Ismeret és nyelv

Nincs nyelv helynevek nélkül

Földrész, ország, hegy, tó, folyó, város, falu, településrész, utca, tér, dűlő – megannyi természeti vagy ember alkotta valóságdarab. A legtöbbnek van neve. Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen több millióra tehető a különféle helyeket megjelölő elnevezések száma. E nevek kora kevés kivételtől eltekintve legföljebb ezer év. Mindegyiket, persze, egyetlen honfitársunk sem ismerheti, közülük általában csak néhány száz lehet egy „átlaglakos” fejében. A kivételek közé tartozik az ennek a mennyiségnek a többszörösét ismerő Hoffmann István.

Nem ismerünk olyan nyelvet, amelyikben ne lenne meg két régi tulajdonnévfajtának, a helyneveknek és a személyneveknek egész garmadája. Ez érthető, hiszen az embereknek a közvetlen környezetük, a helyi világuk a legfontosabb. A konkrét helyek és a konkrét személyek megjelölésére volt és van ma is a legnagyobb szükségük. Ősidőkben esetenként elegendő lehetett az is, hogy azt mondják: ez vagy az a dolog vagy személy a pataknál van. De gyakran beérjük ma is ilyen kifejezésekkel, hiszen a beszédhelyzet egyértelművé teheti, hogy miről van szó. Arra is szükség mutatkozhatott ugyanakkor a régiségben is – csakúgy, mint ma –, hogy a beszélők pontosabban megjelöljék: „erre” vagy „arra” a patakra gondolnak éppen. Ez megtörténhetett rámutatással vagy körülírással, de úgy is, hogy valamiféle jelzőt – „hideg”, „gyors”, „kanyargós” és így tovább – tettek a „patak” elé. És ez már az adott helyet az addiginál pontosabban megjelölő helynév, földrajzi név volt, vagy az lehetett belőle. A helynevek tehát nem véletlenszerűen születtek meg, hanem a kérdéses hely valamilyen jellegzetességét, sajátosságát vagy egy vele összefüggő dolgot, személyt megjelölő kifejezésként jöttek létre. A nyelvet használók kommunikációs igényei hívták őket életre. Ráadásul nemcsak az akkori közösség mindennapjait szolgálták, hanem arról is tanúskodnak, hogy az egykori névadók milyennek látták, milyennek gondolták a körülöttük lévő világot.
Mindezt a helynevek megőrizték számunkra, és ha a kutatók értő módon vallatják őket, hírt adnak a hajdan volt idők kultúrájáról, emberi gondolkodásáról is. Hiszen a hegyek, a nagyobb tavak, folyók neve ritkán változik egészen másra, eredetük gyakran több ezer éves múltra tekint vissza. Az ókori Danubius vagy Danuvius nálunk ma is Duna, mint ahogy – és ez csupán nyelvi különbség – a németeknél Donau, a szlovákoknál Dunaj, a délszlávoknál Dunav vagy a románoknál Dunărea. Ugyanez áll jó néhány nagyobb hegy, hegyvonulat nevére is, olyanokéra, mint a Kárpátok, az Alpok vagy az Ararát.

Mit tudunk a mi legelső helyneveinkről?

A finnugor és az obi-ugor korból, sőt még az ősmagyar korból, azaz a honfoglalás előtti időkből sincsenek írott forrásaink. Az első följegyzett helyneveink sem magyar nyelvű, de még csak nem is magyarok által lejegyzett szövegekben maradtak ránk. Közülük az egyik legismertebb helynév a vándorló magyarság egyik utolsó szállásterületét jelölő Levédia. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak a X. század derekán írott, A birodalom kormányzásáról című munkájában fordul elő. A tudós uralkodónak jó ismeretei voltak eleinkről, hiszen udvarában többször és hosszabb ideig tartózkodtak magyar követek, akik a nagyszüleiktől maguk is hallhattak a honfoglalás előtti időkről. És ne feledjük: ha egy nép kultúrájában nem létezik még írás, az emlékezetnek különösen fontos szerepe van. A követektől származó információk ezért máig értékes dokumentumok. Beszámolóik szólhattak Levediről, a törzsek egyik első emberéről, akinek a nevéből – Konstantin császár tollán kissé görögösre formálva – a népe által lakott terület neve származhatott. Egy ugyanebből a korból való másik jeles helynevünket, az Etelközt szintén csupán e forrás őrizte meg az utókor számára. Ez az elnevezés ugyanolyan, két részből álló név, mint ma a Bodrogköz vagy a Muraköz: az első eleme egy folyó neve. Az Etelköz első elemét korabeli források „Itil”-nek emlegetik. Nem tudjuk, sajnos, pontosan melyik folyó volt ez, mert azon a vidéken annak idején többet is neveztek így. Legvalószínűbb az, hogy a mai Dnyesztert jelölte. A „köz” pedig – akárcsak napjainkban – az a két folyó határolta terület, amelynek a kisebbik folyó adta a nevét. Ugyanebben a műben szó esik a törzsek neveiről is, ezek mai formájukban: Nyék, Megyer, Kürt és Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Az ő megnevezésüket máig őrzi jó néhány hazai település neve, például Salgótarján, Balassagyarmat, Dunakeszi, Békásmegyer.

A magyar szavakat is tartalmazó első hazai, eredeti formájában fennmaradt nyelvemlékünket, a Tihanyi alapítólevelet sok nyelvész, történész elemezte már különféle szempontokból. Egyebeken kívül a helyneveit is megvallatták. Mit tudhatunk meg az alapítólevélből a kor helyneveiről, áttételesen a településviszonyairól?

A tihanyi bencéseknek szánt birtokok adománylevele I. András királyunk udvarában 1055-ben íródott. Az adományozott településeket, területeket – egy részüket Tihanytól távolabb, a Balaton déli partján, illetve Tolna megyében, sőt a Dunától keletre jelölték ki – a különben latinul írt szöveg magyarul nevezi meg. Előtte a szöveg írója vagy valaki más elment a megadott helyre, hogy azt azonosítsa, és a határait pontosan leírja. Ott a helybeliektől hallott nevekkel jelölte meg az azonosításhoz szükséges nevezetes pontokat. Például a sokat emlegetett „Fehérvárra menő hadútra” helyet, ami az okmányban így szerepel: feheruuaru rea meneh hodu utu rea. De az azonosításhoz elég lehetett akár egy mogyoróbokrokkal telenőtt erdő vagy a fátlan mezőn árnyékot adó nagyobb vadkörtefa, tájékozódási pontnak számító „hagyásfa”. Ezek az alapítólevélben így íródtak: munorau kereku és kurtuel fa. Ezek a kor magyar nyelvén följegyzett megjelölések a későbbiekben aztán az esetleg felmerülő birtokjogi nézeteltérések rendezésében lehettek fontosak, mivel a helybeliek emlékezete őrizte a neveket, és ezek révén az adományozott birtokok is pontosan azonosíthatók maradtak. A luazu holma betűsor a XI. században „Lovász halmá”-nak felelt meg – és ezt a Fadd határában ma is meglévő kis dombocskát majd egy évezred múltán is Lovász-domb-nak nevezik.

Részlet a Tihanyi apátság alapítóleveléből

Hogy egy területet az ott termő növények nevével jelöltek meg, az nemigen kíván magyarázatot. De miért lett Tihany az ottani település vagy Balaton a legnagyobb Kárpát-medencebeli állóvíz neve?

Honfoglaló eleink nem lakatlan területre érkeztek. Az akkor már itt lakóknak természetszerűleg voltak elnevezéseik, jórészt ezekből tudjuk azt is, hogy milyen nyelvet beszéltek. Az érkezők ezeket a helyneveket – vagy legalábbis egy részüket – átvették. Változatlanul vagy valamelyest megváltoztatott formában. Némelyik földrajzi nevet ma sem nehéz felismerni: akkor sem, ha Tihany „tichon”-ként, a Balaton meg „balatin”-ként, illetve „bolatin”-ként szerepel a szövegben. A keletkezésük, az eredetük magyarázatát azonban csak a tudomány eszközeivel lehet megadni. A Balaton neve például a szlávok nyelvében keletkezett, és ott leginkább „blatin”-ként hangozhatott, s mocsaras vizet jelentett, vagyis elsődlegesen bizonyára az akkoriban még jóval kiterjedtebb Kis-Balaton térségére vonatkozhatott. A Tihany nevet hely megjelöléseként viszont biztosan magyar anyanyelvű beszélők adták, egy számunkra ismeretlen, Tihany nevű személyről elnevezve a helyet. Számos olyan helynevünk van, amely személyről, ritkábban nemzetségről kapta a nevét, és a település azonosítását a birtokosának, használójának a neve önmagában állva látta, látja el. Ilyen a sokfelé előforduló Tas és Tevel, Üllő és Jutas, és idetartozik Miskolc, Szolnok és Szoboszló is. Olykor helynévképzőt is kapcsoltak a névhez: a bihari Álmosd eleinte csak Álmos néven szerepelt. Az a névadási mód, nyelvi divat, hogy a személynévhez hozzákapcsolták a „-falu”, „-falva”, „-háza” vagy „-telke”, „-földje” típusú földrajzi közneveket, csak évszázadokkal később jelent meg: Balázsfalva, Simaháza, Jánostelke, Gutorfölde.

Milyen elnevezéseket hozhattak magukkal a honfoglalók?

Az a névtípus, amit az előbb említettem, hogy tudniillik egy személy neve önmagában, minden más elem nélkül hely neveként szolgál, bizonyosan ősi névtípus lehetett. De a legrégebbi időkre megy vissza a társadalmi csoportokat jelölő szavak (törzsnevek, népnevek) helynévi alkalmazása is: az előbbire már hoztam néhány példát, a népek neveiből alakult helynevek között pedig például a Lengyel, az Oroszi vagy a Németi említhető, de a már nyelvünkből népnévként kikopott Böszörmény vagy Nándor is ilyen. Ezekkel rokon a foglalkozások nevét megörökítő településnevek csoportja: Szántó, Ács, Lövő. Ahogy a példákból kitűnik, ezek között is számos olyan van, amely ma már nem használatos foglalkozásnévként: a Hőgyészről senki sem gondolná, hogy ez hermelinvadászt jelentett valamikor, a Csatár pedig pajzsgyártót.

Régi, de az alapítólevélnél már századokkal későbbi oklevelekben, még később pedig a térképeken se szeri, se száma a valamilyen szent nevét viselő településeknek. És sokat ugyanarról a szentről neveztek el…

Valóban, és ezek már a honfoglalás utáni új, keresztény kultúrának a helynévadásban megmutatkozó hatását jelzik. A templomokat mindig valamelyik szent tiszteletére emelték. És százával voltak olyan templomok, amelyek neve a településre is átvonódott. Ez aztán idővel esetenként bonyodalmakat okozhatott. Ha valaki a levelét úgy címezte, hogy „Nagy Pál uramnak Szentmártonban”, az a levelet kézbesíteni akarót nem feltétlenül igazította el. Hiszen a Kárpát-medencében az idők során száznál több település viselte a maga templomáról Szent Márton nevét. Valahogy – leggyakrabban a településnév jelzői előtaggal való kiegészítésével történt ez – meg kellett különböztetni őket egymástól. Az idők során ez meg is történt. A mai Magyarországon – Szigetszentmártontól Kunszentmártonig, Szalkszentmártontól Tápiószentmártonig, Zalaszentmártonig és így tovább – tucatnyinál több „Szentmárton”-nak van megkülönböztető jelzője. Vagy éppen – Szentmártonkáta esetében – a szent neve a jelző. Sok száz falu más szentek nevét viselte, szintén a maga templomáról. Valamilyen módon azoknak is lett megkülönböztető nevük. Hasonlóképpen alakultak településnevek a Szűz Mária tiszteletére szentelt „boldogasszonyos” templomok nevéből. Ilyen volt például a Baranya megyei Boldogasszonyfa. A fa egyébként legtöbbször a falu vagy falva megfelelője a településnevekben. A Csallóközben fekvő Somorja nevéből pedig ma már ki sem tűnik, hogy egykor az is „szentmária”-ként hangzott.

Térképek, régi meg mai könyvek, napilapok, mindennapi beszélgetések nemegyszer említenek valláshoz, egyházhoz – de nem okvetlenül szentekhez – köthető településneveket…

Nem csak a tihanyiak kaptak uralkodói adományokat. Ezt a régi okleveleken kívül helynevek is bizonyítják. Máig élők is. Mert ne feledjük, hogy a településnevek többsége meglehetősen stabil, szókincsünk egyik legállandóbb szeletébe tartozik. A „püspök-” vagy „-püspöki”, a „káptalan-”, az „érsek-”, a „-baráti”, az „apát-” meg az „-apáti” elő- vagy utótagú nevek egész serege utal régi adományozásokra. Egy adományozott birtokrészt 1055-ben még úgy neveztek: Disznó, az apátság javainak 1211-es összeírásában azonban már így: Apáti – jelezve, hogy a falu az apát tulajdona, az apátnak adományozták.

Miért éppen „szépkenyerű”?

A helyi hagyomány szerint az addig csak Szentmártonnak nevezett – Kolozsvárhoz közeli – település azért kapta neve gyönyörű jelzőjét, mert amikor II. József országjárásakor Szamosújváron is időzött, és a környékbeli falvak lakói kenyérrel meg sóval köszöntötték, a vendég úgy találta, hogy a szentmártoniak kenyere a legszebb. A falu örömest magára vette a Szépkenyerűszentmárton nevet. A valóság azonban az, hogy a település már a XVII. század elején is viselte ezt a megkülönböztető jelzői előtagot, amely arra utalt, hogy a határában termő különleges fajtájú búzából szép kenyeret lehetett sütni. A településnek ez volt a hivatalos megnevezése is. Mai hivatalos román neve: Sînmărtin.
(Napjainkban Romániában kilenc, Ausztriában három, Szlovákiában két település, hazánkban pedig másfél tucat város, község viseli valamilyen formában a „szentmárton” névrészt.)

Településneveink és – a kört kitágítva – helyneveink vagy más kifejezéssel földrajzi neveink számottevő része azonban mégsem törzshöz, valláshoz, egyházhoz vagy személyhez kötődik…

A településnevek az összes helynévnek csak egy kicsi – de történeti szempontból igen fontos, tanulságos – részét adják. Az emberek emellett számos más, maguk alkotta dolognak és természeti képződménynek is nevet adnak. Születhet valamely földrajzi objektum megnevezése a hely valamilyen sajátosságához – alakjához, anyagához, színéhez, funkciójához, a közeli folyóhoz, forráshoz – kötődve: Bakony-ér, Sédre járó, Rövid-dűlő, Hegyes-tető, Köves-patak, Fehér-Körös, Itatókút, Öreg utca és így tovább. Születhet növényhez, állathoz, építményhez, irányhoz kapcsolódva: Bükk, Rókás-dűlő, Városház utca, Üllői út. A nagyobb településeken Magyarországon jó másfél évszázad óta adnak hivatalos közterületi neveket. Az ebben illetékes testületek többnyire arra törekednek, hogy pozitív értékeket jelző, kellemes asszociációkat keltő megnevezéseket hozzanak létre. A név tiszteleghet valamely tudományág, művészeti ág jeles képviselőjének emléke előtt, utalhat történelmünk nagyjaira, fontos eseményeire, emlékeztethet hagyományos mesterségre – Tímár utca, Varga utca –, és gyakran szerepelnek növények, állatok nevei is utcanévként. Vagy akár olvashatunk a névtáblán puszta sorszámot is: például Mezőtúron van két tucatnál több római számmal jelölt utca, Pápán nem hivatalos megnevezésként például Első, Második, Ötödik utca és így tovább. Jó néhány egymáshoz közeli utcát arab vagy római számmal jelöltek meg a fővárosban is. És születhet név úgy is, hogy maga a név alakja változatlan marad, de a hely, amit jelöl, teljesen megváltozik, és így új funkcióban szerepel a régi név. A középkorban a mai Debrecen területén több tucat apró település létezett. Néhány ilyen települést aztán közös palánkkal vettek körül. Ez a „város” a mainál sokkal kisebb területű volt. Így aztán lakói a kertjüket csak a palánkon kívül alakíthatták ki. Oda rövidebb-hosszabb időre ki is költöztek. Amikor később a város terjeszkedni kezdett, bekebelezte, beépítette a kerteket. A nevük azonban többnyire megőrződött. Ezért mondják a helybeliek ma is tucatnyinál több városrészről, hogy „kert”. Ezeket a neveket immár térképen, utcanévtáblákon is olvashatjuk: Tócóskert, Csapókert, Tégláskert, Vénkert, Újkert, Sestakert, Vargakert, Köntöskert – és folytatható a sor. Hasonlóképpen városrészek őrzik az egykori itteni falvak nevét: Szentlászlófalva, Szepes, Bánk.

A török hódoltság másfél századában az ország harmadán sok-sok kistelepülés elnéptelenedett, építményeinek zöme az idő martaléka lett. Mi történt e területeken a XVII. és a XVIII. század fordulója után?

A török korra nagyjában kialakult az ország településszerkezete. Ebben a hódoltság idején és területén volt csak számottevő változás. Aztán az elnéptelenedett alföldi vidékek újra benépesültek – de hozzá kell tennem, hogy az elnéptelenedés szerencsére nem volt teljes. Sok nagyobb község, mezőváros a XVI. és a XVII. században is élte, élhette – a töröknek adózva – a maga hagyományos életét. Ilyen volt Debrecen vagy Kecskemét is. Az elvadult földekre pedig vagy visszajöttek a hajdan elmenekülők utódai, vagy új családok érkeztek. Magyarok, szlovákok, németek és mások. Érkeztek maguktól és érkeztek hívottként, betelepítettként, hiszen a hajdani családi birtokra visszatérő utódoknak meg azoknak, akik az uralkodótól akkor kaptak adományt, szükségük volt munkáskézre. Az újonnan érkezők a hajdan elnéptelenedett, elpusztult települések helyén építettek házat, gazdasági épületeket, de akár a „szűzföldön” is. Előbbieknek a nevük is újraéledhetett, utóbbiak új nevet kaphattak. Gyakran a telepítő nevéből és – amint az régebben is megtörtént – a „-falva”, „-földe”, „háza”, „-telke” vagy akár a „-puszta”, „-szállása” utótagból lett településnév: Zsigmondfalva, Aurélháza, Móricföld, Ferencszállás. És természetszerűleg az új lakók sem hagyták név nélkül a lakóhelyük dűlőit, vizeit, környező erdőit, mocsarait, dombjait, barlangjait. Több százezernyi az ilyen típusú helyi elnevezések száma. Amiket, persze, általában csak az azon a környéken élők ismertek, és ismernek ma is. Ez a mai és a régebbi magyar szókincsnek az egyik legkevésbé feltárt része. Ami nagy kár, mert ezekből a helyi közösségek, de általában is a Kárpát-medencebeli népek történetéről rengeteg, más forrásokból fel nem tárható információt ismerhetünk meg. Igaz, e nevek összegyűjtése, feltárása igen fáradságos és aprólékos kutatómunkával valósítható csak meg.

A különféle hivatalok, országos hatóságok – a katonai összeírások és az adózási listák esetleges segítségén kívül – hogyan igazodtak el a tengernyi és sokszor azonos név között, akár csak a helyi elnevezéseknél sokszorta kisebb településnév-özönben is?

Nehezen. Ezért is szorgalmazta a XIX. század elején Teleki József Egy Tökélletes Magyar Szótár – mai kifejezéssel egy minél teljesebb magyar értelmező szótár – elkészítését. A terv sajnálatos módon akkor nem valósult meg. A szótár függelékében a családneveket és a településneveket adták volna közre. Kortársaival együtt ő is úgy vélte, hogy néhány ezer névről lehet csupán szó. De alábecsülték a számot. Az 1860-as években a szakemberek már – igaz, a sok helyi földrajzi nevet is beleszámítva – százezernyi névről beszéltek.

Miképpen változott azóta az „országos” elnevezések száma?

A polgárosodó Magyarország igazgatása, közlekedése, postaforgalma és az élet számos más területe is igényelte, hogy rendet tegyenek legalább az országos használatú településnevek körében. A szándéknak része volt abban, hogy az évszázad végén létrehoztak egy állami törzskönyvbizottságot avégett, hogy felmérjék az ország településnév-állományát, és megszüntessék a települések névazonosságát. Kiváló tudósok, nyelvészek, történészek is részt vettek ebben a munkában, így bizonyos mértékig a tudomány szempontjai is érvényesültek. Óriási munkával 1913-ra készült el A Magyar Szent Korona Országainak helységnévtára, benne 12 537 névvel.

Madárutcákat járva

Érdnek sok olyan utcája van, amelyet nemigen fenyeget (leginkább politikai okú) névváltoztatás – lévén, hogy nagyon sok utca valamilyen foglalkozás, növény vagy madár nevét viseli. Ezeket minden józan önkormányzat vállalhatja. A város Sasváros fertályán majdnem félszáz utca kapott madárnevet. E különös rezervátum „lakói”: bölömbika, cankó, cinke, csalogány, csér, csíz, csóka, daru, fácán, fajd, fecske, fogoly, fülemüle, fürj, gém, gólya, hattyú, héja, holló, kakukk, kanári, karvaly, keselyű, kócsag, lúd, ölyv, pacsirta, papagáj, páva, pelikán, pintyőke, ruca, sárgarigó, sas, seregély, sirály, sólyom, stiglic, szajkó, szalonka, szárcsa, szarka, turul, túzok, vadkacsa, vadlúd, varjú, vércse, vöcsök.

(Forrás: Atlasz Plusz – Új!)

Milyen formában szerepelt ebben az ország szlovák, román, szerb és más nemzetiségi többségű településeinek „nemzetiségi” neve?

Volt, amelyik megmaradt, volt, amelyiknek nevét a magyar nyelv hangzásához igazították: így lett Kristyánból Köröstyén, Klinből Kelény. Több nevet lefordítottak magyarra, mint például a szláv eredetű Oroszbisztrát Oroszsebesre. És voltak olyan települések is, amelyek más nevet kaptak: Polhora új neve Árvafüred lett, Poszoba pedig Gömörszőlős. A törzskönyvbizottság mindezeket a változásokat természetszerűleg csupán javasolta a hatóságoknak. Az eljárást az illetékes kormányszervek hajtották végre. Más kérdés, hogy a mindennapi, élőbeszédbeli nyelvhasználatban éltek, sőt élnek még ma is a régi nevek is. Mint ahogyan napjainkban a Balaton-felvidéken élők sem mondják azt – legalábbis a lakóhelyük tájékán –, hogy Balatonfüredre utazom, hanem csak azt, hogy Füredre utazom. Hiszen nyilvánvaló, hogy „erről” a Füredről, és nem Tiszafüredről vagy Lillafüredről beszélnek.

Több a Nagy-, mint a Kis-

Sok tucat településnevünk kezdődik azonos előtaggal. Közülük a leggyakoribbak:
– Nagyacsádtól Nagyvisnyóig 101 név
– Kisapátitól Kiszsidányig 92 név
– Tiszaadonytól Tiszavidig 58 név
– Zalaapátitól Zalavégig 37 név
– Nyírábránytól Nyírvasváriig 34 név
– Nemesapátitól Nemesvitáig 33 név
– Balatonakalitól Balatonvilágosig 31 név
– Szentantalfától Szentpéterúrig 31 név
– Felsőbereckitől Felsőzsolcáig 28 név
– Magyaralmástól Magyartelekig 28 név
– Somogyacsától Somogyzsitfáig 28 név

(Forrás: Atlasz Plusz – Új! és KSH)

Mennyi maradt meg a trianoni békediktátum után a bizottság adta magyar vagy magyarosított nevek közül?

A szomszédos államokhoz került területeken az ottani hivatalos nyelven határozták meg a településneveket. Ez rendjén is van, hiszen a nevek nyelvi jelek, amik nyelvenként különböznek kisebb-nagyobb mértékben. Szlovákia fővárosát mi Pozsonynak nevezzük, a németek Pressburgnak, a szlovákok pedig Bratislavának. Ez tehát nyelvhasználati kérdés. Egyébiránt a művelt, demokratikus társadalmak biztosítják a kisebbségeknek a saját nyelvük, benne a nevek, a hely- és a személynevek használatának jogát. Ez a jog azonban, sajnos, nem érvényesül mindenhol kellőképpen. Ezért folytak és folynak ma is komoly viták például Szlovákiában a magyar helyneveknek a különböző helyeken – például a települések határában elhelyezett táblákon vagy a tankönyvekben – való használatáról. Mindez abból fakad, hogy az emberek identitásának a helynevek ismerete és használata is fontos összetevője. A Kárpát-medencei helyzet ezen a téren annál elkeserítőbb, mert tudjuk, hogy a névhasználat kulturált szabályozására másfelé számtalan jó példát látunk, például nyelvrokonainknál, Finnországban.

Milyen változások történtek a településnevek körében a legutóbbi időkben hazai földön?

Jó néhány település elnéptelenedett, eltűnt vagy hozzácsatolták egy másik, nagyobb településhez. A nevüket azonban továbbra is számontartja az emberi emlékezet: szerencsés esetben hivatalosan is fennmarad városrészneveként, mint ahogy a Pápához csatolt Tapolcafő sok évszázados neve is tovább él, emlékeztetve az ott eredő Tapolca patak „fejére”, vagyis forrására. Születtek új falvak, városok is, gyakran épp a fentivel ellentétes irányú folyamat, egy településrész önállósodása révén. Így vált a ma széles körben ismert fürdőhely nevévé Cserkeszőlő, ami – mint azt a név maga is mutatja – korábban csupán szőlőskertek neveként szerepelt. Az ilyen változások nyilvánvalóan szaporították a településnevek számát. Településegyesítés során is születtek új nevek: fővárosunk neve Pest, Buda és Óbuda egyesítése után lett hivatalosan is Budapest. De a kisebb települések körében sem volt ez ritka: Baktalórántháza mai megnevezése Nyírbakta és Lórántháza nevéből alakult ki. Még „oda-vissza” változásra is akad példa: Balatonboglárt és Balatonlellét 1978-ban Boglárlelle néven egyesítették. Aztán 1991-ben lakossági kérésre – a régi néven – ismét önálló lett a két város. Lakossági kérésre változott meg Hugyaj neve is – még a múlt század első évtizedében. Az ott élők szégyellték, hogy a névhez hangzása alapján kellemetlen asszociációk társulnak. Pedig nevében aligha a „vizelet” jelentésű szó rejlik, hanem a „csillag” jelentésű régi, mára már kihalt „húgy” szavunk, amely személynévként is használatos lehetett. A település új neve Érpatak lett. Többször próbálkoztak, de sikertelenül lakóhelyük nevének megváltoztatásával a Bugyi községben élők – egyébiránt ez a településnév bizonnyal szintén személynév eredetű. A leglátványosabb változásoknak egyértelműen politikai okai voltak. Így lett Dunapenteléből 1951-ben Sztálinváros, hogy aztán 1961-től már Dunaújvárost olvashassunk a térképeken. A Tiszaszederkényről 1970-ben Leninvárosra átkeresztelt település is vélhetőleg maradandó új nevet kapott 1991-ben: Tiszaújváros.

Lenin és Sztálin neve – régebben Hitleré, Horthyé, Mussolinié, Vilmos császáré meg sok más XX. századi politikusé – főképpen közterületek névtábláin tűnt föl. Ezek a táblák cserélődtek a leggyakrabban. És cserélődnek néha napjainkban.

Érthető módon. És két okból is. Az egyik, hogy a politikai, hatalmi viszonyok gyorsan változnak. Az 1876-os Sugár út egy évtized múltán a volt miniszterelnök Andrássy Gyula tiszteletére Andrássy út lett, aztán 1949-től Sztálin út, 1956-ban Magyar Ifjúság útja, majd Népköztársaság útja, 1990-től pedig ismét Andrássy út. A névtáblacsere másik fő oka a politikai viszonyoktól kisebb-nagyobb mértékben független településfejlődés. A mai Vörösmarty tér – elég hozzá fellapozni a Budapest Lexikont – volt Sétatér, a harmincadvám-hivatalról elnevezve Harmincad tér, a pesti német színház 1812-es felépülte után Theatrum piac, évtizedek múlva Régi színház tér, majd Ferenc József lányáról Gizella tér, 1918-ban rövid ideig Károlyi Mihály tér, majd 1919-től napjainkig a költőnek a téren felállított szobráról Vörösmarty tér.

A Vilmos császár-út „trónfosztása”

A „nagy háború” befejeztét követő forradalmas napokban sokféle változásra vetődtek fel igények. Politikusi felkérésre irodalmunk egyik legjelesebbje közterület-átnevezéseket ajánlott:
„Krúdy Gyula indítványt nyújtott be a Közmunkatanácshoz, amely szerint a tanács nevezze el a Gizella-teret Károlyi Mihály-térnek, mert innen hangzott el Károlyi nevezetes beszéde, amellyel megindult a forradalom; a Ferenc József-teret nevezze el Október 29-térnek, mert ekkor lőttek utoljára a szabadságot követő nép közé. Az Országház-teret nevezzék el Köztársaság-térnek, mert itt kiáltották ki a köztársaságot; a Városligetet hívják ezentúl Népszava-ligetnek, mert itt folytak le a nagy munkásgyűlések, a Vilmos császár-út legyen ismét Váci körút, a Ferdinánd bolgár király-út Vámház-körút, a Mehmed szultán-út Múzeum-körut, a Károly király-utat pedig nevezzék el Forradalmi-körútnak.”

(Forrás: Magyarország, 1918. november 19.)

Az 1913-as helységnévtár majdnem tizenháromezer településnevet tartalmazott. Ma a sokkal kisebb országterületen alig több mint háromezer településnevet tart számon a statisztika. De mekkora lehet a minden földrajzi nevet magába foglaló lista?

Pontos számot nem tudunk. A folyamatos változások miatt nem is tudhatunk. A szakemberek most két-hárommillió név létezéséről beszélnek. Biztos, adatolt tudásunk az 1960–1970-es évek – sajnos befejezetlen – gyűjtőmunkájának köszönhetően körülbelül félmillió elnevezésről van. Ezek már benne vannak a Magyar Nemzeti Helynévtár online adatbázisában. A többit – határainkon belül és a határainkon túl – össze kell gyűjteni. Kemény könyvtári, levéltári és főképp terepmunka vár a kutatókra. De mindenképpen meg kell tennünk. És lehetőleg gyorsan, mielőtt elfelejtődnének múltunk teljesebb megismerésének e nélkülözhetetlen forrásai, identitásunk becses elemei.

Hoffmann István

Pápán született, s ott járt általános iskolába és gimnáziumba. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte magyar–orosz–finnugor szakon, ott diplomázott, s azóta is kötődik – 2009 óta immár egyetemi tanárként – az időközben Kossuth Lajos Tudományegyetemről Debreceni Egyetemre változtatott nevű intézményhez. Tanított a Miskolci Egyetemen, vendégtanárként Finnországban, Jyväskylä egyetemén, és több tucatnyi előadást tartott nemzetközi nyelvészeti rendezvényeken, konferenciákon.

Az egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékét 1995-től 2016-ig vezette, 2007-től ugyanott a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatója volt 2017-ig. Vezetője vagy tagja egyeteme több szakmai testületének, például a magyar nyelvtudományi PhD-programnak, elnöke a Bölcsészettudományi Doktori Tanácsnak. Mindezeken kívül és egyebek mellett választmányi tag a Magyar Nyelvtudományi Társaságban, 2005-től pedig a társaság névtani tagozatának elnöke. Ugyancsak elnöki tisztet kapott 2012-ben az MTA Magyar Nyelvészeti Munkabizottságában, 2017-től az MTA Nyelvtudományi Bizottságának társelnöke.

Oktatóként a magyar leíró és történeti nyelvészet több szakterületén tartott és tart órákat, hirdet szemináriumokat, különös tekintettel a kutatóként neki legvonzóbb névtanra. Helyneveket elemzett szakdolgozatában és doktori disszertációjában. Kandidátusi értekezése Helynevek nyelvi elemzése címmel könyv alakban is megjelent 1993-ban. A Magyar helynévkutatás 1958–2002 című habilitációs értekezése 2003‑ban látott napvilágot. A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás című munkájával 2007-ben elnyerte az MTA doktora címet. Több nyelven megjelent könyveire, tanulmányaira mintegy kétszázötven kutatótársa több mint kétezerszer hivatkozott már. A szerkesztőként és társszerzőként jegyzett Hungarolingua című, a magyar nyelvet külföldieknek oktató tananyagsorozatot hatvan országban ismerik, használják. Hoffmann István alapító szerkesztője a Helynévtörténeti Tanulmányoknak, a Magyar Névarchívum Kiadványai című sorozatnak, szerkesztőbizottsági elnöke a Magyar Nyelvjárások című periodikának és az Onomastica Uralicának, valamint szerkesztőbizottsági tagként részese több szakfolyóirat – Névtani Értesítő, nem utolsósorban pedig a Magyar Nyelv – számai megalkotásának. Meghatározó érdeme van abban, hogy immár interneten is elérhető adatbázis a Magyar Nemzeti Helynévtár.

Szívügyének tartja jelenlegi és volt hallgatói szakmai tevékenységének segítését – közülük többen ma már az egyetemen tanítanak. E tekintetben legnagyobb büszkesége a szintén a tanítványaiból létrehozott és általa vezetett – eddig két tucat könyvet és kétszáz szaktanulmányt megalkotó – helynévtörténeti kutatócsoport.

Nyelvtudósi munkásságát a Magyar Nyelvtudományi Társaság Pais Dezső-díjjal, Debrecen Csokonai-díjjal, munkahelye pedig a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Emlékérmével ismerte el. A Magyar Tudományos Akadémia 2019-ben levelező tagjává választotta.

Saját könyvei közül a hamburgi Buske Kiadónál 2017-ben megjelent History of Hungarian Toponyms című munka, valamint a Gondolat Kiadó által közétett Régi magyar helynévadás a legkedvesebb számára, amelyeket első, szintén egyetemi pályára került tanítványaival, Rácz Anitával és Tóth Valériával közösen írt.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.

Leave a Reply