Már-már hagyomány, hogy Sátoraljaújhelyen minden évben bemutatnak egy kötetet. Idén Wacha Imre tanár úr Kvaterkázás című könyvét ismertették meg a résztvevőkkel. Wacha Imre azonban sajnos nem tudott jelen lenni a versenyen, ezért levelet küldött Búcsú Sátoraljaújhelytől címmel, amit most mi is közzéteszünk.
Kedves Barátaim!
Nagyon vártam ezt a napot. Mert ezen a napon szerettem volna SZEMÉLYESEN elbúcsúzni Újhelytől, attól a várostól, amely a kezdetek óta otthont adott az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyeknek, amelyeken – vajon hány éve is – a bíráló bizottságok egyik tagja lehettem, a Kossuth Gimnáziumtól, amelynek tantestülete önfeláldozóan támogatta versenyt. Szerettem volna elköszönni a várostól, amely az ország határán áll maga is kettévágva, szerettem volna elbúcsúzni a köztünk sétáló Kazinczytól, aki ma is áll a vártán, elköszönni a magyar nyelv múzeumától, az észak felé a nyelvet, a nyelv által nemzetet védő vártól. Elköszönni a versenyző gyerekektől, az őket felkészítő tanároktól, akik élik és éltetik a nyelvet, szerettem volna elköszönni a versenyeknek háttérbe húzódó rendezőitől, és a zsűrik tagjaitól, akiktől oly sok élményt, oly sok – tanulmányozásra „noszogató” – pályámat segítő ismeretet és oly sok, végtelenül sok MOSOLYT kaptam az évek során. Mindezt szerettem volna élőszóban és személyesen is megköszönni. Így most és még sok mindent csak más szájával köszönhetek meg.
A másik, ami miatt nagyon vártam ezt a napot, az, hogy szerettem volna SZEMÉLYESEN átadni ezt a kis könyvecskét, a Kvaterkázás című kötetecskét, amely azt mutatja, hogy nyelvtudósaink, neves nyelvművelőink is – mint mi is – élő, botladozó emberek, ők is követnek el „bakikat”, megmosolyogtató tetteket. Ez a kötetecske egészen véletlenül olyan búcsúajándék lehetett volna (lett is Juhász Judit asszony és Kováts Dániel tanár úr jóvoltából), mint amelyet a phajákoktól – megmentőitől – búcsúzó Odüsszeusz adott annak idején Nauszikaá népének.
Mikor ezelőtt vagy öt-hat évvel egy kiadó vezetőjének megemlítettem, hogy szeretnék tudósainkról egy „anekdotáriumot” írni, ő határozottan közölte: „Nem fogja kiadni.” (Pedig akkor már többé-kevésbé összeállt egy fejezetféle, amelyet magunk között „blankáriumként” emlegettünk.) Feleségem azonban nem törődött bele ebbe – magam sem.
Magam ennek ellenére továbbra is írogattam, fogalmazgattam az anekdotáriumba szánt apró történeteket, olyan sorrendben, ahogy azok bennem – össze-vissza –, mint egy kvaterkázó társaságban, „erről jut eszembe” módon előjöttek. (Egyik történet hívja a másikat!) Bizony, olykor-olykor meg kellett fűszereznem a történetkéket a kort és a személyeket is érzékeltető magyarázatokkal. Feleségem pedig kétszer-háromszor, négyszer is átolvasva az alakuló kéziratot (istenem, mennyire unhatta!), mindig az orrom alá dörgölte az élőbeszéd nyelvi pongyolaságait, henye szerkezeteit. Elvégre magyar szakos tanár volt! (A nyelvi „hibákat”, a szerkezeti következetlenségeket próbáltam védeni, hiszen „ha írva is, élőszóval anekdotázunk”!) Feleségem segített valamilyen belső rendbe összeszerkeszteni az eléggé nagy és szerteágazó, sok ismétlést tartalmazó anyagot.
Amikor többé-kevésbé könyv formája lett a kéziratnak, egy kis részletet megmutattam Juhász Judit asszonynak. Ő legnagyobb megdöbbenésemre egyetlen szóval válaszolt: „Kiadjuk.”
Amikor már rendszerezett kötetre formított a kézirat, megmutattam – véleményét kérve – Kováts Dániel tanár úrnak. Ő vagy két hónapig nem szólt semmit. Akkor elém tett egy tökéletesen megszerkesztett kéziratot, amelyben még a képeket is „ráncba szedte”. Volt, amit megvágott, megtisztított, újabb képeket ajánlott. Szép lett a kötet. Számomra jó is. Igaz, én vagyok a szülőapja, Kováts Dániel tanár úr (nekem kedves Dani bátyám) pedig a keresztapja és bérmakeresztapja.
Végül is, hogy milyen a kötet, erről hadd árulkodjon az egyik kedves anekdota:
TÁNCREND, AVAGY A KÖVETKEZETESSÉG
Újhelyen, vacsora után – már túl a versenyeken, a szakmai értékeléseken – a kellemes beszélgetések, eszmecserék mégis csak a versenyről, a feladatokról, a tapasztalatokról szóltak. A versenyek utáni fogadáson – még a régi kollégiumi étteremben – Blanka asszony egy-két órát mindig velünk töltött.
Péchy Blanka körül akkor is a kiejtésről, a Beszélni nehéz! feladatokról, a mondatoknak „pont-pont-vesszőcske” néven is emlegetett hangsúlyjelöléséről, a Beszélni nehéz! körökről folyt a szó. Így kellett lenni, így zajlott ez évről évre. Kísérletek mégiscsak történtek a kiejtés jelölésének gondjairól szóló kötelező témák kibővítésére.
Péchy Blanka művésznő néhány év után a tanárnők számára Blanka nénivé változott. A bankett befejezése után a művésznő viszonylag korán ment el lefeküdni. A versenyek „hőskorában” még fiatal tanárok többsége ma már „veterán”. Ők a fogadás protokolláris részének végezte és Blanka asszony távozása után még együtt maradtak egy kis beszélgetésre, népdaléneklésre. Győrött csak ezután ment a társaság „városnéző sétára”.
Egy alkalommal Újhelyen, ahol nem volt esti városnézés, csak népdaléneklés, és Blanka asszony még nem ment aludni, a társaság biztatására valaki megkérdezte tőle, hogy melyik népdalt szereti, elénekelnék neki. Szinte felháborodottan szólt vissza: – Nem azért jöttetek össze, hogy énekelgessetek – mondta, – hanem beszéljétek meg a szakkörök gondjait, a versenyeket!
A nótaszó csak akkor hangozhatott fel, ha Blanka néni már nyugovóra tért. Az egyik évben azonban „rendbontás” történt. A kísérő tanárok között sok volt a fiatal, s ők valahonnan magnót szereztek, zenélni, sőt táncolni kezdtek. Blanka asszony felettébb méltatlankodott, olykor még idegesen körbe is nézett, hogy a zene miatt alig értjük egymás szavát, és emiatt nem lehet eléggé komolyan szót váltani a példamondatok elemzéséről. Ráadásul a tanárok, azok a „szemérmetlen” tanárnők – férfi tanár mindig kevés volt a versenyeken –, tehát azok a rendbontó fiatal tanárnők, ahelyett, hogy a mondatok hangsúlyozásának jelölését gyakorolnák, még táncolni is kezdtek. Egy idő múlva azonban őt is átjárta a zene, s bár alig-alig láthatóan, de ringatózni kezdett a zene ritmusára, abbahagyta a beszélgetést, és mosolyogva figyelte a táncolókat. Ezt látva Bencédy József (számunkra Bencédy Jóska) felesége, Panna asszony, aki néha el-eljött a versenyre, felbiztatott néhányunkat:
– Kérjétek már fel! Nem látjátok, hogy szívesen táncolna?
Felkértem. Hosszas, kedves szabódás után „kötélnek is állt”. Pillekönnyűséggel, kecses mozgással, elegánsan táncolt, noha jóval túl volt a 80. életévén. Láthatóan boldogan. Élvezte azt is, hogy táncolhat, és azt is, hogy mindenki mosolyogva nézi, sőt sokan fényképezik is.
Mikor az est végeztével elköszöntem tőle, megszólalt:
– Imre! Ugye, jövőre is táncolunk?
A következő évben, amikor meglátott, kissé szégyenkező mosollyal, ezzel a mondattal fogadott:
– Imre, táncolunk?
S az este végén mindig ezzel búcsúzott:
– Ugye, jövőre is táncolunk!
Így ment néhány évig. Az egyik évben azonban elesett, eltörte a lábát, s botra támaszkodva jött az újhelyi versenyre. Mikor meglátott, szomorú mosollyal mondta:
– Nem táncolhatunk, eltörött a lábam.
A fiatal tanárnők azonban táncoltak.
Az est végén, amikor láttam, hogy szállására készülődik, s botjára támaszkodva búcsúzkodik, odamentem hozzá én is elköszönni. Mikor meglátott, kihúzta magát, szúrós tekintettel nézett rám, s metszőn, éles, számon kérő hangon felcsattant:
– Imre! Még csak fel sem kért!
Bennem megállt az ütő, egy ideig „se kép, se hang”, aztán csak annyit tudtam kinyögni:
– De hát a művésznőnek eltörött a lába! Nem tud táncolni!
Mire ő, éles, de szemrehányó, szinte fegyelmező hangon:
– Attól még felkérhetett volna!
A történetnek azonban nincs vége! Okulva azon, hogy nem a tánc a legfontosabb, hanem a gesztus, a felkérés, a következő évben – noha tudtam, hogy újra balesetet szenvedett – nem sokkal a tánc megkezdése után odamentem a tanárokkal, zsűritagokkal beszélgető művésznőhöz, s felkértem. Méltatlankodva csattant fel:
– Hát nem tudja, hogy el van törve a lábam!?
– De tudom, művésznő – mondtam. – De felkérni azért szabad. Ugye?
Ezután „bűneim” megbocsáttattak. Sőt! Egy kedveskedő mosoly kíséretében meg is simogatta az arcomat.
Ma már én is bottal járok. Már táncolni sem tudok. Járni sem nagyon. De mosolyogni, a szemek csillogását figyelni igen.
Egy dolgot megtanultam a kötet történetkéinek megfogalmazása közben. Nem mondtam ki, de talán szavak nélkül is „átjön”, átsüt a szövegen: „Ha rámosolyogsz, a világ visszamosolyog reád. De a mosolyt neked kell kezdened. S ha nehéz mosolyogni, nézz fölfelé! Onnan segítséget kapsz.”
Wacha Imre
