Közösség és nyelv

„Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” – Emlékképek Wacha Imréről

Wacha Imre

Két éve jelent meg Kvaterkázás címmel Wacha Imre könyve, aminek első mondatai között szerepelt: “derűs visszaemlékezések, anekdoták…”. Most mi is így emlékezünk Wacha Imrére kollégái, tanítványai, az anyanyelvápoló közösség segítségével.

Matula Ágnes

Nem tudom, milyen neműek az angyalok, de Wacha Imrére gondolva úgy képzelem, hogy olyan természetűek, mint ő. Nem ismertem nála szelídebb lelkű férfit, aki – ha valamin méltatlankodtam, bosszankodtam – mindig mosolyogva csendesített, nyugtatgatott. Mentséget talált minden hibára, és mindig a megoldást kereste.

A Duna Televízió mikrofon- és képernyőbizottságában éveken át dolgoztunk együtt. Érzékeny füllel figyelte a műsorvezetők, riporterek megszólalását, hangját, beszédmódját, de viselkedésük, testbeszédük is fontos volt a megítélésük szempontjából. A ruha- és a hajviselet sem kerülte el a figyelmét; „Miért takarják el a hölgyek a szép homlokukat?” – kérdezte sokszor értetlenkedve, amikor divatos volt a frufrus frizura. Magyaráztam, hogy divat, arcforma és más „női szempontok” is közrejátszhatnak ebben, de sohasem sikerült meggyőznöm. Csak ingatta a fejét értetlenül és szomorúan: „pedig milyen szép látvány a tiszta, okos homlok.”
Mindig örömmel töltötte el, ha – különösen – a Kárpát-medence tudósítói hálózatának tagjaitól enyhe vagy akár erősebb nyelvjárásias ejtést hallott. „Csak nehogy elhagyják vagy leszoktassák őket erről!” – mondogatta. Győri születésű lévén ő is őrizte beszédében a zárt ë hangot.

Rendszeres szereplője volt a Nyelvőrző c. műsornak. A kezdeti időkben Nyelvi illemtan rovatunk nyelvész szakértőjeként ő hozta a műsorba az ifjú Bordi Andrást és Sárosdi Esztert. Mindig kereste a tehetséges fiatalokat. Attól félt, hogy nem lesz utánpótlás. Gyakran mondogatta, hogy „a mi hibánk, ha nem gondoskodunk kellő időben az utódokról. Ha nem lesz, aki továbbviszi azt, amit elkezdtünk.”

Sokszor utaztunk együtt forgatásokra vagy versenyekre. Útközben mindig elemében volt, mesélt, anekdotázott. Egy ízben így kezdte a történetet: „Az idő tájt, amikor a feleségemnek pitvaroltam…” és itt megállt, mert észrevette, hogy csodálkozó szemmel meredek rá. „Nem érti, kedves Ágnes?” – hunyorított rám hamiskás mosollyal. „De, értem, csak nagyon meglepődtem.” – válaszoltam. Hiszen olyan magától értetődő volt ez a kedves, játékos szó, csak nagyon váratlanul ért. Valóban, ha udvarolni lehet, miért ne lehetne pitvarolni is?! Ez a szó nekem azóta is őt jelenti: kedvesen közvetlen, barátságos, szeretetteljes lényét, ami minden megszólalásában tükröződött. Született pedagógus volt, minden szavával, egész lényével oktatott, nevelt.

Balázs Géza: Megmaradt

A ma élő nyelvészek közül én ismerem legkorábbról Wacha Imre tanár urat. Két-három éves koromban édesapám bevitt a Nyelvtudományi Intézetbe, s állítólag akkor az ifjú Wacha Imre a térdén lovagoltatott. Ez családi anekdota. Már tudatos életemben sokszor találkoztam Imre bátyámmal. Eleinte a családos intézeti kirándulásokon (egykor a Nyelvtudományi Intézet szervezett nagy autóbuszos kulturális országjárásokat, s akkor jöttek a házastársak, gyerekek is). Majd az ELTE-n, amikor ő is az egyetem tanára lett a Fonetika tanszéken. Két évtizeden át a Magyar Rádió Nyelvi Bizottságában, minden hónap utolsó péntekjének délelőttjén. És legutóbb a sátoraljaújhelyi és győri versenyeken, némelyikre én vittem autóval Imre bátyámat, és jókat beszélgettünk. Egy ilyen út kapcsán javasoltam neki, írja meg a nyelvész anekdotákat. Megírta. De előtte megfenyegetett: nehogy el merészeljem lopni a témát. A legemlékezetesebb emlékem azonban Sátoraljaújhely, friss havazásban, sötétedés után, éppen a börtön előtt. A Magyar Nyelv Múzeumával kapcsolatos egyik megbeszélésről tértünk vissza a panzióba. Hónom alatt egy üveg értékes bor. Talán a Múzeumról beszélgettünk, talán Magda Marinkóról, tény, hogy én a börtön előtt elcsúsztam, akkorát estem, mint egy télikabát… Imre bátyám aggódva hajolt le hozzám. Szerencsére nem történt semmi baj. Hónom alatt épen maradt még a borosüveg is. De az az aggódó, féltő tekintet… Na az is megmaradt…

Bogár László: Wacha Imre 80 éves

Pintér István és Pintér Istvánné

Közel két évtizeden keresztül találkoztunk évről évre Wacha Imre tanár úrral Kisújszálláson, a „Szép magyar beszéd” versenyen mint rendező tanárok, és elmondhatjuk, hogy azt a ritka embert ismerhettük meg benne, aki EMBER volt a szó legnemesebb értelmében. Ezt tapasztaltuk minden alkalommal, amikor a közelében lehettünk. Minden mozdulatából és szavából az sugárzott, amit csak egyetlen szóval lehet kifejezni: SZERETET.

A versenyen elmondott záróbeszédeiben sosem csak szakmai, hanem fontos emberi dolgokról is szólt. Nem direkt módon, és nemcsak az észhez, hanem mindig a szívhez is intézve szavait.

Külön is értékes és nagyon megható volt számunkra, hogy Tanár úr tavaly lejött még egyszer Kisújszállásra – már nem zsűrielnöknek, hanem hogy a Péchy Blanka-díjat a nyitóünnepségen átadhassa. Soha nem feledjük el ezt a nagyon személyes és nagyon megtisztelő gesztusát, mint ahogy azt a hatalmas tapsot sem, amit elköszönő szavai után a résztvevőktől kapott.

Tanár úr tiszta és példamutató emberségével magunkat is erősítve, emlékét szeretettel megőrizzük.

Kerekes Barnabás: Emlékképek az utolsó XIX. századi lovagról, Wacha Imre tanár úrról

43 év óta ismerem; 43 év egy ember földi életében hosszú idő, tengernyi élmény halmozódhat föl valakivel kapcsolatban. Érdekesen működik a memóriánk: egy adott időpontban – „a most éppen” állapotában – mi jut eszünkbe valakiről. Bizonyosan vannak olyan emlékképek, amelyek belénk égnek, s azok bármely emlékező pillanatban előtörnek, míg másokat most nem hív elő az agyunk, de máskor megtenné.

Nézzünk néhányat „a most éppen” óráinak engramjaiból.

Az első találkozások a versenyzői időszakomhoz kötődnek. Ott volt 1975-ben a bírálóbizottságban, amikor a Kazinczy-verseny győri döntőjében érmes lettem; s 1981-ben az ELTE-n rendezett felsőoktatási verseny zsűritagjaként is hozzájárult a pontjaival a Kazinczy-érmemhez, a 3. helyemhez. S háromszor bírált-értékelt a Gárdonyi Gézáról elnevezett egri felsőoktatási prózamondó versenyen is akkor is, amikor az utolsó évben 3. lettem.

A ’80-as évek találkozásai elsősorban Győrhöz, a Kazinczy-versenyekhez köthetők. A korábbi „egyirányú” ismeretség ekkorra „kétirányúvá” erősödött, a rá jellemző kivételes jóság, a másik ember iránti tisztelet, a nyitás hajlandósága „megengedte” neki, hogy ő menjen oda valakihez.
A szépkiejtési verseny győri döntőjének hagyományos eseménye, hogy a Kazinczy Ferenc Gimnázium tanári szobájában a rendezők fogadást adnak a bírálóbizottság és a felkészítő tanárok tiszteletére. Az egyik alkalommal – a köszöntők elhangzása után, az eszem-iszom közben – az egyik kedves tanárnő megjegyezte: – Hogy kasztosodunk; külön beszélgetnek a zsűritagok és a tanárok! Hogy menjek én oda ilyen nagytekintélyű emberekhez?
Néhány perccel később odasodródtam Wacha tanár úrhoz, csendesen elmondtam neki, amit a kolléganőtől hallottam. Imre bácsi „kerítést bontott”.

A ’90-es évektől sokasodtak a találkozásaink. Az Anyanyelvápolók Szövetsége elnökségének ülései, a csongrádi tábor évente visszatérő alkalmai, az anyanyelvi versenyekre utazásaink egyre bensőségesebbé tették kapcsolatunkat. A vonatozás-autózás közben nagyon sokat adomázott és vicceket is mesélt. Csak egyet az utóbbiak közül:
Az idősek otthona gondozói igyekeznek érdekes programokat szervezni a gondozottaknak, olyanokat is, hogy kint legyenek a szabadban, s közben mozogjanak is. Egy alkalommal azt a feladatot kapták, hogy ebéd után a környéken gyűjtsenek csigát. A vacsora előtt visszatértek az otthonba, ki-ki beszámolt az élményeiről, s leadták kosárkájukat, az összegyűjtött több-kevesebb csigával. Mindenki sikerrel járt, csak Pista bácsi érkezett vissza üres kézzel (kosárral).
– Hát Pista bácsi – kérdezi az egyik gondozónő – maga nem talált egyet sem?
– De találtam, kedveském, csak mire lehajoltam értük, huss, elszaladtak!

Az Anyanyelvápolók Szövetsége Ifjúsági Tagozatának csongrádi táboraiban az első perctől kezdve velünk volt. Jó húsz éven át szövegelemzésekből tartotta az előadásait. A fiatalok ámulva hallgatták, csodálták a hatalmas háttértudását, amivel – egy-egy szöveg retorikai elemzésén túl – irodalmi, történelmi, művelődéstörténeti és művészettörténeti ismeretekkel is gyarapította őket. Tisztelték mint tudóst, de végtelenül tisztelték – sőt: szerették – mint embert. Közel engedte őket magához, az örök mosoly ott ült az arcán, mindenkihez volt egy-egy jó szava. Hogy búcsúzni készül, azt abból sejtettük, hogy az utolsó évek előadásait összegző, áttekintő, életbölcsességeket átadó ismeretekkel töltötte meg. S a fiatalok – különösen a vezetőségi tagok – egyre jobban értették, és még jobban becsülték.

Egy évben kétszer láttam „befelé” sírni. Kolozsváron az Aranka Györgyről elnevezett erdélyi országos döntő megnyitóján, amikor egy-egy gyémánt hangú leányka elénekelte a „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…” kezdetű népdalt; meg a győri Városházán, a Kazinczy-verseny országos döntőjének megnyitóján, amikor a Himnuszt és a Szózatot énekeltük.
– Barna, a sírás úgy fojtogatja a torkomat, hogy nem tudok énekelni – mondta. (Megértettük, átéreztük.)

A Kazinczy-verseny 50. országos döntőjén köszöntötték a bírálóbizottság tagjait; a házigazdák őt úgy mutatták be: az egyetlen, aki 1966 óta minden országos döntőn ott volt – a közönség dübörgő vastapssal köszöntötte. Annál nagyobb tapsot csak 2017-ben kapott, a záróünnepélyen elmondott rendkívüli hatású beszéde után. Az volt a búcsúbeszéde.

Az erdélyi középiskolások zsoboki (kalotaszegi) táborában mind a kilenc alkalommal tartott előadást. Az elmúlt években már meggyengült egészségi állapotban, de hősiesen vállalta a több mint 900 kilométeres utat. Nagyon sokat segített egykori kedves rádiós tanítványa, Bordi András, aki vállalta az ajtótól ajtóig szállítás feladatát. Imre bácsit utolsó Zsobokja szinte sokkszerűen érintette. Fizikailag az viselte meg a legjobban, akkor aggódott legtöbbet drága felesége, Margit néni egészségi állapota miatt, s ennek a tábornak a lelkisége még a korábbiaknál is erősebben hatott rá. Ugyanis az ismerősök, barátok körében híre ment Kolozsvárott, hogy Wacha Imre Zsobokon van. Péntek János nyelvész professzor, Albert Júlia színművész, Szőcs Judit, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség alelnöke és Misztrik Jolán, az Apáczai Csere János Líceum tanára összeszervezkedtek, és váratlanul megjelentek a táborban. Elmondhatatlan meghatottsággal fogadta őket, s a megrendültség végig uralta a lelkét, amíg velünk voltak a vendégek, s azután is. Hogy az említettek – a 44 kilométerre lévő – Kolozsvárról az Ő kedvéért, az ő látásáért autóztak ki Zsobokra, az számára feldolgozhatatlan volt. Hogy ő kétszer megtette a Budapest-Zsobok utat, az természetes volt! Hogy ő ad, az természetes; hogy neki adnak…!?

2017. november 13-án A magyar nyelv napján a Pesti Vigadóban átvehette az Arany Kazinczy-díjat. A rá jellemző szerénységgel, elfogódottsággal vette át a kitüntetést. Hogy milyen sokra tartotta az elismerést, azt jelzi, hogy családjának több tagja és – nem éppen acélos egészségi állapotban lévő felesége – drága Margitkánk is vele volt. S az is jellemző, hogy azért vette át oly boldogan a díjat, mert a lelki testvérévé fogadott Kováts Dániel tanár úr és az Imre bácsi által tisztelt és szeretett Juhász Judit is vele együtt vehette át a kitüntetést.

Az utóbbi két-három évben minden szeretett helyétől, közösségétől elköszönt. Ha tehette, személyesen, ha az egészségi állapota nem engedte, akkor levélben. 2017. december 14-én – néhány héttel halála előtt – eljött a Kazinczy-díj Alapítvány kuratóriumi ülésére, hogy leköszönjön bizottsági tagságáról… (s hogy elköszönjön).
Hány embert tett boldoggá, hogy az Ő ajánlására és az Ő méltató soraira kapták meg a Kazinczy-díjat vagy a Péchy Blanka-díjat; s hányan mondták hálásan Wacha tanár úr életében és halálában is: mekkora megtiszteltetésnek tartották, hogy az Ő kezéből vehették át életüknek egyik legfontosabb kitüntetését.

S a végére a búcsúzáskor-búcsúztatáskor elmondottak utolsó néhány szava:
(Tárcsázás: 3 127 763)
– (kicseng; kedves jól ismert női hang:) Wacha lakás.
– Kezét csókolom, Kerekes Barna vagyok…
– Üdvözlöm, Barna. Máris szólok Imrének. Apácska, Barna keres!
Mit nem adnék érte, ha ez a beszélgetés még egyszer megismétlődhetne.

Leave a Reply