A 48. magyar nyelv hete ünnepélyes megnyitóján Szombathelyen Juhász Judit, szövetségünk elnöke is előadást tartott az anyanyelvi mozgalom történetéről, jelentőségéről. Az itt elhangzott előadást most honlapunkon közzétesszük.
„Anyaméh
anyaöl
anyaszültmeztelen
anyatej
anyajegy
anyaföld
anyanemzet
anyaország
anyaszentegyház … akár egy vers, mondhatnánk a litániás sorolásra” – írta Nagy Gáspár, a körünkből oly korán eltávozott Kossuth-díjas költő – e táj szülötte – a Vigília folyóiratban még az ezredfordulón. Majd így folytatta: „S még legalább kétszer ennyi gyönyörű anya előtagú vagy abból képzett szót írhatnék ide, melyekhez kivételes lelki tartományok kapcsolódnak azok körében, akiknek nyelvén szólok. Akik megértik és maguk is éltetik ezt a nyelvet. Anyanyelvüket. Minden nyelv, függetlenül attól, hogy mekkora népesség használja, élteti vagy alakítja, képes arra, hogy valós párbeszédbe kezdjen a Világgal. S ha a Világgal társalkodik: titkokat nyitogat és őriz egyszerre.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Megtisztelő számomra, hogy a mai ünnepi alkalommal Önök előtt szólhatok arról a közösségről, amely „titkokat nyitogató és őrző” anyanyelvünk ügyében szövetkezett és vállalásához mindmáig hűséges maradt. A Kárpát-medencei hatókörű civil szervezet, az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989-ben alakult, s egyesületi formában működve azóta is komolyan veszi a szövetség megnevezést: magánszemélyek és közösségek együttműködése élteti. Létszáma a pártoló tagokkal együtt meghaladja a kétezret.
Története azonban már sokkal korábban kezdődött. 1982-ben egy nagyszerű egyéniség, Z. Szabó László győri tanár kezdeményezésére olyan nyelvészek, írók, tanítók, tanárok, diákok, újságírók, színészek fogtak össze és hoztak létre munkaközösséget, akik anyanyelvünk értékeinek tudatosítását, védelmét, népszerűsítését tűzték ki célul. Az emberközpontú nyelvművelés civil társadalmi szervezete tehát már a nyolcvanas években, jóval a rendszerváltó esztendők előtt kezdett önállóan munkálkodni: anyanyelvi táborokat rendezett, szót emelt az idegen nyelvű feliratok mértéktelen terjedése ellen, nyelvművelő szakkönyvek és írások kiadását támogatta stb. Ezt a feladatkört vette át és bővítette tovább az Anyanyelvápolók Szövetsége. Első elnöke Bánffy György színművész, alapító társelnöke Deme László nyelvészprofesszor, főtitkára Grétsy László nyelvészprofesszor volt. Bánffy György halála után Grétsy László vállalta és látta el nagy odaadással a szövetség elnöki tisztét, csaknem két esztendeje pedig közösségünk tiszteletbeli elnökeként támogat bennünket.
A történeti hűség kedvéért röviden lépjünk még vissza az időben. Hogy a nyelvművelés széles köröket átfogó mozgalommá válhasson Magyarországon, szükség volt egy olyan karizmatikus személyiségre, aki makacs és az áldozathozataltól sem visszariadó egyéniségével elindított egy máig ívelő nagyszerű folyamatot. A szép, a helyes, az értő és értető magyar kiejtés kérdésköre olyan erősen foglalkoztatta Péchy Blanka színésznőt, hogy hatvanhat évesen, nyugdíjba vonulása után nem kevés fáradsággal, a hatóságok ellenállását is leküzdve megalapította a Kazinczy-díj Alapítványt. Az 1960. április 6-án elkészült alapítólevél bevezetőjében így írt: „A magyar nyelv szolgálatában eddig 46 esztendőt töltöttem színpadon, előadói pódiumon, s néhány évtizedet íróasztal mellett. Halálom után is szeretném szolgálni anyanyelvemet, mely nekem megélhetést, életemnek tartalmat, szépséget adott, ezért elhatároztam, hogy alapítvány segítségével adok lökést egy folyamatnak, melynek elindítását múlhatatlanul szükségesnek látom. (…) Gátat kell vetnünk a rossz hangsúly, értelmetlen tagolás, helytelen kiejtés mételyező hatásának. Sürgősen föl kell ébresztenünk a felelősségteljes érdeklődést az élő beszéd és anyanyelvünk szent ügye iránt.” Péchy Blanka a lakáscseréjére szánt százezer forintját adta alapító összegnek, s utólagosan meghatározta: „a magyar nyelvműveltség ápolása érdekében a szép magyar beszédre serkentsen színművészeket és rádió, televízió szereplőket.” Már akkor gondolt a fiatalok érdeklődésének felkeltésére, s meg is találta a módját, hogy őket is ösztönözze.
Amint Kerekes Barnabás tanár, a szövetség társelnöke emlékezik: „Péchy Blanka csak azt fájlalta, hogy kezdetben a pedagógusokat nem tudta bevonni a kedvezményezettek körébe, mert nem volt idő arra, hogy megfontoltan kimunkálhassák az ő jutalmazásuk formáját, módját is. Az alapítvány létrehozásában fontos szerepet játszott Lőrincze Lajos, aki mindvégig hűséges szövetségese volt harcaiban; Bencédy József, aki akkoriban a Művelődésügyi Minisztérium oktatási főosztályát vezette, s később is, máig is az anyanyelvi mozgalom egyik vezetője. S feltétlenül ki kell emelnünk a kulturális tárcától Hercegi Károly nevét, aki 1963-tól 2005-ig hűségesen szolgálta az alapítvány ügyét, Wacha Imrét és Kováts Dánielt, s nem utolsó sorban Deme László professzort, aki szakmai tekintélyével nemcsak a kezdetek idején segített, de haláláig az anyanyelvi mozgalmak legmeghatározóbb tagja lett. 1963-ban Makai Margit művésznő, 1964-ben Körmendy László rádióbemondó, 1967-ben Ráday Imre színművész érdemelte ki a Kazinczy-díjat. 1970-től kezdve már tanárok is átvehették az elismerést, Kádár Géza és Z. Szabó László is.
Az alapítványból anyanyelvi mozgalmak sarjadtak. Az 1965-ös egri kiejtési konferencia javaslatára meghirdették a Szép magyar beszéd versenyfolyamát. Máig mérhetetlen hálával kell megemlítenünk a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium vezetőinek nevét, Kádár Géza igazgatóét és Z. Szabó László tanár úrét, akik a megye és a város segítségével 1966-tól vállalták a középiskolai Kazinczy-verseny országos döntőjének megrendezését, s hála Hérics Lajosnénak, majd Németh Tibornak, a gimnázium későbbi igazgatóinak, akik 50 éve biztosítják a folyamatosságot… Az értő-értető olvasás, a természetes, példamutató beszédmód az elvárás az 1973-ban elindított általános iskolai és pedagógusképző intézmények hallgatóinak Kazinczy-versenyén is.
1973-ban rendezték meg először a Kazinczy-versenyek testvérversenyét, az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyt. A legösszetettebb, az írásbeli feladatsor megoldására és a szóbeli szövegalkotásra, majd szabad előadásra építő verseny rendezője a kezdetektől Sátoraljaújhely városa és a Kossuth Lajos Gimnázium. Kováts Dániel tanár úrnak – mint a verseny lelkének – a nevét kell hangsúlyosan említenünk.
Az eddig említett két versenyforma szakmai követelményeinek kidolgozásában múlhatatlan érdemeket szereztek bírálóbizottsági elnökként Deme László, Szathmári István, Bencédy József, a Kazinczy-versenyek tudományos tapasztalatainak feldolgozásában és közreadásában pedig Z. Szabó László és Wacha Imre tanár urak. Az Édes anyanyelvünk versenyforma kapcsán ugyanezért Kováts Dániel tanár úrnak jár hála és köszönet. S ne hagyjuk említetlenül az általános iskolások Simonyi Zsigmondról elnevezett helyesírási versenyét, továbbá a középiskolások gyulai versenyét sem”… és sorolhatnánk még tovább a színvonalas versenyeket. De inkább még néhány szót a múltról.
Péchy Blanka művésznő tapasztalatait Beszélni nehéz! című könyvében vetette papírra. S mivel úgy találta, hogy a Kazinczy-díjak kiadása és a különféle anyanyelvi versenyek megrendezése még nem hozza meg a kívánt eredményt, így további eszközökre van szükség. 1976-tól Deme Lászlóval együtt elindította hát a Beszélni nehéz! című rádióműsort. A hamarosan népszerűvé vált műsorfolyam hatására és Z. Szabó László ösztönzésére rövidesen országszerte beszédművelő körök alakultak, a Beszélni nehéz! Kárpát-medencei mozgalommá terebélyesedett. 2013 őszén Széphalomban A Magyar Nyelv Múzeumában – megőrzésre és tudományos kutatás céljára – ünnepélyesen átvették a műsorhoz eddig érkezett mintegy 80 ezer levelet. A közös feladatmegoldások öröme, a nyári anyanyelvi táborokban szerzett élmények, a versenyeken való megmérettetés önbizalmat erősítő sikerei mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rádióműsorok, majd a népszerű televíziós ismeretterjesztő programok segítségével kiteljesedjék a mozgalom.
A teljesség igénye nélkül emelem ki az általános és középiskolai növendékek számára csaknem öt évtizede folyamatosan megrendezett Szép magyar beszéd versenyeket és a több mint negyvenéves Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyt. A csupa nagybetűs, „agyonreklámozott” DAL-válogatók, X-faktorok „megasztárjainak” teljesítményére gondolva jó tudni, hogy a szépkiejtési és az Édes anyanyelvünk versenyek házi, megyei és országos döntőin évente mintegy tízezer tanuló vesz részt. Felkészítő tanáraik közül nem egy pedagógus a saját pénzén veszi meg diákja vonatjegyét, fizeti be annak nevezési díját – hadd indulhasson a versenyen vagy táborozhasson az ő növendéke is! Azok a tanárok, akik szabadidejüket áldozva vezetik a szakköröket, készítik fel a versenyekre diákjaikat, tudják, hogy szinte „kötelező” hagyomány részesei, Bárczi Géza, Lőrincze Lajos, Illyés Gyula vagy éppen Kodály Zoltán örökségének hűséges folytatói ők. Az anyanyelvi mozgalmat és művelőit ért durva támadások idején biztosak voltak abban, hogy jó úton járnak. Az ő számukra mindig is világos volt Kodály tanítása, azaz hogy „az élő beszéd magyarságának védelme nem nyelvészeti probléma, hanem életkérdés, közügy, amellyel mindenkinek törődnie kell”. Nem véletlen, hogy Kodály kezdeményezésére 1939 áprilisában rendezték meg az első helyes kiejtési versenyt a budapesti egyetem bölcsészkarán.
Nemcsak az idős és beteg Deme Lászlónak, de a mozgalomban résztvevő pedagógusoknak is nagy örömet és elégtételt jelentett 2008-ban a Magyar Örökség kitüntető cím elnyerése. (E megtisztelő elismerést egyébként megkapta Grétsy László is, aki később, éppen visszavonulása idején, Prima Primissima díjas is lett – nagy boldogságunkra!) Napjainkra szerencsére már elcsendesedett azok hangja, akik szerint a nyelvművelés felesleges és káros, sőt diszkriminatív tevékenység. Hogy most mégis kitérek ezekre a rossz emlékű megnyilatkozásokra, annak többek között az az oka, hogy ezek a támadások érveket, valamiféle felmentést adtak és adnak azóta is azon közmédiumok vezetőinek, akiknek irányítása alatt sorban megszűntek a nyelvművelő programok. Kerekes Barnabás tanár így szólt erről: „Szomorúsággal tölt el bennünket, hogy törekvéseink ellenére az anyanyelvi műveltség színvonala érezhetően visszaesett, a Montágh Imre által 1983-ban »elbunkósodásnak« nevezett folyamat felgyorsult, a nyomtatott sajtó önálló nyelvi rovatai szinte megszűntek, a rádió- és televízióműsorok száma megfogyatkozott, a Magyar Rádióból kiszorították az Édes Anyanyelvünk és a Beszélni nehéz! című műsort – ez utóbbinak egyébként a Magyar Katolikus Rádió adott otthont Szóról-szóval címmel, s immár nyolc éve követhetik nyomon adásait a hallgatók.” A Magyar Televízióban, az M1-es csatornán napjainkra egyetlen anyanyelvi műsor sem maradt. A Duna Televízió kéthetenkénti 26 perces Nyelvőrző című adása még tartja magát.
Hadd idézzem Bencédy József nyelvész, főiskolai tanár, az Édes Anyanyelvünk főszerkesztőjének az Édes Anyanyelvünk című folyóirat megalapításának 25. évfordulójakor megjelent írása egy részletét: „Ha Horger Antal, Gombocz Zoltán és mások úgy gondolták és gondolják, hogy a nyelvtudomány feladata a vizsgálódás, elemzés és leírás, ez az ő nézetük. Tudományos eredményeikért méltán becsüljük őket. De ha más nyelvészek (Bárczi Géza, Deme László, Grétsy László és sokan mások) azt tartják, hogy a nyelvtudomány feladata az elemzéssel, leírással együtt a használatra utalás is, ez egy másfajta, ugyancsak tudományos és tiszteletre méltó nézet, s képviselőit méltatlan dolog a »szellemi alvilág álnyelvész harcosainak« bélyegezni. Véleményüket számos tudományos mű támasztja alá, nem pusztán vélekedés vagy importált – másutt, más körülmények közt talán indokolt – nézetek. A társadalom érdeke, a nemzeti értékek védelme vezette azokat a nyelvészeket, akik az Édes Anyanyelvünk szerkesztő bizottságában 1979-ben Lőrincze Lajos elnökletével összefogtak: Deme László, Fábián Pál, Fülöp Lajos, Grétsy László, Kovalovszky Miklós, Ladó János, Rácz Endre, Somogyi Béla, Szathmári István, Szepessy Gyula, T. Urbán Ibolya. Micsoda csapattal dolgozhattam együtt a lap felelős szerkesztőjeként! Ők lennének a »szellemi alvilág álnyelvész harcosai«?”
Előadásomra készülve átnéztem az egyik programújságot: a két országos köztelevízió április 16-ai műsorában mintegy tizennégy szappanopera és krimisorozat, egy női talk-show és egy hatalmas nyereményekkel kecsegtető kvízműsor várja a nézőket. A „szellemi magaslatot” A múlt fogságában című 161 részes brazil sorozat 158. része jelenti, de A korona hercege című dél-koreai történelmi sorozat és a Capri, az álmok szigete című 77 részes olasz sorozat, továbbá Rex felügyelő is állítólag a nézők szórakoztatási igényeit kívánja kielégíteni.
A kereskedelmi csatornák minden szempontból lesújtó kínálatára gondolva pedig nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy miközben a magyar lakosság 16 %-a funkcionális analfabéta, a népesség csaknem egyharmada alulképzett, s a felnőttek csupán 3-3,5 százaléka vesz részt felnőttképzésben. Elemi műveltség nélkül milyen hatékonysággal sikerülhet a peremre szorult embereknek bekerülniük a munka világába? Kérdéses lehet-e bárki előtt, hogy egy ország szellemi állapota és erkölcsi minősége milyen szoros kapcsolatban áll polgárainak anyanyelvi kultúrájával?
A haszonelvű, magántulajdonú médiumokkal szemben a közszolgálati csatornáknak meddig kell még a nézettségi, hallgatottsági mutatók hajszolásával megalázniuk magukat és közönségüket? A szappanoperákra visszatérve: sajnos nem csak a futószalagon készült „filmnek látszó tárgyak” magyar változatai készülnek felháborító igénytelenséggel. A sokak által oly régen várt M2-s gyermekcsatorna külföldi mese- és animációs filmjeinek erőltetett, affektált, a magyar nyelv hangzását és színeit megcsúfoló változatai naponta intéznek támadást a kisgyermekek ízlése és anyanyelvi fejlődése ellen.
Bántana, ha félreérthető lennék: az Anyanyelvápolók Szövetsége tagjaként bizton állíthatom, nem vagyunk túlbuzgó, szemellenzős, ún. szélsőséges nyelvvédők. Laikus mozgalom szolgálatosainak tekintjük magunkat, akik azt az örömöt is szeretnénk érzékeltetni, amit a nyelvi kultúrával foglalkozó barátaink közösségében átélünk. Ami a kemény viták és félreértések nyomán megmaradt ellenérzéseket, fenntartásokat illeti, Kenesei István megállapítása egyértelműen tisztázza: „…az egymással látszólag szemben álló nyelvművelés, társas nyelvészet és leíró vagy elméleti nyelvészet között nem szükséges éles ellentétet kreálni vagy értéksorrendet felállítani. Mind a három területnek megvan a feladata, melyet teljesítenie kell.” Az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója hozzáteszi: „A nyelvművelésnek nagy felelőssége és ugyanakkor nagy lehetősége, hogy a nyelvtudomány eredményeit közvetítse a nyelv kérdései iránt érdeklődőkhöz.”
Balázs Géza professzor, a szövetség ügyvezető elnöke nem csak tevékenységével hitelesíti, számos megnyilatkozásában erősíti meg, amit 1998-ban a Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón című kötetében így fogalmazott: „A nyelvművelést a jelenkor nyelvi problémáira legérzékenyebben figyelő, sőt válaszoló »gyorsreagálású hadtestként« is fölfoghatjuk. A tudomány módszere az alaposság, a mérhetőség és ebből fakadóan bizonyos távlatosság. A nyelv azonban napi változásban van: a társadalom igényli, hogy a szakemberektől (esetünkben: nyelvészektől) lehetőség szerint gyors választ kapjon kérdéseire. A nyelvtudományban a nyelvművelők látják el ezt a »gyorssegélyt«: részben tudományos ismeretterjesztést, részben szakmai nyelvi tanácsadást végeznek. Ezzel a munkájukkal a nyelvtudomány társadalmi jelentőségét növelik… Az Édes Anyanyelvünk című ismeretterjesztő folyóirat első tizenöt évfolyamának mutatója szerint 1400 új szóra vagy szójelentésre történt utalás; sokszor első utalás a lapban. Tehát a magyar nyelvművelés jelentős eredménye, hogy a nyelv tudatos alakításának lehetőségére fölhívta a társadalom figyelmét, de a nyelvtudomány »kiterjesztésében«, átalakulásában, a külső nyelvtudomány létrejöttében is rendkívül nagy szerepe volt. Végül, de nem utolsó sorban a magyar nyelvművelés eredménye az is, hogy a nemzeti kultúra, identitás kérdése is szorosan összekapcsolódott a nyelv kérdésével.”
Remélhetőleg a hazai példa is bátorította a külhoni anyanyelvi mozgalmak kibontakozását. A magyar nyelv térvesztése a Kárpát-medencében súlyosan nehezedik a határon túl élő felelős értelmiségre. Hiszen szemük előtt zajlik a mesterséges és természetes nyelvvesztés, a nyelvcsere, az asszimiláció, hogy a durvább beavatkozásokról most ne is szóljunk. Minden régióban növekszik a vegyes házasságok aránya. Állandónak tűnik az az arány, hogy a vegyes házasságokból születő gyerekek 2/3-a nem lesz magyar identitású. S még csak egyetlen adat: Romániában a magyar egyetemi hallgatók 2/3-a tanul román nyelven. É. Kiss Katalin és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének méltán tekintélyes és közszeretetnek örvendő elnöke, Péntek János professzor közös tanulmányukban leszögezik: „…mindent meg kell tenni azért, hogy a külső régiókban élő nemzettársaink és nyelvi közösségeik megőrizhessék anyanyelvüket. Ezekben a közösségekben is világossá kell azonban tenni, hogy mindez nem a nyelvért történik, hanem magáért a közösségért és a nyelvet használó emberért. A nyelv ilyen értelemben nem szent cél, hanem szent eszköz azokkal a szimbolikus, pragmatikus, kulturális és szellemi többletértékekkel, amelyekkel csak az anyanyelv rendelkezik, és amelyekkel a beszélő azonosulhat és önmagát is azonosíthatja.”
Alátámasztja ezt Vári Fábián László kárpátaljai költő is, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, amikor így fohászkodik az Illyés Gyula fejfája előtt című versének végén: „Őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv!” S ideillik Kiss Jenő professzornak az uniós csatlakozásunk idején keltezett megállapítása is: „…a nyelvek életét közösségeik sorsa határozza meg. Hogy egy közösség a társadalmi és a nyelvi modernizációt sikeresen végrehajtja, bizonyosan megmarad nyelve is. A tudatos nyelvmegőrzés kérdése kisebbségi helyzetben válik vagy válhat égető kérdéssé. A cél azonban itt sem elsősorban érzelmi alapú, és a legkevésbé sem muzeális dolgok fennmaradásának a biztosítása. A cél lehetőleg a teljes anyanyelvi funkcionalitás, szerepkör megtartása vagy elérése, mert az anyanyelv is csak a maga korlátozatlan szabadságában szolgálhatja maradéktalanul az emberlét kiteljesedését.”
Rendkívül örvendetesnek és valamelyest saját sikerünknek, a sok évtizedes közös munka eredményének tartjuk, hogy az Országgyűlés a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította (66/2011. (IX.29.) OGy. határozat). 2011 óta a kulturális tárca részvételével, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőinek hagyományosan jóindulatú együttműködésével, valamint a Magyar Művészeti Akadémia köztestületének szellemi és anyagi támogatásával az ügyhöz méltó módon, ünnepi ülésekkel és kulturális rendezvényekkel igyekszünk felhívni a közvélemény figyelmét legfőbb szellemi kulturális örökségünk, nemzeti nyelvünk megbecsülésére.
De a kiemelkedő jeles események mellett ki kell térnem a sok évtizedes hagyományú magyar nyelv hete vagy a „fiatalabb” nyelvi juniális sikeres rendezvényeire, s még megannyi megmozdulásra, amelyeknek főszereplői, motorjai – Balázs Géza professzor társaiként – a fiatalok. Ma már mosolygunk azon, hogy az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989. április 8-i alakuló közgyűlésén mindössze három tizenéves vett részt, a szervezők szándéka szerint ők is csak azért voltak ott, hogy segítsenek kézbe adni a „kiosztmányokat”. Három évvel később, 1992-re a tagságnak mintegy negyede már a fiatalok közül került ki. E tény felismerése adta az ötletet, hogy a szervezeten belül önálló ifjúsági tagozatot kellene kialakítanunk. 1992-ben létre is jött az első ún. helyi csoport a budapesti Radnai Béla Közgazdasági Szakközépiskolában, majd – az ő példájukat követve – sorra alakultak az ifjúsági közösségek. Az évek során több mint hatvan helyi csoport alakult, mára az ASZ teljes taglétszámának nagy része az Ifjúsági Tagozathoz is tartozik. Az elmúlt évtizedek során kiépült egy jól működő szervezeti rendszer, kialakultak értékes hagyományok, az elmúlt évekre az ASZ elismerten leghatékonyabban működő munkacsoportjává vált az Ifjúsági Tagozat.
Az egyetemisták és a már szakmával, hivatással bíró fiatalok – orvosok, pedagógusok, gyógyszerészek, jogászok, menedzserek, informatikusok stb. – szerkesztik az ASZ honlapját, gondozzák a különböző közösségi oldalakat, nekik köszönhetően sokakhoz eljutnak a Facebook és a YouTube videómegosztó oldalai. Stábunk tagjai videóriportjaikban beszámolnak a Kárpát-medencében zajló anyanyelvi eseményekről, de a Duna Televízió Nyelvőrző című műsoraiban is az ő tudósításaik láthatóak, mióta a pénzszűke miatt a legrangosabb országos eseményekre sem mehetnek forgatni a televízió hivatásos forgatócsoportjai.
Az Ifjúsági Tagozat tagjai gondoskodnak a tagnyilvántartásról és egyre szorosabb kapcsolatokat építenek ki a külhoni szervezetekkel is. A kolozsvári Aranka György Társasággal és annak ifjúsági tagozatával ápolt viszony, az óbecsei helyi csoport működése és a kárpátaljai Bátyún létrejött anyanyelvi közösséggel formálódó együttműködés is rendkívül értékes számunkra. A Kárpát-medence diákjait befogadó nyári táborok fáradhatatlan szervezői is a szövetségben még diákkorukban otthonra talált ifjak. Szerencsére az sem veszi el a kedvüket, amire Kerekes Barnabás joggal utal: „A szépre-jóra vágyó táborozó fiataljaink beszéd-, magatartás- és érintkezési kultúrájának szintje és a bennünket körülvevő társadalom kulturáltsága közötti különbség egyre nő, s a kétirányú mozgás csak növeli ezt a távolságot. Anyanyelvi táborainkra, rendezvényeinkre nézve ez hízelgő, a nagy egészet tekintve viszont aggasztó.” Sokszor idézzük Deme László mondatát: „Az anyanyelvi nevelés egyúttal embernevelés.”
Ki kell térnem a szövetségünk egyik nemes alakjának emléket állítót elismerésre, a Lőrincze-díjra is. A magyar nyelvi ismeretterjesztés egyik legjelentősebb személyiségéről elnevezett díj olyan személyeknek adható, akik az anyanyelvi kultúra ügyét hosszú időn át szolgálták kutatói, ismeretterjesztői, illetőleg mozgósító erejű szervezői tevékenységgel. „Beszédesek” a nevek az elmúlt évtizedek díjazottjai közül: Ágoston Mihály (Újvidék), Benkő Lóránd, Fábián Pál, Jakab István (Szlovákia), Kováts Dániel, Péntek János (Kolozsvár), Pomogáts Béla, Szathmári István stb. Példájuk tiszteletet ébreszt és folytatásra ösztönöz bennünket. Bencédy József szavai szerint szeretnénk egyre színvonalasabban dolgozni: „Nyelv és gondolkodás, nyelv és magatartás, nyelv és művelődés három lényeges összefüggés, melyek szem előtt tartása jelentős tényező szövetségünk mindennapi tevékenységében…”
Lehet-e éthosza napjainkban az anyanyelvi mozgalomnak? – kérdeztem előadásom elején, s talán szövetségünk 25. születésnapját csöndesen ünnepelve, sok évtizedre visszanyúló történetének lapjait megidézve nem is kell válaszolnom már. E mozgalom tagjaként – egymásra utalva, egymást emelve-biztatva, önmagunk lehetőségeit is napról-napra egy kicsit meghaladva – igyekszünk folytatni, amit az előttünk járók annyi szeretettel és erőfeszítéssel végeztek. Igaza van ebben (is) Nagy Gáspárnak: „nem félteni kell, hanem sokkal jobban szeretni” – „Mert csak a szeretet védelmezheti meg és teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott anyanyelvet.”
2014. április 16. Szombathely
Juhász Judit
