Szemle

„Az ünnepeknek is megjön az idejük” – Beszélgetés Bőzsöny Ferenccel

Elhunyt Bőzsöny Ferenc (1931 – 2018) a Magyar Rádió egykori főbemondója. Több évtizednyi rádiózás után 1997-ben kapott Kazinczy-díjat, majd 2001-ben kapta meg a köztársasági érdemrendet. Az Édes Anyanyelvünk archívumában szemezgettünk, és egy 17 évvel ezelőtti számban beszélgetett vele Maróti István (1945-2013).

A köztársasági érdemrendet a magyar nyelv ápolásáért és magas színvonalú közreadásáért kaptam. Egykoron az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán Molnár József fonetikai professzor, A magyar beszédhangok atlaszta című kézikönyv szerzője megállapította, hogy valamivel keskenyebb a szájpadlásom, viszont jóval magasabb, és ez adja azt a zöngét, amelyet meg tudok jeleníteni.

Most egy teljes életút értékelését és elismerését ünnepelhetjük, amikor amikor a nyelvművelő Bőzsöny Ferencet köszöntjük. Nem is oly régen, amikor a Magyar Rádió nyugállományba helyezte, ezzel szinte azonos időben vehette át a Kazinczy-díjat. Igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de negyven évnyi rádiós múlt után nem érkezett kissé későn ez a szakmai elismerés?

Erre tréfásan azt mondhatom: nem, hiszen délelőtt adták át. Jó néhány évvel ezelőtt Szilágyi János beszélgetett velem. Akkor voltam ötvenéves, és huszonöt éve dolgoztam a rádióban. Beszélgetőtársam megkérdezte, hogy megünnepetek-e. Azt választoltam, hogy igen, kaptam kétezer forint jutalmat.

Nem szeretnék rossz emlékeket idézni. Térjünk vissza a nyelvművelésre! Az anatómiai alkat megadja a lehetőséget, de ehhez szükséges retorikai felkészültség, szellemei képesség, beszédtechnikai rátermettség is.

Sok minden természetesen, például légtechnika. Ennek fizikai és pszichikai feltételei szorosan összefüggnek. Aki közszereplést vállal, annak felelőssége, hogy anyanyelvét olyan szinten művelje, hogy mindig megfeleljen helyzettől függő követelményeknek. A szakzsargon helyesen állapítja meg, hogy minden beszéd szituatív, azaz helyzettől függő. Amikor ezen a számomra olyan jeles ünnepnapon a munkámat elismerő két diplomát átvehettem, lelkem mélyéből úgy éreztem, ezt a kitüntetést a magyar beszédkultúra támogatására adományozták a díjátadók.

Minta ezt a felhőtlennek tűnő örömet beárnyékolná némi aggodalom?

Sajnos, valóban így van. A személyiségi jogok sok mindenre vonatkoznak. Engem például bosszant a reklám, amelyet megrendelnek, fizetnek érte, és az üzenetének nemcsak szellem, de nyelvi tartalma is ártalmas. Felháborítónak tartom, ha valakit a televízió egyik csatornáján már huszonhatodik alkalommal vagyok kénytelen meghallgatni, miközben sorolja egyáltalán nem bizonyított és egyébként is elkoptatott fordulatait.

Eddig beszéltünk a szolgálatról, de arról nem, hogy ezen a pályán hogyan is sikerült elhelyezkedni, sőt évtizedekig megbecsült helyen maradni?

Hogy a Magyar Rádióba kerülhettem 1956-ban, azt elsősorban Vészits Ferencnek köszönhetem. A meghirdetett jelentkezéskor ő volt, aki meghallgatott és felvételre ajánlott. Egyébként érdekes, hogy ekkor milyen varázsa volt annak, hogy valaki a rádióba kerülhessen bemondónak. Háromezer jelentkező közül célba érkezett rajtam kívül például Erős Anna is.

És a negyven évnyi szolgálat alatt számtalan kitűnő, a magyar beszédkultúrát mesterien formáló és ápoló munkatárssal sikerült egy-egy mikrofont körbeülni.

Valóban, a névsor számtalan nevet tartalmaz, és talán udvariatlanságnak tűnik, hogy nem mindenkiről emlékezhetem meg. Azért jó szívvel említem Debrenti Piroskát, az idősebbik Pintér Sándort, ő volt a nagyharang, mert oly mély és jellegzetes volt hangja és beszédstílusa. Körmendi Lászlóról sem lenne ildomos elfeledkezni, akinek gyönyörű és jellegzetes hangja volt, és beszédkultúráját ma is tanítani lehetne. Vagy eszembe jut Bán György, aki szakmai kérdésekben soha nem ismert tréfát. Hihetetlenül lelkiismeretes, pontos volt, hallása üzembiztos.

A rádióbemondói feladatkör egy kicsit szerkesztői munka is. Talán időnként van arra mód, hogy a korábban megfogalmazott szövegen, ha tartalmában nem is, de legalább stílusában lehessen módosításokat kezdeményezni?

Időnként lehet, de ezt illik megbeszélni a szerzőkkel. Annyit talán sikerült elérnem, hogy javítási javaslataimat meghallgatják, sőt időnként el is fogadják.

Talán nem mindenki tudja, hogy Bőzsöny Ferenc a rádió mikrofonja mellett a tanári katedrán is megfogalmazhatja gondolatait. Ezen a pályán hogyan jellemezhető a tanári hitvallás?

Igyekszem mindenkoron összetett módon tanítani. A tárgyam az adott oktatási helyzetben a lingvisztika, ami számomra tulajdonképpen a nyelvészetet jelenti, de én ebbe beleértem a beszédtechnikát, a légtechnikát, a szituációs gyakorlatokat, a stilisztikát, a fogalmazást, az élőbeszédet, a helyzetgyakorlatokat. Egykoron papnak készültem, ezért hittel vallom, hogy minden, a nyilvánosság előtt megszólaló magyar embernek ismerie kell a civil élet normáit, a köszönésformákat, és még hosszan lehetne sorolni mindazt, ami a lingvisztika tárgykörébe beletartozhat.

A rádióstúdió ablakán kitekintve vagy a tanári katedrán állva hogyan vélekedik Bőzsöny Ferenc a hétköznapi nyelvhasználat minőségéről, az állampolgárok beszédkultúrájáról?

Számomra a legelkeserítőbb az igénytelenség, az a lelki mosdatlanság, amely, sajnos, számtalan esetben tapasztalható. Természetesen hiszem azt, hogy ez megváltoztatható, személyiség- és gondolatformálással, és persze nem rövid idő alatt. Bízom a gondviselésben, hogy az ünnepeknek is megjön az idejük. A jelen tapasztalait látva azonban ma még borúlátó vagyok. Nem érzékelem azt a jobbító szándékot a világot irányító erők részéről, hogy ez így nem jó. Sajnálom utódaimat, álmatlan éjszakáimon eszembe jut, hogy véletlenül akár az egész világot érintő katasztrófa is kitörhet bármelyik pillanatban.

Mégis reménykedem, hogy amennyiben a gondviselésnek terve van ezzel az emberiséggel, hogyha az emberiség egyszer rádöbben, hogy az ember és ember közötti párbeszéd, véleménycsere fontosságát nem lehet megtagadni, akkor ez a katasztrófa talán elkerülhető. Ez így persze nem biztos. De a reménység él bennem.

Ismét várom azt a pillanatot, amikor a rádiót bekapcsolva meghallom: a mikrofonnál Bőzsöny Ferenc. Ehhez és a január 7-én betöltött 70. évhez jó egészséget kívánok.

Maróti István

Megjelent: Édes Anyanyelvünk, XXIII. évfolyam, 1. szám, 2001. február

Leave a Reply

Látogatása során cookie-kat használunk, amelyek segítenek testreszabott tartalmat megjeleníteni, személyes információkat azonban nem tárolnak. Az oldal használatával elfogadja a cookie-k használatát. Részletek...