Mint arról korábban már beszámoltunk, az elmúlt hétvégén Győrben zajlott a jubileumi 50. Szép magyar beszéd verseny, melynek záróünnepségén számos díjat adtak át. Most a verseny kezdetét idézzük fel Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnökének megnyitó beszédével.
„Győrbe hívnak, ahol május első napjaiban tartják, rendezik a középiskolások és szakmunkásképzősök országos Kazinczy-versenyét. De szívesen mennék!” – így sóhajt fel kórházi szobájában a nagybeteg Lőrincze Lajos 1992 nyarán. Majd így folytatja: „A helyes kiejtésnek, a szép magyar beszédnek rendszeresen visszatérő – s állandóan megújuló – ünnepe ez már sok év óta, és jó találkozások alkalma, lehetősége is. Mindig új meg új élményekkel, tapasztalatokkal (és izgalmakkal!) jár maga a verseny, tanulságos a beszélgetés a tanulókkal, majd az őket kísérő előkészítő tanárokkal.
És az eredményhirdetés ünnepélyes pillanatai a Városháza szép dísztermében! Mindig ünnepélyes volt – egészében – ez az esemény, de a befejező »akkord« – legalábbis számomra – több volt ennél. Nagy szót mondok, ma már fellengzősnek hangzót: megrázó. A Szózatot intonálta az orgonista. Aztán vele együtt énekeltük, ki hogy tudta. Én a legtöbbször – nem tudtam. Különösen az első időkben, amikor még nem volt »szokás« a Szózat éneklése. Görcsösen igyekeztem valamiben megkapaszkodni, szememet lesütni, behunyni. S utána: percekig, sokáig alig tudtam megszólalni… Gyengeségemet elrejtendő igyekeztem, hogy minél előbb egyedül maradhassak. Nem mindig sikerült »rejtőzködnöm«.
Egyszer egy nyertes kislány sodródott mellém kifelé menet. Szótlanul nyújtottam a kezemet, így gratuláltam. A kislánynak folytak a könnyei.
– Hát te miért sírsz? – kérdeztem végre.
– Amiért maga – válaszolta elcsukló hangon.”
Ahogyan a történetet olvasom – a magam személyes győri emlékeitől is megérintve –, azt veszem észre, hogy a szavak Lőrincze tanár úr hangján szólalnak meg bennem. Bár sok éve nincs közöttünk, mégis könnyen felidézem jellegzetes hangját – szeretett szülőfalujából, a Veszprém megyei Szentgálról hozott kedves dunántúli ízeivel –, azt a hangot, amelyet Sepsiszentgyörgytől Szabadkáig, Munkácstól Zentáig ismert és tisztelt mindenütt a magyarság.
Ismerhette és megszerethette, hiszen a tudós tanár négy évtizeden át megszakítás nélkül tartott nyelvművelő előadásokat a rádióban. Abban a médiumban, amit akkoriban ugyan még nem neveztek unos-untalan közszolgálatinak, mégis sok-sok igényes műsorban adott helyet anyanyelvi programoknak (is). A Kodály javaslatára 1952. október 16-án útjára indított Édes anyanyelvünk című műsor – mára legendássá vált és sokunk által nélkülözött – adását annak idején a zenetudós tanácsára tették a déli harangszó mellé, s ahogyan Lőrincze Lajos egy interjúban emlékezett, Kodály a lelkére kötötte:
„Higgye el, lesz olyan, aki csak ezért nyitja fel a rádiót! Azután rendszeres öt perc legyen ám, ugyanabban az időben!”
Úgy is történt, 1955-től már rendszeressé vált a műsor. Vasárnaponként délidőben Lőrincze Lajos után megszólalhatott Bencédy József, Szathmári István, Fábián Pál, Deme László, Grétsy László, Balázs Géza. Mindaddig, amíg a heti öt percet is sokallták a rádió illetékesei, s megszűnt az Édes anyanyelvünk fél évszázados népszerű programja (is).
Az ifjú Lőrincze Lajos, a pápai református kollégium, majd a budapesti egyetem hallgatója, s az Eötvös Kollégium növendéke jól tudta, hogy a nyelv nem pusztán a tudomány tárgya, hanem a mindennapi életé is, és anyanyelvünk sorsa nem az akadémiákon, hanem mindennapi életünkben dől el. Ezért vállalta a nyelvművelés aprómunkáját, az időrabló közszereplést, a nyilvános vitákat és küzdelmeket. Fáradhatatlanul munkálkodott a Nyelvtudományi Intézetben, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságában, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének élén, a Magyar Nyelvőr szerkesztő bizottságában – s az emigrációban élő magyarokat is felkeresve –, mindig, mindenütt anyanyelvünk tisztaságán őrködött. Nem véletlenül nevezték őt tisztelői a nemzet tanárának, „aki a nemzet virtuális katedrájáról tanított bennünket édes anyanyelvünk használatára és gondozására, törvényeire és titkaira”. Pomogáts Béla húsz évvel ezelőtt megfogalmazott tömör méltatása pontos: „az anyanyelvi mozgalom (…), amelyet valamikor Illyés Gyula és Bárczi Géza álmodott meg, de amelybe Lőrincze Lajos öntött vért – nemegyszer mintha a saját vérét –, hogy felnövekedjék, működőképes és hatékony legyen. (…) Az anyanyelvi mozgalom valóban az ő szívós és bölcs egyéniségének köszönhetően nőhetett fel a magyar összefogás határokat nem ismerő egyetemes intézményévé.”
2015-ben Lőrincze Lajos születésének 100. évfordulójára emlékezünk, és 50. alkalommal készülünk az ő életében is oly fontos Kazinczy-versenyre. S talán érdemes e sorok között is megemlítenünk, hogy a legelső jó magyar kiejtési versenyt Kodály Zoltán kezdeményezésére rendezték meg a budapesti bölcsészettudományi karon 1939 tavaszán.
S a verseny győztese: az egyetemi hallgató Lőrincze Lajos lett!
A döntő az egész ország nyilvánossága előtt zajlott, hiszen közvetítette a Magyar Rádió.
Lőrincze így emlékezett az egész további életére és pályafutására döntő hatást gyakorló zenetudósra: „Kodály úrnak – mert hiszen így emlegettük akkoriban mi is, kollégista bizalmassággal, szeretettel és büszkeséggel – 1937. december 9-én hangzott el a régi kollégisták közgyűlésén az az emlékezetes beszéde a magyar kiejtés romlásáról, amely egy társadalmi méretűvé vált megmozdulásnak, mozgalomnak lett az elindítója. Személyesen nem hallhattam ezt az előadást, de nyomtatásban hamarosan megkaptuk. Ebben a többször is megjelent beszédében elmondta Kodály, hogy egyetemi hallgató, Eötvös-kollégista korában gyakran beszélgetett szakvezetőjével, a kiváló nyelvész Gombocz Zoltánnal arról, hogy milyen elmaradott állapotban van nálunk a beszédkultúra, nincs beszédoktatás, nincsenek tisztázva a hangzó beszéd alaptörvényei. Gombocz Zoltán igyekezett őt a kiejtés, a nyelv dallamának kutatása, a fonetikai búvárlatok felé irányítani. De ilyen feladatokat – írja Kodály – „Gombocz buzdításai ellenére sem tudtam már végezni: más utakra terelt a sors, a hajlam. (Ámbár, ha vesszük, az is egy neme a kísérleti fonetikának, ha az ember versek alá kótákat írogat, s megpróbálja a bennük rejlő melódiákat napvilágra hozni.)”
Lőrincze még hozzáteszi: „(Kodály) nem lett nyelvész, nem lett fonetikus, de ez a tanulmánya – vagy ahogy sokszor emlegetni szoktuk: riadója – messze kimagaslik a magyar kiejtés védelméről szóló művek közül. Sőt akkor se túlozunk, ha korszakalkotó jelentőségűnek mondjuk.”
Nem állhatom meg, hogy ne idézzem fel még Kodálynak a Magyar Rádióban 1938 őszén elmondott beszéde egy részletét: „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan.”
Kodály „kürtjelére” elindult tehát a nyelvművelés, az anyanyelvi ismeretterjesztés Magyarországon. „Üggyé” vált a magyar nyelv ügye, szent ügyévé íróknak, nyelvészeknek, költőknek, művészeknek, tanároknak és mindazoknak, akik felismerték anyanyelvünk védelemre szoruló pótolhatatlan értékét. „Minden jó mondat – írja egyik cikkében Illyés Gyula – egy csiszolás azon, amivé az emberiség válhat. A jó mondat természetesen nem más, mint egy jó gondolat megcáfolhatatlannak tetsző, telitalálatszerű előadása. A jó mondat így örök nevelő.” Illyés határozott ítéletet mond az írás, a gondolkodás és a jellem kapcsolatáról is: „A jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni.
Ki gondolkodik helyesen? Aki az igazat keresi.
Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez. Jól beszélni és írni magyarul, ez tehát igazából: jellemkérdés.”
Ezt az eszményt képviselték és képviselik az országossá, majd Kárpát-medenceivé kiterebélyesedő mozgalom vezető személyiségei és szorgalmas szolgálatosai: Péchy Blanka színművésznő és a Magyar Örökség-díjjal kitüntetett „Beszélni nehéz!” körök vezetője-motorja, Deme László professzor, s természetesen a többiek: Bencédy József, Kováts Dániel, Grétsy László, Balázs Géza, Szathmári István, Eőry Vilma, Kerekes Barnabás… Ne feledjem Wacha Imrét, aki a 2014-es győri versenyen megnyitó beszédében többek között ezt mondta: „Az anyanyelvért csendben végzett munkájukkal, példamutatásukkal olyan személyek kötnek ehhez az iskolához, mint a Kazinczy-díjat alapító Péchy Blanka, a versenyek és a Kazinczy-táborok lehetőségét kiharcoló Z. Szabó László, a versenyek szellemi vezetője-vezére, Deme László és az anyanyelvi kultúráért vállvetve küzdő harcostársak (csak a közülünk már eltávozottakat említem: Lőrincze Lajos, Graf Rezső, Héricsné Kiss Aranka, Szende Aladár). És ide kötnek a Kazinczy Gimnázium igazgatói, tanárai, diákjai. És kötnek a versenyző diákok, a felkészítő tanárok. Akik mind cselekvő munkásai az anyanyelvi kultúráért folytatott mindennapos küzdelemnek. Általuk lesznek a verseny napjai anyanyelvünk megújulásának, minden évi megújulásának, új és újabb tavaszának napjai is. Az anyanyelvnek, általa a jövőnek az ünnepei-biztosítékai ezek a napok, amikor minden évben száznál több fiatal gyűlik össze a Kárpát-medence minden tájáról, hogy szépen megfogalmazott okos-igaz gondolatokat szólaltasson meg.”
Igen, az áprilisi győri versenyre mindig megérkezik a tavasz!
Mennyire tudnak egymásnak örülni! – gondoltam, amikor először találkozhattam a „kazinczysokkal”. A megérkező és összeölelkező pedagógusok elérzékenyülésén, a könnyes-mosolygós pillantások láttán, Korzenszky Richárd atya derűs lényének kisugárzásában, a kisebbségi sorsában is egyenes tartású felvidéki Kovács László s a remek szervező Németh Tibor igazgató úr mindenre és mindenkire figyelő házigazdai szívélyességének áramkörében, Szívósné Vásárhelyi Zsuzsa és tanártársai gondoskodó gyöngédségét fogadva, a versenyző növendékek ünnepélyes nyüzsgésében, ha addig nem tudtam volna is, megértettem: nagyszerű közösség, egymást szerető és tisztelő emberek körébe érkeztem.
Hazaérkeztem.
S egy olyan hagyomány folytatói közé léphettem, amelynél nemesebbet aligha találhatunk. (Talán ezért hanyagolja bemutatásukat a média?! Ezért nem kerülhet fénybe, hogy az anyanyelvi mozgalom révén az elmúlt évtizedekben fiatalok tízezrei találhattak utat nyelvünk csodálatos világába?) Kivételes, nagy tekintélyű elődök, emberségben is nagyszerű művészek, nyelvtudósok, irodalomszervezők és pedagógusok életpályája adott és ad irányt, erőt és ösztönzést az anyanyelvi mozgalom sokezres tábora számára. Talán nem túlzás, ha őket is a magyarság őrlelkeiként tiszteljük, Halász Péter szavait kölcsönvéve. Péntek János professzor, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke így összegezte két évtizedes tevékenységük fontos eredményét: „fiatalok új nemzedéke került pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott. A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.”
Isten éltesse az 50. Kazinczy-verseny minden szervezőjét, résztvevőjét és támogatóját. Köszönet és hála hűségükért!
Juhász Judit
Győr, 2015. április 17.
