Közösség és nyelv

Tegezhetlek Önt? – könnyű eltévedni a megszólítások, köszönések dzsungelében

2021. január 08. január 9th, 2021 Nincs hozzászólás

A Karinthy Frigyes Tegezés című jelenetében leírt helyzet – hogy tudniillik szereplői ölre mennek, sőt egyikük fegyvert ránt, mert nem tudják, hogy tegezik vagy magázzák-e egymást – napjainkban aligha alakulhat ki. De a megszólítások dolgában – kisasszony, hölgyem, úr, szakikám – nemegyszer gondban lehetünk, olykor saját magunkkal is ellentmondásba keveredhetünk. Csakúgy, mint köszönéskor – kinek jár a jó napot, kinek a kezét csókolom, a tiszteletem vagy a szia. És ha mindez nem is tetszhet mindig fontosnak, néha kapcsolatok romolhatnak el egy rosszul időzített letegezés miatt, ügyetlen szóhasználaton pedig akár állásinterjúk sikere múlhat. Nemegyszer foglalkozott már e kérdéskörrel írásban, rádióműsorban, egyetemen, konferenciákon, tudományos előadásokban itthon és külföldön Balázs Géza.

Revolverpertu

Karinthy Frigyes a Tegezés című jelenetében olyan ismerősöket állított kabarészínpadra, akik közül egyik sem biztos abban, hogy tegezik vagy magázzák-e egymást. Szótlan, csak kézfogásos búcsúzásukkor egymás mellett, egy irányban indulnak el, noha másfelé laknak – hogy ne kelljen a köszönésnél színt vallani. A jelenet furcsa hepienddel zárul:

„TAKÁCS: Mehetünk együtt. Merre, izé… (kedélyesen) Merre lakunk, merre lakunk?
KOVÁCS (dühösen): Kicsoda? Kicsoda?
TAKÁCS: Hát – (rezignáltan) – hát én.
KOVÁCS: Hát én azt honnan tudjam?
TAKÁCS (dühösen): Honnan? Mit tudom én? Azt tudni szokta – az ember.
KOVÁCS: Az ember? Melyik ember?
TAKÁCS (gorombán): Hát az emberek. (Rálép Kovács lábára.)
KOVÁCS: Hu!
TAKÁCS: Mi az?
KOVÁCS: Semmi… véletlenül… hehe… rálép… ráléptünk a lábamra…
TAKÁCS (sápadtan a dühtől): Kicsoda? (Bömbölve): Kicsoda?
KOVÁCS (révetegen): Nem tudom…
TAKÁCS: Nem? (Pofon vágja.) Nesze, te piszok fráter! Most tudod? (Revolvert vesz elő.)
KOVÁCS (boldogan): Persze, hogy tudom! Te! Te! Te!…”

A tagolt beszéd kialakulásának hajnalán vagy kora reggelén milyen formában fordulhattak egymáshoz távoli őseink és – időben közelebbre gondolva – a már magyarul beszélő elődeink?

Az általános nyelvészettel foglalkozó szakemberek bizonyosra veszik, hogy kezdetben csak tegezés, a két fél közötti közvetlen kommunikációs forma létezett. Ez ugyanígy vonatkozhat a nyelvcsaládunk uráli korszakára. És tegező formát találunk a legrégibb ismert magyar nyelvű szövegemlékünkben is. A Halotti beszéd mai szóformákkal idézve így kezdődik: „Látjátok, feleim, szemetekkel”, nem pedig: „Látják, feleim, szemükkel”. Tegező formában fordult a paraszt a földesurához, a papokhoz és a hozzá képest fölöttes helyzetűekhez. A legtöbbször, persze, más hangsúlyokkal, hanglejtéssel, a közöttük lévő társadalmi, gazdasági különbségről nem megfeledkezve mondhatták, hogy „te”. Az őket visszategezők pedig éreztethették velük a hatalmukat, kiváltságos helyzetüket.

Elődeink tegezték az Istent is. Tegezi például az 1466-ban keletkezett Müncheni kódex a Miatyánkban. És ez a mai – a katolikus egyház szerinti – modern olvasatban is így van: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, / Szenteltessék meg a Te neved, / Jöjjön el a Te országod, / Legyen meg a Te akaratod”. Nem pedig az, hogy „…Szenteltessék meg az Ön neve, / Jöjjön el az Ön országa, / Legyen meg az Ön akarata.” És ez a tegezés érthető, hiszen az ima közvetlenül szól az Istenhez. Az Istenhez, akivel „személyes kapcsolatban” vagyunk. Voltaképpen – a rangkülönbségre tekintettel – illene nem tegezve megszólítani, de a hagyomány nagyon erős, és ezért ma is a tegezés járja. A temetőben pedig a halottat búcsúztató nemcsak az Istenhez, hanem az elhunythoz is tegezve szól. Utóbbihoz akkor is, ha az életben magázódtak. A népmesékben a királyt szintén tegezi a szegény lány, a szegény vándorlegény. Igaz, hozzátéve: „Uram, királyom, hoztam neked…”, „Felséges uram, kérem tőled, hogy…” Ismereteink szerint – kevés kivételtől eltekintve – tegezés, tegeződés jellemezte az egész ómagyar kort, a honfoglalástól a mohácsi csatavesztésig ívelő időszakot.

Eközben – most csak a tárgyunkról szólva – miféle idegen hatások érték nyelvünket?

Például a latinból leginkább talán az „alázatos szolgája” jelentésű „servus humillimus” köszönés, megszólítás honosodott meg. Latinul is, magyarul is gyakori volt – természetesen nem a falvak lakói és nem a kevéssé iskolázott városi lakosság körében. És egy későbbi példa: németből vettük át – a leginkább a városokban élő német anyanyelvű polgároktól – a „kezét csókolom” jelentésű, magyar szájból „kisztihand”-ként hangzó „küss die Hand”-ot. Férfiak mondták nőknek, de a későbbiekben nemegyszer fordítva is megtörtént: cselédlányok, szolgálólányok nemcsak az őket alkalmazó család nőtagjainak, hanem a férfiaknak is köszöntek így. Érdekes, hogy a valóságos kezet csókolás és a csak szóban kifejezett üdvözlési formula a hajdan egy ideig a Habsburgok uralta spanyol földről, ottani szokásból jutott el a birodalom keleti központjába. A bécsi udvarból továbbterjedt a monarchia majdnem minden szegletébe, hogy aztán nálunk – kivételképpen – máig megmaradjon. Napjainkban pedig – az angol „helló”-tól az olasz „csaó”-ig és tovább – szinte áradnak a magyarba más nyelvek, más országok üdvözlő szavai.

Hogyan jelent meg nyelvünkben a „maga”?

Közvetett kommunikációs formaként született meg. A beszélő egy jelenlévő harmadik személyre – aki nem „te”, hanem „ő” – használta az egyes szám harmadik személyű névmást. Az „ő magá”-ból aztán „maga” lett. Ez a szóhasználat a XV–XVI. századtól kezdett meghonosodni. Az új kifejezés megjelenése után nem volt szabad vagy legalábbis nem illett tegezni a földesurat, a papot és más magasabb rangúakat. Hacsak nem egy tiszteletet kifejező megszólítás után, mint a népmesékben.

A XIX. század elejétől aztán – ahogy a valóság sok eleme, a társadalom szerkezete változott – egyre többen kezdték úgy érezni, azt gondolni, hogy a „maga” kissé pórias, vidékies. Hiszen már a parasztok körében is elterjedt. Valami másra, választékosabbra, polgáriasabbra vágytak. Volt is ezt erősítő szellemi környezet. Történelmünkben e néhány évtized a sok mindent átformáló, megújítani kívánó reformkor s azon belül a nyelvújítás sok-sok eredményt hozó időszaka. Az egy ideje már használatos „önmaga” kifejezésből kipattant a rövidebb „ön”. Ezt Széchenyi is jónak tartotta, szorgalmazta a használatát. Az ő tekintélye, országos ismertsége sikerrel egyengette az udvariasabbnak érzett, kifinomultabb stílusú beszédet lehetővé tevő új szó útját. Ez azonban megzavarta az addigi viszonylag egyszerű „te” és „maga” kétosztatú rendszert, és a „nem tegezés” maga is kétosztatú lett. Megjelent egy újabb választási lehetőség: „maga” vagy „ön”. A két szónak ugyanaz a jelentése, de mindenképpen más a hangulata. És sokan rögtön meg is sértődtek – városokban legalábbis –, ha valaki nem „önözte”, hanem „lemagázta” őket.

Servus

Tudniillik tudni illik című, Száz fogalomról röviden alcímű kötetében a kultúrhistorikusként is jeles Hegedüs Géza a római kortól napjainkig íveltette egy millióktól és milliószor használt köszönésforma történetét:
„A latin servus szó rabszolgát jelent. A római rabszolgának a fejét mindig kopaszon kellett tartania. Ha az utcán társadalmilag fölötte álló szabad emberrel találkozott, akkor úgy kellett köszönnie, hogy az üdvözölt tisztában legyen az üdvözlő rabszolga voltával. Ezért, ha a rabszolgán fejfedő volt, azt levette vagy csak megemelte, és szóban is mondotta: »Servus sum« (Rabszolga vagyok).
Később, a már nagyon is városias életű császárkorban, ha egy civilizáltabb szabad ember egy tiszteltebb másik szabad embert köszöntött, úgy tett, mintha ahhoz képest ő alázatos szolgaember volna, tehát akkor is levette fejfedőjét, ha dús haj fedte a fejét, és kifejezve tiszteletét ezt mondta: »Servus humillimus sum« (Alázatos szolga – vagy szolgád – vagyok). Ebből az ókori köszönési formából alakították korábbi századainkban latinul tudó, az ókori életviszonyokat ismerő művelt elődeink a kalaplevétel mellé mondott »alázatos szolgája« köszönő szöveget, amely a múlt században az »alászolgája« formára rövidült.”

Ez a hirdetés mindenkinek a figyelmét felhívta a csapvízszűrőre, értelemszerűen nem hangsúlyozta, hogy az ajánlat „önöknek” vagy „maguknak” vagy „tinektek” szól (Forrás: Kakas Márton, 1904. február 28.)

Sérteni, persze, „önözve” is lehet. Petőfi Sándor az Egy goromba tábornokhoz című versében egyebeken kívül ezt írta – Klapka Györgynek, a szabadságharc legendás hősének címezve: „Tábornok úr, én nem tartom magam / Nagy embernek, de akkorácska csak / Vagyok, hogy oly parányok, aminő ön, / Levett kalappal szóljanak velem.”

Ez a néhány sor „magázva” sem lett volna kevésbé bántó.

Volt-e valamilyen szabály, kötelező előírás a „maga” és az „ön” vagy más megszólításformák használatára – egyebeken kívül a sértéseket és sértődéseket elkerülendő?

Általában nem. De például a dualizmus korában, majd a két világháború közötti években – a valóság változásaitól mintegy kikényszerítve – egyre-másra jelentek meg más megnevezési, megszólítási formák. Ezek aztán valamiképpen a mindennapok gyakorlatává lettek. A herceg általában – már korábban is, és többnyire születésétől fogva – „herceg” volt. Jobbára a gróf is örökölte a címét. Újabbak voltak a tisztségekhez, beosztásokhoz, foglalkozásokhoz kötött címek, rangok. Főnemeseknek, minisztereknek, nagyköveteknek és más magas rangú hivatalviselőknek „kegyelmes úr” vagy „excellenciás úr” járt. Grófoknak, udvari tanácsosoknak, magas kitüntetések birtokosainak, a legmagasabb fizetési osztályba tartozó hivatalnokoknak „méltóságos” címe volt. Rangosabb állami tisztviselőknek, képviselőknek és a velük azonos vagy hasonló társadalmi kategóriába tartozóknak, bizonyos értelmiségieknek a „nagyságos”, kisebb rangú tisztviselőknek, általában a diplomás férfiaknak, kisebb birtokosoknak a „tekintetes” titulus dukált. A feleségüket pedig „kegyelmes asszony”-nak, „méltóságos asszony”-nak szólították és így tovább. Ezek a címek lassacskán „szabványozódtak”. A tévedést ugyanúgy illetlenségnek, megbántásnak, olykor kifejezetten sértésnek érezték a rangjukon alul megszólítottak, mint korábban az „önözés-magázás” eseteiben. És ezt legtöbbször tudtára is adták vagy a környezetük valamelyik tagjával tudtára adatták a tévedést elkövetőnek. Megoldásnak kínálkozott – máig is az – a „tetszikezés”. Ez vitathatatlanul udvarias, főképpen idősebbek megszólítására alkalmas forma: „hogy tetszik lenni?” vagy még inkább: „hogy tetszik lenni, Mária néni?”

Te kegyelmed

A Pallas Nagy Lexikona 1896-ban megjelent 12. kötetének „Megszólítás” szócikkét kora egyik legjelesebb nyelvtudósa, Simonyi Zsigmond írta:
„Más személyek megszólítására különféle nyelvi formákat használunk, aszerint, amint többé v. kevésbé bizalmas köztünk a viszony. Ilyenek a te (tegezés), maga, ön, kegyed, kend (magázás, kendezés), továbbá nagyságod v. nagysád, méltóságod, fönséged, fölséged stb. Nálunk még a XVIII. sz. elején tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, fölebbvalókhoz stb. udvariasságból nem a te szót intézték – mikor ki kellett tenni az alanyt –, hanem p. a kegyelmed v. te kegyelmed kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz, s akkor természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett.”

A mellbevágó kérdést – ami után a hirdetés gyógyszert ajánlott – nem lett volna szerencsés tegezve vagy magázva feltenni (Forrás: Tolnai Világ lapja, 1915. április 1.)

A tegezés–magázás–önözés hármasság használata a második világháborút követően alaposan megváltozott – főképpen, persze, a közéletben…

Az új hatalom a háború után gyorsan eltörölte a régi címeket, rangokat. Avégett, hogy ilyen módon is demokratizálja a társadalmat. Ugyanezért szorgalmazta az általános – vagy legalábbis majdnem mindenkire kiterjedő – tegeződést. A tegezés és az ezzel együtt szorgalmazott „elvtársazás”, „elvtársnőzés” különben régi munkásmozgalmi, szociáldemokrata hagyomány volt. Ez elevenedett újjá. De nem lett kizárólagos. Az orvost a beteg nemigen tegezte, és nagyon ritkán szólította „doktor elvtársnak”. A nőtanárt sem mindenki mondta „tanár elvtársnőnek”. És a református pap nem volt „tiszteletes elvtárs”.

Ahogy a párttitkárt nem szólíthatták „úr”-nak, őt – hacsak tegeződve nem szólították a keresztnevén – mindenképpen „elvtársazták”. Vagy bizonyos esetekben elhagyták, el is hagyhatták a címet, és azt mondták vagy írták: „az értekezleten felszólalt X. Y., a városi pártbizottság első titkára” – hiszen nyilvánvaló volt, hogy az első titkár okvetlenül „elvtárs”. Hivatalos iratokban a „Kedves X. Y. elvtárs!” vagy „Tisztelt elvtársnő!” megszólítás volt a kívánalom, a szokás. És legtöbbször tegezve. Azt persze nem tudom, hogy például Rákosi Mátyást mindenki tegezhette-e.

Egy mozgalmi dal mindenképpen megtette ezt. Egyik sorában „a nép” azt kérte tőle: „…vígy a győzelem útján”. Tehát nem „…vigyen”, még csak nem is – igaz, ez már inkább poétikai kérdés – „…vigyél”. Amúgy a „vígy” alak a Miatyánkban is ott van.

Az elvtársazás és a „kötelező” tegeződés gyorsan kiment a divatból. És nálunk már az ötvenes évek végétől – legalábbis bizonyos helyeken, élethelyzetekben – újra megjelent az „úr”. Például a hazai egyetemeken, főiskolákon. Lassanként, a nyolcvanas években már akár a dékánnak, a rektornak írt levélben is lehetett „urazni”. Miközben például Pozsonyban a hallgatóim engem még akkor is „tanár elvtárs”-aztak.

És elérkeztünk napjainkig…

Hogy napjainkban kit tegezünk és kivel magázódunk, az inkább az egyén és a környezete életkorától, az életkori különbségektől függ. A bölcsődében oda-vissza tegezi egymást a felnőtt és a kisgyerek. Ez a módi folytatódik az óvodában is, de ott hamarosan megjelenik a „Dóra néni, add ide…” mellett a „Dóra néni, tessék ideadni…”, tehát már nem tegező forma. És megtanulják a gyerekek a szintén nem tegezős „Jó napot kívánok!” köszönést. Az általános iskolában a pedagógus tegezi a diákjait. Azok nem tegezik vissza, már az alsó tagozatban is úgy mondják: „tanító néni, felolvashatom a házi feladatot?”, „Béla bácsi, legyen szíves megmondani…”.

A középiskolákban a tanárok ma is tegezik a diákjaikat, de a férfi tanárok némelyike a 17-18 éves lányokat már magázza. A tanulók magázzák az iskolájuk felnőttjeit, tanáraikat. Sőt, a fiatalabb iskolások – amint ezt Lőrincze Lajos a pápai kollégiumról leírta – nemcsak az „ősidőkben”, hanem akár a két világháború között magázták az idősebb társaikat is. És csak az utóbbiak vethették föl „a grammatikai viszonyok rendezését”, azaz jogosíthatták fel a kisebbeket a tegezésükre.

Napjainkban a fiatalabb tanárnők gyakran felkínálják a tegezést a frissen érett lányoknak, s érettségi után a fiatalabb férfi tanárok is ezt teszik a fiúkkal. Egyetemeken, főiskolákon a fiatal tanárok közül sokan tegeződnek a hallgatókkal. Nagyjából harmincéves koromig én sem tettem másként. Aztán a tanszékvezetőnk felhívta a figyelmemet, hogy érdemes valamelyes távolságot tartani, és térjek át a magázásra. Nehéz volt átállnom. És a végzős fiúknak most is felajánlom a tegeződést. A friss diplomás lányoknak pedig, ha munkatársaim lesznek – nehogy a tegeződést bizalmaskodásnak vegyék – azt mondom, hogy ha úgy gondolják, a tegeződést ők ajánlják fel nekem.

A kor, a nem, a munkahelyi beosztás, a társadalmi presztízs közötti különbségek miatt a felnőttek között sem könnyű élni a két lehetőséggel. A szokás az, hogy az idősebb ajánlja föl a tegeződést a fiatalabbnak, a főnök a beosztottnak, a „rangosabb” a kevésbé rangosnak, a nő a férfinak. Ha idősebb kolléga, munkahelyi vezető, ismerős felajánlja a tegeződést, azt illik elfogadni. A visszategezéskor az iránta érzett tiszteletünket pedig kifejezhetjük például úgy, hogy a „szervusz”-t megtoldjuk: „szervusz, tanár úr”, „szervusz, Gábor bátyám” és így tovább. Idősebb hölgyet, női vezetőt egy férfinak még nehezebb visszategezni. De ilyenkor is könnyíti a dolgot valamilyen toldalék: „csókolom a kezed, Mária néni”, „szervusz, Magdika”. Hölgyekkel, idősebb férfiakkal magam is efféle megoldásokkal igyekeztem és igyekszem élni.

Rövidebben

Az erdélyi múlt és jelen köszönési sajátosságairól egyebeken kívül ezt írta a kovásznai Szabó Etelka a Háromszék című lap 2016. május 6-iki számában:
„Annak idején a különböző társadalmi rétegek, faluközösségek, foglalkozások kialakították a maguk köszönési formuláit… A katonák Erőt, egészséget, a bányász Jó szerencsét, a katolikus pap Dicsértessék a Jézus Krisztus, a református tiszteletes Békesség Istentől formulával köszön. Köszönni lehetett egy gesztussal is, amelyet szóbeli üdvözlet követhetett vagy önállóan használták. Pl. térdbehajtással, fejlehajtással. Ma is fellelhető pl. kézfogás, fejbiccentés, kalap vagy más fejfedő levevése stb. alakban.
A hagyományos köszönések régi alakzatai falun még élnek, városon egyre ritkább az Adjon Isten jó napot, jó reggelt, jó estét, vagy csak röviden Jó napot. Ez a rövid forma ma már ridegnek tűnik, ezért ajánlatos kiegészíteni a kívánok állítmánnyal… Az Áldjon meg az Ég, Az Ég Ura áldjon meg, Isten megáldja, Isten tartsa meg formák és változataik főleg vallásos közegben gyakoriak és falun. Az emberek ráértek tiszteletüket méltósággal kifejezni.
A mai mindennapok köszönési szokásai kevésbé sokszínűek. Első, ami szembetűnik: a köszönés lerövidült. Csak feltételezem, hogy a felgyorsult életvitel lehet az oka. Közkedvelt az idegen (olasz) csao, a latin eredetű szia (szervuszból), az angol hello, a bizalmas köszönéseknél, a közelebbi nőismerőstől pá-val köszönünk el, vagy puszi, csók, szióka. A magyar viszontlátásra ma már viszlát lett. Ez a rövidített forma fiatalok közt elmegy, de visszásan hangzik, ha egy fiatal így köszön el idősebb ismerősétől.”

A reklámszövegíró a korban dívó szokás szerint – és mert elsősorban fiataloknak szólt – tegezve buzdított előfizetésre (Forrás: Ifjú Sólyom, 1956. március 10.)

Tévében, rádióban gyakran tapasztalni, hogy a riporter, az interjúkészítő a nézőknek, hallgatóknak magyarázkodik: a riportalannyal, interjúalannyal azért tegeződnek, mert együtt jártak iskolába, egy csapatban futballoztak, már nagyon régóta ismerik egymást…

Szerte a világban nincs szükség ilyesfajta médiabeli magyarázkodásra – mert a legtöbb ország nyelvében nincs külön „tegező” és „magázó” forma. Erről szólva azonban hadd szúrjak be egy nyelvi különlegességet: a kiváló kultúrantropológus Boglár Lajos egyik könyvében szerepel a példa: a vietnámiaknak a mindennapi gyakorlatban – a partnerük társadalmi helyzetétől függően – tizenkét különböző lehetőségük van az egyes szám második személyű megszólításra. A magyar gyakorlatra visszatérve: azt hiszem, egyre kevesebbszer fordul elő az említett magyarázkodás. Egy sportközvetítésben pedig a riporter már mindenki által elfogadottan tegezi a játékosokat, versenyzőket. A nyelvi változások e tekintetben is a tegeződés gyakoribbá válását mutatják. Noha van olyan edző, aki az uszodában tegezi a versenyzőjét, az uszodán kívül pedig magázza őt. És tegező formájúak a káromkodások, a főképp a közlekedés során gyakori „beszólások”.

A tegező és magázó forma közötti választás valaha – ezt ma már a fiatalabbak valószínűleg csak olvasmányélményeikből tudják, tudhatják – családon belül sem volt egyszerű…

Egy évszázaddal, sőt, akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is általános volt, hogy az idősebb nemzedék tegezte a fiatalabbat, s az magázta a szülők, nagyszülők korosztályabelieket. Változás csak a XX. század második felében következett be. Nem is egyik pillanatról a másikra. A nálam hat vagy több évvel idősebb testvéreim még magázták a szüleinket. Én meg már tegeztem őket. Aztán a testvéreim is tegezni kezdték édesanyánkat, édesapánkat. Lassanként az „édesanya”, „édesapám” megszólítást is felváltotta az „anyuka”, az „anyuci”, az „apám” vagy az „apa”. De a nagyszüleit – így volt ez a legtöbb családban – mindenki magázta. A korombeli nagyszülőket azonban többnyire már az unokák is tegezik. A kevésbé szoros anyós-após és meny-vő kapcsolatban sokszor még ma is egyoldalú, bár – különösen a városokban – egyre általánosabb az oda-vissza tegezés. Főképpen vidéken volt megszokott, hogy a feleség magázta a férjét és az tegezte a feleségét – aki, persze, többnyire fiatalabb volt az „uránál”.

A nők mintha könnyebben tegeződnének egymással, mint a férfiak…

Így van. És a két nem közötti „pertusodás” is gyakoribb lett, könnyebben megy végbe. Bonyolultabb, persze, mint az azonos neműek közötti tegeződés. Hiszen már maga a megszólítás is gondot okozhat. A „doktor úr”, a „tanár úr” mintájára nincs gond a „doktornő”-vel, a „tanárnő”-vel. De a „dékán úr” leképezése „dékánnő”-nek már furcsa lenne. Még „tisztelt dékánnő” formában is. Valamivel jobb a „dékán asszony” vagy kibúvóként a „tisztelt X. Y.”.

Ellenben a „képviselőnő” jó kifejezés a „honatyá”-val azonos szerkezetű „honanya” helyett. És jól használható a „képviselő asszony” is – hacsak az illető nem tartozik a nagyon fiatal korosztályhoz.

A hétköznapibb foglalkozások esetében szintén akadnak gondok. Például taxiban idétlenségnek hangozhat egy „sofőr úr”, kiváltképpen egy „sofőrnő” megszólítás. Ugyanez érvényes a kőművesre, egy bolti pénztárosnőre, a bérelszámolóra, a rendőrre, egy kutatóbiológus hölgyre.

Abból nemigen lehet sértődés, ha egy huszonéves vásárló – mindegy, hogy nő vagy férfi – így fordul a vele egykorú eladóhoz: „Légy szíves, adj egy fél kiló sajtot!” A válasz is hangozhat így: „Melyik fajtára gondolsz?” Az ő tegeződésük napjainkban egyre természetesebb, már bevett forma. Ha azonban kettejük között nyilvánvaló a korkülönbség vagy netán középkorú vagy idős férfi fordul a vele egykorú eladónőhöz, ez nem jó megoldás. Legalábbis nagyon meg kell gondolni. Bármelyikük okkal sértődhet meg. Akár még az „asszonyom” vagy az esetleg tapintatlanságként fogadott „hölgyem” is jobb megoldás lehet. Abból viszont nem lehet megbántódás, ha idősebb személy „kisasszony”-nak szólítja a fiatal eladónőt, ha idősebb hölgy „fiatalemberezi” a pultnál túloldali fiatal férfit.

A megszólításbeli valós vagy vélt gondok sok esetben jól megoldhatók. Találkozáskor, kapcsolatfelvételkor számításba jöhet például a megszólítás nélküli forma. A bolti példát folytatva: „Legyen szíves, adjon egy fél kiló sajtot!” Vagy megszólításpótló köszönéssel: „Jó napot kívánok! Kérek egy fél kiló sajtot!” Ez esetben a megfelelő válasz: „Melyikből adhatok?” Vagy: „Jó napot kívánok! Melyikből adhatok?”

A „te”, a „maga” vagy az „ön” használatának bizonytalanságaihoz hasonlóan sokaknak gondot okozhat a köszönés formájának megválasztása. „Jó napot?” „Dicsértessék”? „Szervusz”?

Akik tegezik egymást, leginkább „szervusz”-szal vagy annak valamelyik változatával – „szia”, „szió”, „szióka” és így tovább – üdvözlik egymást. A fiatalok nyelvé­ben és a szlengben pedig felsorolhatatlanul sok az akár alkalmi üdvözlési formák száma. A magázó viszonyban lévők köszönései közül kihalt vagy csak nagyon ritka – néha viccesen még mondott – a régi „alászolgája”, „tiszteletem”, „hódolatom” forma. Az általános „jó napot”-nak sokféle változata van: „jó napot kívánok”, „szerencsés jó napot”, „szép napot”, „adjon isten jó napot”.

Az „adjon isten” – vagy rövidebben és csak az egymással közelebbi viszonyban lévők között az „adjisten” – önmagában is köszönés volt. Mindezekre a formákra sokféle lehetett a válasz, bár illett betartani a közmondásban rögzült „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” szabályt. Az egyházak többnyire formalizálták a hívek egymás közötti üdvözlését. A katolikusoknál a „dicsértessékre” a „mindörökké” volt a válasz – vagy e kifejezések valamilyen bővített formája.

Ezeket a szokásokat, szabályokat valaha durván megszegte a „csendőrpertu”-helyzet, a „lefelé való” és mindenképpen megalázó tegezés, amire nemigen mertek visszategeződni. És erre nemcsak csendőr–polgár viszonylatban volt példa. A köszönésben, persze, ma is érezhetők, éreztethetők a két fél közötti élethelyzetbeli különbségek. De nagyon fontos, hogy mindez udvariasan történjen. És ebben nemcsak a szövegnek, hanem a kimondás módjának, a kísérő mimikának, gesztusnak is szerepe van.

De az említett szövegformák nélkül is lehet vagy inkább lehetett köszönni. Régebben faluhelyen, ahol a legtöbben ismerték egymást, vasárnap délelőtti utcai találkozáskor köszönésszámba mehetett a szembejövőtől megkérdezni: „Templomból?” És köszönés volt a válasz is: „Onnan”.

Sajátos helyzet, ha férfi köszön nőnek. A „szervusz” és „jó napot” mellett ott a régről maradt „kezét csókolom”, a „csókolom a kezét”, a „csókolom a kezed” vagy a puszta „csókolom” forma. A „csókolom” vagy „kezitcsókolom” pedig ma is a gyerekek gyakori köszönése mindkét nembeli felnőtteknek. Néhány éve meglepetésemre még némelyik nagyváradi egyetemi hallgatóm is „csókolom”-mal köszönt – alig tudtam őket erről lebeszélni.

A gyerekek növekedvén aztán feszengeni kezdenek a „csókolom” miatt. És inkább nem köszönnek vagy legföljebb morognak valamit az orruk alatt. Ilyenkor a felnőtteknek kell segíteni és „Jó napot kívánok!”-ra biztatni, feljogosítani őket. Mint ahogy a felnőtt férfiak között is általában az idősebb ajánlhatja fel a tegezést a fiatalabbnak. A fiatalabb gyakran e feljogosítás ellenére is zavarban van az idősebbel. Ez esetben is segít a már említett „szervusz, Józsi bácsi”-, „szervusz, Béla bátyám”-, „szervusz, elnök úr”-féle megoldás. Egyébiránt a tegeződés általánossá válásának folyamata mintha megtorpant volna.

Mert mintha az emberek közötti polgáriasodó viszony is mintha „visszafeudalizálódna”?

Nem tudom. De például Svédországban erősen szorgalmazzák az általános tegeződést. Csak a király kivétel. És tegeződnek a hazai IKEA-áruházakban is. Hogy aztán ez polgárosodás-e…?

Végezetül térjünk vissza egy már említett kérdésre. A sok-sok említett nyelvi bizonytalankodás között nem az utolsók között van a nők megszólítása. Mert miközben az „úr” vagy „uram” már nemigen jelent rangot, felsőbbrendűséget, és feszengés nélkül mondhatom, hogy „kedves Kovács úr”, megszólításban a „hölgy”-nek régies, még ma is valamiféle rangot, „előkelőséget” sejtető csengése van. És nevetséges lenne azt mondani, hogy „kedves Kovács hölgy”. Ugyanígy a „kedves Kovács nő”. Mi lehet a megoldás?

„Holtbiztos” javaslatom nincs. De a valóságnak azon szeleteiben, ahol a megszólítás gondot okozhat, talán megfelelő lenne az „úrnő”. Bízvást mondhatnánk, hogy „kedves Kovács úrnő”. Igaz, ennek is, akár csak volt sokáig az „úr”-nak, van régies, valamelyest a feudalizmus korát idéző hangulata. De ahogyan az „úr”-ból „elvtárs”, majd újra „úr” lett, és pár év vagy évtized alatt mindkettőt megszoktuk, valószínűleg ugyanúgy megszokhatnánk, megszoknánk az „úrnő”-t is. Kiváltképpen, ha széles körben ajánlanák a nyelvhelyességgel, nyelvstratégiával foglalkozó testületeink is. Bizonyos, hogy egyszerűsödne vele a hosszú-hosszú ideje konfliktusos magyar megszólítási rendszer.

(Az elmondottakból egyebeken kívül az a következtetés adódik, hogy amennyiben egy interjúkészítő nemcsak élőszóban, hanem az olvasók előtt is érzékelhető módon, kinyomtatva szándékozna megköszönni az interjút, akkor azt sokféleképpen tehetné meg. Például – de csak például, mert a lehetőségek száma még több – ekképpen:
– Köszönöm/Köszönjük az interjút/a beszélgetést.
– Tanár úr/Professzor úr! Köszönöm/Köszönjük az interjút/a beszélgetést.
– Kedves/Tisztelt Tanár úr!/Professzor úr! Köszönöm/Köszönjük az interjút/a beszélgetést.
– Tisztelt/Kedves X. úr!/X. Y.! Köszönöm/Köszönjük az interjút/a beszélgetést.
– Tisztelt/Kedves Tanár úr/Professzor úr/X. Y.! Olvasóink nevében is köszönöm/köszönöm Önnek/Neked az interjút/a beszélgetést.
– Tisztelt/Kedves Tanár úr/Professzor úr/X. Y.! Örülök, hogy megtisztelte/megtisztelted lapunkat/olvasóinkat az interjúval/e beszélgetéssel.
– Kedves Y.! Köszönöm/Köszönjük, hogy válaszoltál a kérdéseimre/kérdéseinkre.
– Kedves Y.! Örülök, hogy beszélgethettünk.)

dr. Balázs Géza

Rá is igaz a mondás: „Az alma nem esik messze a fájától” – édesapja évtizedekig kutatta nyelvünk történetét, és írt-szerkesztett szótárakat az MTA Nyelvtudományi Intézetében. Az „alma” Kőbányán született, a kőbányai I. László Gimnázium német tagozatos osztályában érettségizett, s a tanulást az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatta, ahol a magyar–népművelés szakhoz fölvette a néprajzot is. Diplomájának megszerzése után azonnal tanársegéd lett a Mai Magyar Nyelvi Tanszéken – ott, ahol ma tanszékvezető. Doktori címét 1987-ben szerezte, 1990-ben néprajzból kandidált, nyelvtudományból 2000-ben habilitált, 2003-ban nevezték ki egyetemi tanárnak.

Az ELTE-n kívül tanít, illetőleg tanított s dolgozott esetenként tanszékvezetőként, dékánhelyettesként, rektorhelyettesként egyebeken kívül az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, az egri Eszterházy Károly Főiskolán, a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjának szombathelyi Berzsenyi Dániel Pedagógusképző Főiskolai Karán, jelenleg is a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen, s hosszabb-rövidebb ideig vendégtanár volt Costa Rica-i, finn, francia, holland, német, osztrák, romániai, svéd, szlovákiai, szerbiai egyetemeken.

Oktatáson kívüli aktivitásáról tanúskodik – szintén csak egyebeken kívül –, hogy megalapította a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoportot, a Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke, tagja és több intézményben tisztségviselője többek között az MTA nyelvtudományi bizottságának és magyar nyelvi bizottságának, a Magyar Néprajzi Társaságnak, a Magyar Szemiotikai Társaságnak, a Magyar Rádió nyelvi bizottságának.

Kutatási területe a folklórtól az internetnyelvészetig, az antropológiai nyelvészettől a nyelvstratégiáig vagy éppen a magyar pálinka művelődéstörténetéig ível.

Sokoldalúságát mutatja – több tucatnyi könyvéből válogatva – néhány kötetcím: A kazári népi erdőgazdálkodás szakszavai (1982), Médiakommunikáció (1996), Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón (1998), Magyar nyelvhelyességi lexikon (2001), Szövegantropológia (2006), SMS-nyelv és folklór (2011), Új szavak, új kifejezések – a rendszerváltás kisszótára (2016), Az álmok nyelve – antropológiai nyelvészeti tanulmány (2017), A fenntartható magyar nyelv – nyelvépítészet, nyelvösszeomlás, nyelvstratégia (2018).

Egész seregnyi tanulmánykötet létrehozásában szerkesztőként vett részt.

Tévésorozatai közül nagy népszerűségnek örvendett-örvend a Betűpárbaj, a Hej, hej, helyesírás, rádiósorozatai közül a Tetten ért szavak és az Édes anyanyelvünk.

Megkapta egyebeken kívül néprajzi, nyelvészeti és a médiával kapcsolatos tevékenységéért többek között a Jankó János-díjat, a Lőrincze Lajos-díjat, a Táncsics Mihály-díjat.

Legkedvesebb saját könyve: Az álmok nyelve.

Köszönjük a Tinta Könyvkiadó hozzájárulását a “Nyelvészportrék” c. beszélgetéssorozat közzétételének engedélyezéséhez. Az interjút Daniss Győző készítette.