Kultúra és nyelv

Nagyböjt – negyven nap húsvétig

2014. március 05. március 18th, 2017 Nincs hozzászólás
Nagyböjt

A hamvazószerdával kezdődő, húsvétvasárnapig tartó nagyböjtöt Jézus 40 napi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére tartja a keresztény egyház. A nagyböjt utolsó hete a nagyhét, az ezt megelőző, virágvasárnappal záruló hetet pedig többfelé virághétnek nevezik.

A negyvennapos böjtölés szokása a VII. században alakult ki, törvénybe II. Orbán pápa iktatta 1091-ben. Ezt az időszakot alapvetően a tiltások jellemezték: tilos volt lakodalmat, bálokat tartani, a katolikusok nemcsak zsíros ételeket és húst nem ehettek, hanem sokáig bármiféle állati eredetű eledel (tej, tejjel készült ételek és tojás) fogyasztása is tiltott volt – ez a későbbiekben enyhült, a XX. század elejétől pedig csak hamvazószerdára, a pénteki napokra és nagypéntektől nagyszombat délig tartó időszakra vonatkozik a szigorú böjt.

Porból vétettünk, porrá leszünk

A nagyböjt első napjának elnevezése az e naphoz kötődő hamvazás szokására utal. A templomban a mise után az elmúlt évben virágvasárnap szentelt barka hamuját a pap megszenteli és keresztet rajzol a hívek homlokára, „Emlékezzél ember, hogy porból vétettünk, porrá leszünk!” szavak kíséretében. A hamuszórás a néphit szerint gyógyító erővel bír.

Szinalázás és mancsozás

A nagyböjt beállta és a bálok, zenés mulatságok rendezésének tilalma azonban korántsem jelentette a különféle szokások, népi játékok megszűntét vagy felfüggesztését. Az elsősorban a palóc vidéken és a Dél-Dunántúlon elterjedt karikázásra, mely egyfajta leánykörtánc, nem vonatkozott a tiltás, ahogyan a szinalázásra sem: itt a körben álló fiatalok énekére táncolt középen egy-egy pár. Szintén a fiatalok (többnyire lányok) vasárnaponként kapus játékkal, a Bújj-bújj, zöld ág-at énekelve vonultak végig a falun.

A mancsozás egyfajta labdajáték: magasba dobott labdát kellett eltalálni a mancsozóbottal, melyet a legények faragtak a nekik tetsző lányoknak.

„Bolha, tetű, mind lehulljon,
dög kolera itt maradjon!”

A farsangvégi téltemető szokásokhoz hasonlóakkal találkozhatunk a nagyböjt időszaka végén is. Jellegzetes virágvasárnapi szokás a kiszehajtás és villőzés. A kiszét fiatal lánynak vagy banyának öltöztetik, végigviszik a falun majd elégetik vagy vízbe dobják, ezzel a telet és a betegségeket űzik el a faluról. Sok helyen a kiszézés után villőnek nevezett, feldíszített fűzfaágakkal járják végig a helységet, melynek egészség- és termékenységvarázsló szerepet tulajdonítottak, „behozták” vele a tavaszt.

A harangok Rómába mennek

A húsvét előtti ún. virágvasárnap Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe. Ezen a napon pálmaágakat szenteltek – ezt nálunk a barka helyettesíti. A szentelt ágakat felhasználták rontás, betegség és természeti csapások ellen.

Nagycsütörtöktől nagyszombatig megszűnik a harangozás, a templomba kereplővel hívják a híveket: gyermekek, a harangozó irányításával felosztották maguk között a falut, és kerepelve végigszaladtak az utcákon. A húsvétvasárnap előtti három naphoz is számos szokás kapcsolódik, ezek javarésze biblikus eredetű, mint a lábmosás vagy a kálvária-, illetve keresztjárás. Nagypéntekhez, Jézus kereszthalálának napjához (mely a legnagyobb gyász és böjt ideje) köthetők a körmenetek és passiójátékok.

Holló mossa a fiát

A nagyhét napjaihoz ugyanakkor praktikus és mágikus cselekedetek is kötődtek, például a ma is szokásos általános nagytakarítás, a tűz- és vízszentelés. Nagypénteken tilos volt mindenféle állattartással és földműveléssel kapcsolatos munkát végezni, valamint szőni, mosni, de például kenyeret sem sütöttek ezen a napon, mert a hiedelem szerint kővé vált volna.

Egészség- és termékenységvarázsló, betegségelhárító szerepet tulajdonítottak a nagypéntek hajnali, napfelkelte előtti mosdásnak. A szokás eredetét azzal magyarázzák, hogy amikor Jézust ellenségei el akarták fogni, de nem sikerült nekik, a holló azt kiáltotta „kár, kár”, ezért Jézus elátkozta, hogy örökre fekete legyen – ilyenkor mossa a fiát, hogy ismét fehér lehessen.

Széman E. Rózsa

Forrás:
Tátrai Zsuzsanna – Karácsony Molnár Erika 1997. Jeles napok, ünnepi szokások. Budapest, Mezőgazda Kiadó.

Leave a Reply