Közösség és nyelv

A 22-es csapdája, avagy a szegedi Kazinczy-verseny másképpen

Nem gondoltuk volna, hogy ez bekövetkezik. Lehetett látni a komor előjeleket, de az utolsó pillanatig reménykedtünk, hogy a hagyományos módon meg tudjuk rendezni a Kazinczy-verseny Csongrád megyei döntőjét. Azt persze nem hittük, nem hihettük, hogy hirtelen minden a régi lesz, de óvatosan elkezdtük tervezni, szervezni a 22.-et.

Mi is ez a 22-es szám?

2000-ben fogalmazódott meg bennünk az elhatározás, hogy vegyük kézbe a Kazinczy-verseny Csongrád megyei döntőjének megrendezését, legyen az igazi ünnep, ne csak egy kötelező városi – megyei rendezvény a többi között. Így került a Gábor Dénes Középiskolába a “Kazinczy”, és maradt is 21 éven keresztül. A diákok, tanárok és a zsűri is tudta, hogy március első pénteki napján, ha esik (akár a hó is, mert olyan is volt), ha fúj, a GD várja a szép és okos beszédű fiatalokat.

Sose felejtjük el az első alkalmat, amikor a rendezvényre készülvén mostuk az ablakokat, súroltuk a linóleumot a gyerekekkel, hozták otthonról a süteményt, a szendvicshez valót, ki mivel tudott hozzájárulni a sikerhez. Olyan összefogást azóta se sokat láttunk az iskola öreg falai között. Szép volt.

Azután az évek során kialakult a rutin, a kisujjunkban volt minden perc tennivalója, mindenki úgy tette a dolgát, hogy a résztvevők – diákok és tanárok – észre sem vették, hogy mi történik a háttérben, csak az eredményt látták: gördülékeny versenyt, finomságokkal megrakott svédasztalt ebédidőben, színes kiállítást valamilyen aktuális témával kapcsolatban, játékot, szórakozást a várakozás idejére (mert a zsűri mindig alaposan megfontolta döntését).

21 boldog, megkönnyebbült sóhaj, büszkeség.

Vártuk a 22.-et. Ismét akartunk egy szépet, felemelőt. Még januárban is bizakodtunk, hogy javul a helyzet, körültekintően, óvatosan sikerül majd megszervezni a Kazinczy-versenyt. Azután lépésről lépésre fel kellett adni minden elképzelést, Már ott tartottunk, hogy videós – online versenyt szervezünk, de a zsűritagok együtt fogják megtekinteni a felvételeket, pontozzák, értékelik az előadásokat, és az internet segítségével eredményt hirdetnek. A utolsó pillanatban jött még egy komor felhő, és az élet, az egészség védelmének érdekében erről is le kellett mondanunk. Otthon maradt mindenki, de az e-mail, Messenger, drive, telefon és a többi mozgásba jött.

Azt nem mondom, hogy könnyű volt. Hogy nem kellett többször is elküldeni az iskolákba a felhívást, írni az ismerős és többnyire aktív kollégáknak, telefonon pontosítani, rákérdezni, újragondolni, felkérni, megkérni, reménykedni… Féltünk a technika kudarcától, kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. A 22-es csapdája?

Először a szabadon választott szöveg felvételét kellett elkészíteniük és a megadott felületre feltölteniük a versenyzőknek. Nincs elég tárhely. Az nem lehet, a rendszergazda feladata volt ennek biztosítása. Előkészítette, mégsem működött jól. Szerencsére segített egy ügyes iskolai technikus, és mindent megoldott. Első megkönnyebbült sóhaj.

Elérkezett a kötelező szöveg továbbítása a versenyzőknek, majd a felvételek begyűjtése. Ez sem ment zökkenőmentesen, de minden problémával megküzdöttünk, kisimultak a ráncok a homlokunkon. Elküldtük a szépen összerendezett anyagot a bírálóbizottság tagjainak, és végre hátradőlhettünk. Már csak az eredményhirdetés volt hátra.

Gyülekezett a hallgatóság a Webexen (csak a saját versenyzőnk nem találta a linket), készen állt a zsűri értékelését tartalmazó videó is. Most már nem lehet gubanc, fél óra, és jöhet a szokásos sóhaj. Nem az a boldog, felszabadult, büszke sóhaj, hanem a mégis megcsináltuk utáni megkönnyebbülés. Furcsa volt az eredményhirdetés: tapsra mozdult a kezünk a győztes nevének elhangzásakor, de gyorsan rádöbbentünk, hogy akit ünnepelnénk, tőlünk 40 kilométerre ül a szobájában egy számítógép előtt. Furcsa világ!

A zsűri elnöke hősöknek nevezte a megmérettetést felvállaló diákokat, az őket nehéz körülmények között is felkészítő tanárokat, no és a szervezőket. Ez talán túlzás: tettük a dolgunkat. Akartuk, hogy a legrégebbi anyanyelvi verseny ne szakadjon meg, hittünk abban, hogy ez nem a 22-es csapdája, csak új kihívás, ahol helyt kell állni. Azt nem mondom, hogy tökéletes volt, itt-ott csikorgott, mint a kenetlen kerék, de végül célba ért. Az anyanyelv győzött – ahogy Kerekes tanár úr mondta értékelésében.

Némethné dr. Balázs Katalin

Fotó: Kristin Hardwick innen: StockSnap

Leave a Reply