szólni. A parainézis meghatározott személyhez intézett – szónoki beszéd, levél vagy végrendelet formájában megírt – buzdítást, intelmet, oktatást tartalmazó alkotást jelent. Unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz intézte mintegy szellemi végrendeletül intelmeit a Himnusz szerzője, ugyanakkor az egész reformkori magyar ifjúságot kívánta a közösség, a haza szolgálatára felkészíteni ezzel. Bölcs tanácsok, amelyek napjainkban is megszívlelendők.
Íme, az első:
„Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményeit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: olyan kincset gyűjthet magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének.”
Többször, többektől hallhattuk, hogy a tudományos, technikai, informatikai fejlődés hatványozottabban gyorsabb, mint az érzelmi. Az érzelmi intelligencia hiánya óva int bennünket. A ránk zúduló információtömeget nem tudjuk feldolgozni, megélni, mert nem kapunk e mellé, mögé társul elegendő érzelmi alapot. Nem élünk át katarzist, akár naponta.
Hogyan lehetne a mindennapi betevő katarzist megteremteni maguknak? Nos, úgy, hogy nagyokat szelünk a kultúra különböző ágaiból. Megnézünk egy kiállítást, egy színházi előadást, részesei vagyunk egy hangversenynek, vagy ha nagyon elfoglalt napunk volt, legalább egy verset vagy novellát elolvasunk este. Az érzelmi alap jó hátteréül szolgál a gondolkodásnak, az elmélyedésnek.
A következő intelem:
„Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike e kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”
Nyilvánvaló, hogy a hazaszeretet, a cselekvő hazafiság tartalma koronként más és más. A hazafiság lényegében érzelmi viszony, amely tudatosul az egyénben. Ma hazafinak lenni azt jelentheti többek között, hogy megismerem a kultúráját, elmélyülök a nagy elődök gondolataiban, megcsodálok egy gyönyörű hazai tájat.
Az ünnepeinken, így a mai alkalommal, díszbe öltöztetjük a lelkünket, naponta törekszünk arra, hogy megismerjük a múltunkat, és még sorolhatnánk tovább. Széchenyi István nem „szájhazafi”, hanem cselekvő hazafi volt. Hírlapi cikkeiben írja: „legyünk igazi hazafiak, nem annyira szájjal, mint inkább vállal.”
Tisztelt Ünneplő Közönség! A harmadik, általam választott intelem a következő:
„Jókor szokjál e gondolathoz; a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társaséletben naponként reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődből kitelik.”
Mintha csak ma írta volna Kölcsey; a különbség csupán az, hogy veretes, archaikus a nyelvezete. Nyilvánvaló, hogy nem a magányos társaság a társaság. Pedig ma ez a jellemző – főként a fiatalok körében. Nem a virtuális térben lévő hálózati kapcsolatok tere, nem a lájkvadász mezeje, hanem a hús-vér személyes együttléten alapuló, térben és időben együtt lévő társaság a társaság.
Ma már pszichés függőség alakult ki a világhálótól. Sokan kezdenek hozzászokni a társas magányhoz. Együtt szeretnének lenni, ám ezzel egy időben máshova is vágynak, másokkal is kapcsolatba kívánnak lépni – virtuálisan. Időnként szomorúan látom azt, amikor a fiatalok sorban egymás mellett ülve két ujjal nyomkodják a telefonjukat. Azzal beszélgetnek így, akivel egy óra múlva fognak találkozni, de akkor pedig azzal fognak társalogni a telefonon, akivel egy órával korábban voltak együtt. Ördögi kör.
Kedves diákok! Szakadjatok ki a wifi-térerő-akkumulátortöltöttség hármas, bűvös béklyójából! Mi segítünk kicsalogatni benneteket a mobiltelefonból, mint a csigát a házából.
Jelen helyzetben és pillanatban pedig Kölcsey Parainesiséből a következő intelem a legaktuálisabb.
„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. Igyekezned kell nem csak arra, hogy beszéded hibátlanúl zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.”
Ma sem tudnánk pontosabban fogalmazni, csupán kissé más szavakat használva, más mondatszerkesztéssel. Hiszen ki ne hinné el, hogy akinek jó a kommunikációs készsége, gazdag a szókincse, csipetnyi humort is belevegyít a beszédébe, netán néhány szólást és közmondást is használ, sokkal meggyőzőbb, hatékonyabb és sikeresebb. Néha a jó kommunikáció még az esetleges tárgyi tudás hiányát is leplezni tudja. Persze csak ideig-óráig. A tudás és a jó beszéd együttesen érvényesül.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Immár több mint tíz éve a barátaimmal a Tisza-túra egyik állomásán, Szatmárcsekén a nap végén teszünk egy kis sétát Kölcsey sírjához. Szimbolikus, idős, fejkendős asszonyok vagy a túlvilágra vezető állított csónakok, azaz a kopjafás fejfák között haladunk, majd az ott található padon jólesik az evezés után fizikailag és nem utolsósorban szellemileg megpihenni. Érezzük Kölcsey szellemét a csendben.
Évente legalább két alkalommal járok Széphalomban, A Magyar Nyelv Múzeumában. Ez a múzeum olyan, mint egy ékszerdoboz, tele kincsekkel a magyar nyelvről és művelődéstörténetről. Megnyugtatóan hat rám az épület, annak a tartalma és a környezete. Érzem, Kazinczy szelleme övez.
És évente egy alkalommal járok Győrben, üdítő és örömmel tölt el nagyszerű fiatalok körében lenni.
Tudom, hogy itthon vagyok. Ez a hazám.
Kapcsolódó bejegyzések:
