Kultúra és nyelv

A harapófogó öblében – Az anyanyelv, mint híd Döbrentei Kornél költészetében

2019. március 21. március 25th, 2019 Nincs hozzászólás

„Génjeinkbe vésve kitörölhetetlen Isten-kód a Halotti Beszéd, / az életre ajzó, és beomlasztott ösztönmélységből tör föl az / Ómagyar Mária-Siralom, a nem siránkozásra buzdító, bár vagyunk / Boldogasszony Anyánk, régi jó patrónák méhének keserű gyümölcse, / tehetetlenül gurulva ki a szeretet erőteréből, a tudástól / elátkozottan és nem megédesülve hátrálunk vissza a méhfalig, / vénebbül az öregidőnél, és mégis elölhetetlen, örök, / suhanc-forradalmas, virtus-fűtötte portyás megújhodásban” Döbrentei Kornél Isten-kód című verse, amelyet Csete Ildikónak és Györgynek ajánlott 2003-ban sokat elárul arról, hogy mi mindent jelent költészetében az anyanyelv.

Nemcsak az ihletett mondanivaló művészi kifejezésének eszköze, hanem a nemzeti múltunkba vezető híd is, újraélt és újraálmodott történelmi tablók ábrázolásához. Mint azt az 1967 és 2018 között írott válogatott verseit tartalmazó A harapófogó öblében könyvbemutatóján a Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai szalonjában is elmondta, Kosztolányi Dezsővel együtt hiszi és vallja, „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”. A világ alapnyelvének tartja a magyart. Felidézte édesapja egyik kedvenc mondását, miszerint „ha leesnénk, mondjuk az eszkimók földjére, fogadjunk, hogy a varázslójuk magyar volna”. Döbrentei költészetében kihangsúlyozottak azok a korok, amikor az anyanyelv megőrzése a nemzet megmaradásának utolsó reményét jelentette. Az Isten-kód című verse kísérlet az anyanyelv lényegének megragadására.

Ahogyan az életmű alapos ismerője, Papp Endre írja:„Szerteágazó motívumkincsből szerveződik nyelvi valósággá a magányos létharc világa. A hétköznapi élet, a keresztény hit, az antik műveltség, az ősi magyar hit- és mondavilág, a magyar történelem számos alkotóeleme, természeti elemek, a flóra és fauna – parányitól az organikus televényig – szimbolikussá formázott létezője kap szerepet e költészetben, jellemzően egy keresztény, nemzeti elkötelezettségű polgári műveltség leképzéseként. Visszatérő jellegzetes nevek és igenevek: menny, Nap, tenger, kövek, vér, hó, fény, ég, elemi létezők, elvitorlázás, magasodás, eső, felhorzsolt rózsa, szétnyíló öl, harc, vitorlák, árbócok, zászlók; az egyedi igésítés: máglyálló, csordállunk, pokolodik – melyekből a kifejezés rendkívüli energiái, szuggesztivitása egészen a haragig, az indulatos perlekedésig terjeszkedően táplálkoznak. A világirodalomból jól ismert kifejezéseket emel szimbólummá. Az »aranylás«, az emelkedettség, az ünnepélyesség, az ököl a küzdelem, a harc, a kard az őserő és remény, a drágakövek és gyémántok a tisztaság és nemesség, az anya az otthon, a befogadás, a törődés, a virágok, a növények és állatok a lét elementáris tisztaságának jelképei.”

A harapófogó öblében című kötet A skorpió jegyében (1976-1972) és a Szökőév (1972-1979) ciklusa ezt jól példázza. A költői alapállást illetően a családi gyökerek iránti hűség mindenek felett való: „Anyám hátát megülve kaptatok / a Nap iránt, / a fájdalomnak nyele van, / megragadom – jöhet a sárkány” (Gólyalábon – Édesanyámnak), „Apám homloka hideg szirmokon / suhanó szánkó, röpítem, a patkóm / kettétört glória, fönséges távlat / az ostorom, bögőlyből rajta a bog” (Tavasz – Édesapámnak). A Naplövő (1979-1984) című ciklusban kiteljesül ez az élet- és létérzés a szellemi társak elvesztése okozta tragikummal: „Tündérléptű féldecik sem röpítenek. / Temetők kalodáiban a lábunk. / Elun minket a lét, amíg a sorsunkért / engedelmesen sorbanállunk. / Pórusaink lőrései halált ásítva / ránk visszanyílnak, s porbahull / kifakult diáksapkánk az ég”(Mondatok síron innen s túl – In memoriam Kormos István, Latinovits Zoltán, Nagy László). Ez utóbbi életkép és helyzetleírás tovább erősödik az olyan tragikus tömörségű sorok által, mint amelyek a Nagy László emlékére írt Sisak a fejfán című versben sorakoznak: „Csönd van, véredben a harangszó megállt, / tél-ostyát harapok – / Úgy hordod a halált, / mint fejfák az átlőtt rohamsisakot.”

A rokonlelkiség kihangsúlyozásakor Döbrentei Kornél mindig rámutat azokra a boldog-boldogtalan vonásokra, amelyeket egy-egy költőtárs arcán kizárólagosan felfedezni vél. A kötetbe beválogatott Csoóri Sándor tiszteletére írt versekben (Félig-lét, A megkerülhetetlen élet, Az egész bevallott élet) a rosszal-rontással dacoló bajtársiasság nyomán kiegyenlítődik az életkori különbség ugyanúgy, mint a Gyurkovics Tibort megidéző Magyar Jób-sors című költeményben. (Csoóri tizenhat évvel, Gyurkovics tizenöt évvel volt idősebb Döbrenteinél.) Érdemes elidőzni azoknál a soroknál, amelyekben érzékletes leírást ad az idősebb költőtársak csakis intuitív szemmel felfedezhető lelki magatartásáról és lélek-állapotáról: „Megannyi kirablás, elárulás után erőd nem fárad, / teli a magtárad. / Nyolc évtized jármába fogva, / királyként is önként szolga, / mert vallod: a szolgálat a dolga, / s nem az hogy a gyeplőt a lovak közé dobja. / Sorsod elől rejtekezni ködben is futhatsz akár, / tűzemésztve is újraszülető Főnix-madár, / egek magasán sörétfelhőből is kijutsz, / és leteperten is talpra állsz, besenyő Anteusz. / A tusát lankadatlan kezdheted, / látva látván már nem félünk, / és hogy fölmutathatod nagy-egész életed, / az a végső esélyünk.” (Az egész bevallott élet – Csoóri Sándor 80. születésnapjára).

A Gyurkovics Tibort köszöntő versben visszaköszön a „Jób-képlet”, miszerint Isten szerette az Ószövetségi Jóbot, mégis mindent elvett tőle, de ez a kifosztás lett később Jób gazdagsága: „s Te, a folytonos attak-űzte, lerogyhatatlan / iramlasz feszes inakkal gímszarvas alakban, / mint ki legenda-abrakon örök életet él, / bár életfonala veszélyes, akár lángrágta kanócú molotovkoktél, / európai úr és klosár, / feje büszkén fent, és feje helye lent fűrészporos kosár, / s ha védtelen önfeledtségű arcán végigráng a kín, / varázskendővel készen előbukkan a szemérmes Harlekin, / kinek e siralomvölgyi reményfutamban / ripacskodva is hatalma van” (Magyar Jób-sors – a hetvenéves Gyurkovics Tibornak).
Olyan közösségvállalásról van szó, amelyben csakis az érzi otthon magát, aki meri megélni-megvallani elidegeníthetetlen magyarságát. Medvigy Endre összegző gondolatait idézve: „A szerző megéli és irodalmi munkássága fundamentumának tekinti legalább nyolc évszázados költészetünk folyamatosságát az Ómagyar Mária-siralomtól Nagy Lászlóig és napjainkig.”

Tartsd meg a sziklát című versének ihletője a mitikus Sziszifusz, akinek újrateremtő értelmezése, miszerint a sorsszerű örökös nekifeszülés az isteni szándékkal szembeni önfeladást igyekszik megsemmisíteni. „Termékeny idődből végleg kifutsz, / marasszon az, amellyel elűzni akarnak, / rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz, / tartsad meg mozdíthatatlan alapnak, / mert benned bizonyosságot álmodik az Isten, / megébred, s ha látja, nincs, véli: sehol sincsen, / – ó, ez az Ararát-szegény / Isten-remény! –” Ezáltal Albert Camus idevágó emlékezetes esszéje, a Sziszüphosz mítosza gondolatkörének lényegét foglalja össze a költő.

Döbrentei Kornél a Sarkcsillagra néző szobában látta meg a napvilágot Pestszentimrén 1946-ban. Észak egyetemesen a kezdet, az eredet és a fény szimbóluma. Azon túl az emberi szem már vak, de lelkileg érzi, hogy ott kezdődik az öröklét, önmagunk töretlen mivolta, amelynek újrateremtéséhez ihletet és erőt ad Döbrentei költészetének megvesztegethetetlen tisztasága.
(Döbrentei Kornél A harapófogó öblében című kötetének bemutatóján február 6-án a Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai szalonjában a háznagy Juhász Judit volt. A költővel és Püski István kiadóvezetővel Borbély László beszélgetett. Közreműködött Petrás Mária és Szlama László előadóművész, illetve Dóka Andrea és Szersén Gyula színművész.)

Borbély László

Leave a Reply

Látogatása során cookie-kat használunk, amelyek segítenek testreszabott tartalmat megjeleníteni, személyes információkat azonban nem tárolnak. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Részletek...