Ismeret és nyelv

„A nyelvtankönyvek nem sokat változtak az elmúlt évtizedekben” – interjú É. Kiss Katalin nyelvésszel

Szerző: 2017. július 28. Nincs hozzászólás

Idén É. Kiss Katalin nyelvész, egyetemi tanár kapta meg a Bolyai-díjat, a hazai tudományos élet egyik legrangosabb elismerését. A díjazottak sorában ő az első nő és egyúttal az első nyelvész is. Van-e a nyelvtudománynak gyakorlati haszna? Hogyan viszonyul egy nyelvész a nyelvműveléshez? Milyen feladatokat látna szívesen egy középiskolai nyelvtanórán? Interjúnkban ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk.

A Bolyai-díjat legtöbbször természettudósoknak ítélik oda, idén először kapta meg nyelvész. Lehet ez egyúttal a tudományág elismerése is?

Igen, mindenképpen, és amikor átvettem a díjat, beszéltem is erről. A társadalomban van olyan igény, hogy a tudománynak legyen haszna, és sokan ezt a hasznot a közvetlen pénzbeli haszonnal azonosítják, és emiatt a bölcsészettudományok háttérbe szorulnak. A díjátadón én arról beszéltem, hogy ez szűklátókörű dolog.

Egyrészt, az a fajta nyelvészet, amit mi csinálunk, elvileg közvetlenül is pénzt hozó fejlesztésekbe fordítható, például a nagyon jól működő nyelvtechnológia felhasználja a formális nyelvleírás eredményeit. Mind a szöveggeneráló szoftverek, mind a beszédgenerálás, a beszédfeldolgozás a nyelvészet eredményeire támaszkodik. Ugyanakkor nekem az a véleményem, hogy a bölcsészettudományok és a nyelvtudomány haszna ennél valójában mélyebb, fontosabb és alapvetőbb.

A nyelvművelők nagyon jól tudják, hogy a határon túli magyarság esetében az a kérdés, hogy megtartsák-e anyanyelvüket és magyar identitásukat, vagy pedig lassan asszimilálódjanak az államalkotó nemzethez, ez valójában attitűd kérdése. Tehát attól függ, hogy kinek milyen az értékvilága, a lelki beállítódása, a szellemi beállítódása, és ezeket mind a bölcsészettudományok alakítják. Most az egyik legnagyobb problémánk a demográfia, azaz hogy nem születik elég gyerek.

Másik legnagyobb problémánk, hogy a legproduktívabb generációk tömegével emigrálnak. Ezek mind olyan kérdések, amelyekben az emberek döntését, hozzáállását megint az attitűd határozza meg, és ezt megint a bölcsészettudományok tudják befolyásolni.

És ami a nyelvészetet illeti, tulajdonképpen a nyelvtudomány a magyar történelem legmesszebbre visszavezethető forrása. Elvileg 7500 évig vissza tudunk menni, az uráli alapnyelvig, tehát a nyelvtörténet mutatja meg azt, hogy mi egy nagyon hosszú sikeres történet részesei vagyunk. Ennek a legtöbb szereplője már eltűnt; a magyarság volt az, amelyik a nyelvét a legjobban meg tudta őrizni, amely államalkotó, amely még mindig létezik. Azok a hatalmas nomád birodalmak, melyeknek a magyar törzsek a honfoglalás előtt részei voltak, nincsenek sehol, mi viszont még mindig itt vagyunk. Tudatában kell lennünk, hogy a történelmünk egy sikeres, hosszú történet, amelyet érdemes folytatni. Ilyesmik miatt fontos a bölcsészettudomány, tehát azt gondolom, szűklátókörűség, hogyha ezt nem támogatják.

A nyelvészekről és általában a bölcsészekről valóban olyan sztereotípiák élnek, hogy ők nem értenek a gyakorlati dolgokhoz, vagy hogy a nyelvész az az ember, aki sok nyelven beszél, jól tudja a helyesírást, esetleg jól ismeri a nyelvtant. De ezek szerint egy nyelvésznek egész komoly társadalmi felelőssége is lehet.

Hát hogyne, nagyon sok területe van a nyelvészetnek, és egyik fontosabb, mint a másik. Én csak kettőről beszéltem most, a formális nyelvleírásról meg a nyelvtörténetről. De ha az alkalmazott nyelvészetet vesszük, ott van a nyelvoktatás, a pszicholingvisztika, a logopédia, a nyelvi rehabilitáció…

É. Kiss Katalin tanítványai körében

Ezek némelyike nem is csak a bölcsészettudományhoz kötődik, hanem más területekhez is, tehát a nyelvészet talán nem is annyira tisztán bölcsész tudomány, mint amennyire annak tartják.

Így van, a generatív nyelvészet nem is nagyon tartja magát bölcsészetnek. Chomsky szerint ez a pszichológia része. Hogyha az egyén mentális grammatikáját vizsgáljuk, és pláne ha ezt nem induktívan, hanem deduktív módszerekkel, modellalkotó, kísérletező módszerrel tesszük, ez valóban inkább természettudomány.

A generatív nyelvészetet említette, ám a nagyközönség nagy része valószínűleg nem sokat tud erről az irányzatról. Röviden, teljesen laikusoknak össze tudná foglalni, hogy mi a lényege?

A hagyományos grammatika a nyelvet mint társadalmi képződményt vizsgálja, ezért mondhatjuk, hogy teljes mértékben bölcsészettudomány. Eszerint a nyelv az, ami szövegekben megvalósul. Hagyományosan úgy elemzünk egy jelenséget, hogy veszünk egy nagy korpuszt, és megnézzük, hogy mi hogyan fordul elő, osztályozzuk, szegmentáljuk. Ez egy induktív társadalomtudományi módszer.

A generatív nyelvészet nem így tekinti a nyelvet, hanem az egyén nyelvi képességét akarja leírni. Hogy mi tesz egy magyar anyanyelvű beszélőt képessé arra, hogy az anyanyelvén végtelen sok mondatot létrehozzon, megértsen. És ami talán az egyik legrejtélyesebb dolog, hogy minden mondatról meg tudja állapítani, hogy az lehetséges magyar mondat vagy sem. Tehát van valami belső szabályrendszer, ehhez mérjük a mondatainkat, ezzel hozzuk létre őket, ezzel értelmezzük, és eszerint ítéljük meg őket.

A generatív nyelvészet ezt a mentális grammatikát próbálja modellálni, leírni. Sokan nem értik, hogy hogy lehet az, hogy írunk egy grammatikát, és pár év múlva már nem érvényes, újabbat kell írni. Ez a nyelvhez való hozzáállásból következik: mindig hozzámérjük a tényekhez a szabályrendszerünket, és mihelyt találunk olyan példát, amelyik nem vezethető le a szabályainkkal, akkor módosítunk rajta, tehát mindig finomítjuk a szabályainkat.

Ez tényleg érdekes, hiszen azt gondolnánk, hogy a magyar nyelv nyelvtana már teljes egészében le van írva…

A leírás az akkor leírás, ha explicit, algoritmizálható és formalizálható. Egy jó grammatika egy olyan szabályrendszer, amelyből a magyar nyelv minden lehetséges mondata generálható, és rossz mondat pedig egy sem. Tehát hogyha ezt most már tudná a mai grammatika, akkor ott tartanánk, mint a newtoni fizika, hogy ezen már nincs mit kutatni, és akkor a nyelvtechnológia, mondjuk egy fordító program is tökéletes magyar szövegeket hozna létre. De a mostani modellünk még nem tudja azt, amit egy magyar anyanyelvű beszélő.

A magyar nyelvet beszélők szeretik azt gondolni, hogy a magyar egy nagyon egyedülálló és különleges nyelv. Nyelvész szemmel nézve is az?

Nos, egy generatív nyelvész ilyet nem gondolhat, nem mondhat, mert azt gondolja, hogy a nyelvek lényegében ugyanazt tudják. Ha nem ugyanazt tudnák, akkor nem is lehetne fordítani egyik nyelvről a másikra. Másrészről sok minden, amit nagyon szépnek tartunk, az valójában nem a nyelvből jön, hanem a nyelven létrehozott irodalomból, kultúrából, és a magyar költészet, a magyar irodalom tényleg egyedülálló. De igazából a nyelvnek is van olyan vonása, amely eléggé egyedi, például az úgynevezett kvantort tartalmazó mondatok.

Ha azt mondom: Három diák is két nyelvet beszél, akkor az lehet, hogy hat nyelv, de ha azt, hogy: Két nyelvet is három diák beszél, az csak két nyelv. A magyarban a szórenddel ezt egyértelműsítjük, az angolban ez kétértelmű: Two students speak three languages. Az angolban a szórenddel inkább a tematikus viszonyokat, a mondatrészi szerepeket kódolják, azt, hogy mi az alany, mi a tárgy. A magyar szórend viszont a logikai viszonyokat egyértelműsíti.

Az iskolai nyelvtanoktatás úgy tűnik, nem követi a nyelvtudomány újabb irányzatait. Mit lenne érdemes a generatív szemléletből beépíteni a nyelvtanórákba?

Valóban, a nyelvtankönyvek nem sokat változtak az elmúlt évtizedekben. Persze vannak, amiknek nem is kell változni, amiket ugyanúgy kell tanítani, tehát például nyilván meg kell tanítani a helyesírást. A nyelvművelésre is szükség van, különösen a gimnáziumokban. A szülők azt várják el, hogy ha valaki gimnáziumot végez, akkor ismerje a formálisabb nyelvváltozatot, hiszen a munkaerőpiacon hátrány, hogyha valaki nem tud formális köznyelven megnyilatkozni. Meg bizonyos műfajokat, önéletrajzot, kérvényt írni, ezeket talán többet kellene gyakorolni. Dehát egy kis leíró nyelvtannak csak be kellene férni mindebbe, és jó volna, ha ez követné a modern nyelvtudományt.

Elképzelhetetlen, hogy mondjuk kémiából 19. századi kémiát tanítsanak csak, vagy fizikából ne halljon a gyerek az atomokról. A nyelvészetben viszont leragadtunk annál, hogy mi az alany, mi a tárgy, hányféle határozó van, ezt kell elemezni, pedig ennek a magyar nyelvtanban tulajdonképpen kevés szerepe van. Meg egyáltalán, amit tanítanak, az a taxonómikus leíró nyelvészet, ami azt jelenti, hogy osztályozunk, definiálunk… Na most ez rettentően unalmas. Ehelyett mit kellene?

Úgy taníthatnánk a magyar nyelvet is, mint a fizikát, tehát hogy kísérletezzünk, próbáljuk meg néhány jelenség alapján a képletet megtalálni, leírni a szabályt, amely a jelenséget létrehozza, majd ellenőrizzük, gyártsunk mondatokat, nézzük meg, hogy azok kijönnek-e a szabályból, nézzük meg, hogy nem generálunk-e rossz mondatot a képletünkkel. Ilyen tankönyvsorozat már készült a 70-es években, Bánréti Zoltán, Kenesei István, Komlósy András voltak a munkatársi gárda tagjai. Sajnos nem sikerült elfogadtatni, tehát kísérleti tankönyvsorozat maradt.

Egyszerűen a modern grammatika nem hatott, nem jutott el igazából a magyar tanszékekre. A Nyelvtudományi Intézetben maradt meg és az angol tanszékeken, illetve van egy-két kivétel, a Pázmányon is van valamennyi modern magyar nyelvészet, és valamennyi Pécsett is.

Az anyanyelvoktatásnál maradva, azért az anyanyelvapolo.hu képviseletében jó azt hallani, hogy egy nyelvész azt mondja, hogy a nyelvművelésre szükség van. Az általános elképzelés ugyanis az, hogy a nyelvtudomány és a nyelvművelés szembenáll egymással. Ön szerint összeférhetnek ezek, és létezhet úgymond modern nyelvművelés?

Igen, persze, és van is, például a Nyelvtudományi intézetben. Az az igazság, hogy most már jobban értjük a szerepét. A szociolingvisztika sokat tett azért, hogy tisztázza, hogy tulajdonképpen mi ez az igény, amit a nyelvművelés kielégít. Most már látjuk nagyon jól, hogy sok változata van egy nyelvnek, és ezek gyakran társadalmi rétegekhez, iskolázottsághoz kötődnek. Azt is látjuk, hogy sokaknak igénye az, hogy ők a legnagyobb presztízsű változatot is jól tudják használni. Ezért kérnek tanácsot abban, hogy akkor ezt most így kell mondani vagy úgy kell mondani.

A generatív nyelvész persze azt gondolja, hogy úgy kell mondani, ahogy a beszélő mondja, tehát nincs egy fölöttes hatóság, amelyik eldönti, hogy ezt most hogy kell mondani. Egyszerűen nincs értelme nyelvészeti szempontból arról beszélni, hogy ezt most egy magyar anyanyelvű jól mondta-e vagy nem jól, helyesen mondta-e vagy nem, hiszen az a helyes, amit ő mond.

A nyelvművelők abban tudnak tanácsot adni, hogy ezt a művelt köznyelvben hogy mondják. Azt semmiképp se mondják, hogy ez helyes vagy helytelen, olyan nincs. Azt mondhatják, hogy ez a művelt köznyelvi változat-e, vagy egy tájnyelvi változat, vagy familiáris változat.

A nyelvhasználat kérdésében sok szempont működik. Ha mondjuk valaki tájszólásban beszél, akkor meghatódnak az iskolázott beszélők, hogy ez például erdélyi tájszólás, ami gyönyörű, és már sajnos ki fog veszni. De hogyha a riporter suksüköl úgyanúgy a rádióban, akkor meg idegesek lesznek. Tehát a nyelvváltozatokat a maguk helyén kell kezelni, és abban segít a nyelvművelés, hogy milyen szituációban milyen nyelvváltozat a legadekvátabb.

Tehát inkább a nyelvi tudatosság műveléséről beszélhetünk…

Nyelvi tudatosságról, igen, de azt mindig hangsúlyozni kell, hogy annak, aki ezt igényli. Abszolút semmi értelme sincs valakihez odamenni, és azt mondani neki, hogy ezt nem jól mondtad.

É. Kiss Katalin átvészei a Bolyai-díjat. Fotó forrása: MTA

A nyelvművelés kapcsán az is gyakran felmerülő kérdés, hogy mennyire érik káros hatások a nyelvet, kell-e félni, hogy „elromlik”. Ha jól tudom, a leíró nyelvészet erre úgy tekint, hogy nincsen nyelvromlás, csak nyelvi változás van.

-Igen, ez nagyon fontos. Sokaknak az a benyomása, hogy romlik a nyelv, pedig csak arról van szó, hogy a magyar, mint minden élő nyelv, folyamatosan változik, és az újabb generációk nyelvében megjelennek olyan dolgok, amelyek az idősebbek beszédében nincsenek benne, melyek az ő mentális grammatikájuk szerint helytelenek. Ez nem romlás, hanem természetes jelenség, ezt el kell fogadni. Az különösen káros, ha kétnyelvűségben élő magyarokat megbélyegeznek azért, mert nem tiszta magyart beszélnek.

Az teljesen természetes, hogy valaki kétnyelvűségben kontaktusváltozatot beszél, vagy hogy a nyelv változik kontaktushelyzetben. Szerintem egyszerűen senkit nem szabad megbélyegezni azzal, hogy kevert, romlott vagy akármilyen nyelvváltozatot beszél.

Végül, egy fiatal olvasóinkat érintő kérdés: Kinek érdemes nyelvésznek menni?

Aki elkötelezett, érdeklődik a nyelv iránt, és szerintem jó, ha van egy kis formális hajlama is, legalábbis, ha grammatikával akar foglalkozni. Egyelőre nincs belátható közelségben a tökéletes nyelvelemző, nyelvgeneráló, nyelvfeldolgozó számítógépes technológia, tehát a mi életünkben lesz munkája ezen a területen a nyelvészeknek. És persze más területeken is; sok magyar tanszék van, sok nyelvszak, ahol szintén tanítanak nyelvészetet… Tehát aki szereti, és elkötelezett, annak érdemes.

Dömötör Andrea

Látogatása során cookie-kat használunk, amelyek segítenek testreszabott tartalmat megjeleníteni, személyes információkat azonban nem tárolnak. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Részletek...