Kazinczy Ferencnek a magyar művelődéstörténetben játszott szerepét Péterfy Gergely regényének utolsó oldalán érzékelteti leginkább a szerző: nélküle az irodalmi élet korabeli szereplői olyanok lettek volna, „mint a gyerekek, amikor magukra maradnak a házban, és végre arra használhatják a zongorát, amire mindig is akarták: ugrálni fognak rajta”. A Kitömött barbár azonban nem csak Kazinczy miatt fontos.
Péterfy Gergely író, egyetemi tanár igazi művészcsalád sarja, egyik dédapja például Áprily Lajos. Az idén megjelent Kitömött barbár című regénye Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman barátságát eleveníti meg, mindezt ráadásul Török Sophie, Kazinczy feleségének elbeszélésében. A történetet a szerző igen jól ismeri, hiszen PhD-értekezését ebben a témában írta, mindehhez pedig külföldi kutatóösztöndíjat is elnyert.
A könyv azonban természetesen nem a tudományos munka, hanem a szépirodalom, azon belül is a történelmi regény sajátosságait hordozza. Bár a cselekmény számos ponton kapcsolódik a valósághoz, történelmi tényekhez, a fikciós elemek szövik egésszé a történetcafatokat. A barátság bemutatásának érzelmi szintje dominál, így épül fel a tragikus sors elbeszélése, az önmagán túlmutató történet bemutatása.
Egy néger Bécsben
A regény elsősorban annak példázata, hogy az idegenségérzet milyen furcsa reakciókat, ösztönöket válthat ki az emberekből, és hogy ez szerencsétlen esetben milyen szokásokká, hagyománnyá fajulhat. Erre pedig Kazinczy és Soliman találkozásánál nehéz lenne megfelelőbb témát találni. Ahogy Péterfy egy néhány évvel ezelőtti interjúban leírja: „Mindkettőjüket barbárnak nézték, míg ők arról beszélgettek, hogy vajon melyikük lehet az idegenebb. Nem volt jobb magyarnak lenni, mint feketének akkoriban a bécsi udvarban, körülbelül ugyanolyan barbárnak tartottak minket is. Két hiperművelt európai, az egyiket leniggerezik, a másikat lebarbározzák, mert nem a legtrendibb cuccban sétálnak a Grabenen.”
Angelo Soliman afrikai születésű, színesbőrű, szolgasorsából felszabadult férfi volt a 18. században. Gyerekkorában került át Európába, majd elajándékozták Szicília hercegének, végül pedig bécsi udvartartásba került, ahol a kornak megfelelő magas színvonalú műveltséget szerzett. Briliáns elméjének köszönhetően nemcsak a bécsi társadalmon belül szerzett elismertséget, hanem a szabadkőművesség meghatározó képviselőjévé is vált.
„Sem megmondani, sem kimondani nem tudták azokat a szavakat, amelyek megnevezhették volna Ferencet.”
A történelmi helyzeten túl a regény a két szereplő párhuzamára épít. Ahogyan Angelo Soliman idegen volt Bécsben, úgy Kazinczy helyzete is egészen speciális a korabeli magyar irodalmi életben, ami a vidéki életformáján, az alkímiához és a szabadkőművességhez való kapcsolódásán túl abban is megnyilvánult, hogy határozott ízlésdiktátorként, fontoskodó doktriner esztétaként irányította az irodalmi életet. Sajátos neveléselméleti gondolataiból nemrég mi is szemezgettünk.
A kibontakozó történet mozaikszerűen, felvázolt élethelyzeteken keresztül forr egybe. Az elbeszélő, Török Sophie, hol Angelo Soliman és a bécsi legmagasabb udvari élet világába kalauzol, hol pedig az északkelet-magyarországi vidéki lét konfliktusait villantja fel mind a Török-, mind pedig a Kazinczy-család történetein keresztül. Ezek a jelenetek sokszor inkább a kor megismerését és megértését szolgálják, mintsem hozzájárulnának a történet kibontakozásához.
Azt már rögtön a regény elején megtudjuk ugyanis, hogy hová fut ki a cselekmény. Kazinczy Ferenc egykori barátját, Angelo Solimant halála után kipreparálták, és kiállították a bécsi Természettudományi Múzeumban. A barátság pedig a regény szerint Kazinczy életének olyannyira sarkalatos pontja, hogy a tragikus történetet halála előtti utolsó óráiban meséli el feleségének.
Kazinczy és Soliman többször is találkoztak Bécsben, és jó barátságot ápoltak. Ez a barátság ugyanakkor egyfajta mester és tanítványa viszonynak is tűnhet, Soliman ugyanis harmincnyolc évvel idősebb volt az ifjú Kazinczynál. Különbözőségeik ellenére sorsuk, életük számos ponton összeforr. Míg egyikük saját teste egzotikumának rabja, a másik a hatalom megtorlása által válik fogollyá. Rendkívül erős a párhuzam kettejük környezete között is: míg az udvar a felvilágosodás eszméit erőszakkal elfojtó hatalomként jelenik meg, a vidéki parasztság saját babonáinak és népi hiedelmeinek rabja, mely leginkább a kolerajárvány bemutatása során tűnik ki. Mindkét társadalmi miliőt áthatják a tudatlanságból fakadó előítéletek.
„Ami titok van, az csak a nyelvben van, a szavakban és a történetekben, mondta Ferenc – ott is csak olyanok, amelyeket mi magunk tettünk oda.”
Péterfy az idegenségérzet példázatában kiválóan érezteti, hogy mennyire zárva vagyunk saját nyelvünk terméseibe: „Nem tudták, mi az a szabadkőműves és kimondani se tudták, mert túl hosszú szó volt, ráadásul ott volt a második felében az a kőműves, ami annyira becsületesen, annyira familiárisan hangzott, hogy sehogy sem tudtak vele mit kezdeni. (…) Ez a szabad is olyan gyanús volt. Aki szabad, az nem lehet rendes ember.” Ebből a szempontból különösen érdekes a felvilágosult nyelvújító, Kazinczy Ferenc szerepeltetése, aki a nyelvújítást nem csupán önmagáért való szépelgésnek, hanem a tudományos és társadalmi fejlődés eszközének tekintette.
A regény kellő iróniával bánik az egyes szereplőkkel, senkit nem próbál tökéletesnek, az abszolút igazság megtestesítőjének láttatni. A karakterek ezáltal emberiek, esendők, hitelesek. A történetmesélés sem táplál hiú ábrándokat: a világjobbító szándék a hatalmi-politikai harcok keretén belül marad. E szándék nemes képviselői, mint Angelo Soliman vagy Kazinczy Ferenc, saját környezetükön belül a kitaszított, meg nem értett létbe kényszerülnek.
Angelo Soliman kitömött teste kegyetlen metafora. Amit a hatalom elrettentésnek és a barbárság szimbólumának szánt az állatok szintjére való lefokozással, az egy jelentős görbe tükör a társadalom számára, melyben ott rejtőznek a felvilágosodás máig ható kérdései.
A Kitömött barbár erőssége az, hogy felvillantja a kor politikai, társadalmi és kulturális viszonyait, és az az ijesztő benne, hogy e kor néhány abszurd vadhajtása a felvilágosodás eszméinek megjelenése óta eltelt évszázadok ellenére nagyon is mainak, aktuálisnak hat.
Kerekes Zsolt
Péterfy Gergely: Kitömött barbár. Pesti Kalligram, 2014, 452 oldal.
