Bizonyára minden szakmának megvan a saját nyelvezete, s a mesterség űzéséhez szükséges eszközök, a foglalkozás során használt alapanyagok, termékek és munkafázisok magyar nevének, kifejezésének eredete okkal érdekelheti a szakma történetével foglalkozókat. Nem kivétel ez alól a gyógyszerészet sem: a gyógyítás tudománya ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget, az ókori államokban számos tudós próbálta megfejteni az emberi test és a betegségek titkait. Nem véletlen tehát, hogy a gyógyításhoz kapcsolódó kifejezéseink jelentős része görög vagy latin eredetű.
Az ókorban és a középkorban az egyszerű gyógyszeranyagok a származásuk helye szerinti nyelvből kiindulva ellatinosodtak, majd az egyes nemzeti nyelveken kaptak új nevet. Az összetett készítmények kéttagú nevet kaptak: az első a gyógyszerformára, a második a feltaláló nevére (Solutio Castellani – Castellani oldata), a hatásra (Sirupus diureticus – vízhajtó szirup), az összetevők számára (Oleum septem florum – hétvirágú olaj) vagy valamilyen fogalomra, esetleg tulajdonnévre utalt. (Unguentum Apostolorum – tizenkét szerből való ír). A honfoglalás előtti gyógyszerismeretekről – írásos emlékek hiányában – nincs tudomásunk.
A kereszténység felvételével a nyugati kultúra és a latin nyelvűség döntő befolyású lett hazánkban. A görög–latin orvostudományt arab orvosok közvetítették Itálián át Európába, és az olasz politikai, tudományos, kulturális befolyás a Kárpát-medencében is meghatározó volt.
A korai nyelvemlékekben leginkább növénynevekkel találkozunk. A fák jelentős szerepet kaptak a határok kijelölésében, így lehetséges, hogy a tihanyi apátság alapítólevelében (1055) is szerepelnek: keuris tue (kőris töve), monarau bukurea (mogyoróbokor), kurtuel fa (körtefa). A XII. századból származó Pray-kódexben további növénynevekre bukkanhatunk: radix (retek), levesticum (lestyán), sinape (mustár), salvia (zsálya), gysopus (izsóp). A XV–XVI. században népszerűek voltak az ún. szójegyzékek. E fogalomkörök szerint csoportosított szószedetek a betűrendes szótárak elődeinek tekinthetők. A Schlägli és Besztercei szójegyzék mintegy 200 növénynevet számlál, Szikszai Fabricius Balázs szójegyzéke 600 növénynevet ismertet. Az első, magyar nyelvű, nyomtatott, gyógyszerekkel foglalkozó könyv Melius Juhász Péter Herbáriuma volt; Kolozsvárott készült 1578-ban. 1236 magyar növénynév szerepel benne (pl. füge, olajfa, gránátalma, aloé, szenna), de állati eredetű anyagokra is van példa (tyikmonyhéj, kappannak leve, kecsketej, lúdháj, rákszem).
A következő nagy jelentőségű munka Torkos Jusztusz János pozsonyi főorvos Taxa Pharmaceutica Posoniensis című műve. Az 1745-ben megjelent gyógyszerárszabás latin, magyar, német és szlovák nyelven nevezi meg a gyógyszereket; összeállításakor Melius Péter Herbáriumát is felhasználták. A mű 2145 tételt közöl 43 fejezetben.
Néhány példa a gyógynövények közül: Szent György virág (tavaszi kankalin), Elefánt Tetű (kesufa), Téntának való Gumma (gumiarábikum), Te Mondád fű (keserű csucsor), Löböstök gyökér (lestyángyökér), Tetűt Ölő mag (csípős sarkantyúfű). Az állati eredetű anyagok között is találunk néhány érdekeset: Vad Kecske golyóbis, Száraz varas béka, El Készítetett földi Geleszta, Kígyó levetett bőre, rajviasz (propolisz). Az ásványi anyagok a latin név magyaros leírásával szerepelnek: Timso, Piskoltz (antimon), Salitrom, Grispán (réz-acetát).
A nyelvújítás a kémiai nevezéktant is átalakította. Lavoisier rendszere alapján bizonyos anyagokat új névvel jelöltek, a szakkifejezéseket is magyarosították. Nyulas Ferenc gyógyvízanalízisei során új szavakat alkotott: tégely, sav, savalj (oxigén), víz-alj (hidrogén). Schuszter János és Bugát Pál közös munkája, a Természettudományi Szóhalmaz (1843) áttörést hozott a nevezéktanban. A mű előszavában használják először a gyógyszertár és az orvos szavakat. Az általuk alkotott kémiai (és gyógyszerészi) műnyelv részben a már addig ismert és bevált elnevezéseken alapult, de sok új szót találtak ki.
Növénynevek: szegvirág (szegfűszeg), ló-gesztenye (vadgesztenye), keserfa (fahéj), tzitzkóró (cickafark), száfrás (babérfa), átán (tamariszkusz), peremér (körömvirág), szunnyaszték (morfin), tsüküllő (benedekfű). A kémiai nevek a fémes és nemfémes elemek elválasztásán alapultak és mintegy ötven évig használatban voltak. A fémes elemek -any végződést, a nemfémesek -ó, -ő szóvéget kaptak: rézany, vasany, higany, ezüstany, szikany (nátrium), hamany (kálium); gyúló (hidrogén), iboló (jód), fojtó (nitrogén), bűzlő (bróm). A tökéletes oxidok
-ag-ra, a tökéletlenek -acs-ra végződtek: fojtósavas ezüstag (ezüst-nitrát), sósavas szikag (nátrium-klorid). További gyógyszernevek: Etzetégény (etil-acetát), Vilanysavas szikeny (nátrium-foszfát), könenyhalvag (tömény sósav), Timélegvizegy (alumínium-hidroxid), Hígany Ketted-Zöldlet (higany-klorid).
Ismert költőnk, Vörösmarty Mihály így üdvözölte az új nevezéktant: „Csak arra tesszük figyelmessé olvasóinkat, hogy száz meg száz orvosszernek kell magyar nevet adni s itt ezer közöl (mintegy ennyire lehet a gyógyszerek számát tenni) egy sem marada megnevezetlen; mind ezen munka pedig nem vaktában, hanem bizonyos rendszer után készült, s az elnevezések többnyire helyes philológiai alapon épülnek, úgy annyira, hogy a mi még valaha hozzá adandó vagy rajta másítandó lenne, az már most a legkisebb fáradságba kerül.”
A kémiai nevezéktant később a gyógyvízanalízissel foglalkozó Than Károly professzor gondolta újra. Azt javasolta, hogy hogy az elemzések eredményét ne vegyületekben, hanem ionok szerint adják meg. Than ezzel a világon első lett az ionelmélet kidolgozásában. Hamarosan a gyógyszernevekre is alkalmazták az ion fogalmát és egyenértékeit. Az általa szerkesztett első Magyar gyógyszerkönyv (1871) is eszerint készült.
Az elemek és vegyületek elnevezését 1919-es megalakulása óta a Nemzetközi Elméleti és Alkalmazott Kémiai Szövetség (IUPAC) hivatott egységesíteni, a magyar nevezéktan és helyesírás felett az MTA őrködik.
dr. Orosz Tamás
Forrás: Grabarits István: Adatok a magyar gyógyszernevek kialakulásához, Magyar Orvosi Nyelv, 2009, 2, 65–71.
