Érdekes lehet-e egy ember élete? Érdekelhet-e egy idegent, ami X-szel vagy Y-nal történt? Van-e jogom „rátukmálni” a magam és kisközösségem történeteit másokra? Valószínűleg sok önéletíró, memoárkészítő, krónikás feltette már ezeket a kérdéseket, és milyen jó, hogy végül mindenikük arra jutott (vagy meggyőzték a környezetében élők), hogy igenis minden ember élete érdekes lehet, nem csak azok számára, akik ezeknek a történeteknek szintén részesei voltak.
Az 1990-es évek közepétől kezdett teret hódítani a mikrotörténelem fogalma és kutatási módszertana, amelyet egyik írásában a következő évtizedek (bombasztikus fogalmazásban a következő évezred) vezető történeti áramlatának nevezett Szíjártó M. István történész Mi a mikrotörténelem? című írásában (Aetas 1996/4. 157–185.) így fogalmaz: „A mikrotörténelmi esettanulmány előnye az, hogy fókuszpontot teremt. A fókusz konkrét esetekre, személyekre és körülményekre való beállítása a tárgy intenzív tanulmányozását teszi lehetővé, melynek révén egészen más képet kapunk a múltról, mint a nemzetek, államok, egyes társadalmi csoportok történetéből évtizedeket, századokat vagy valamely hosszú időtartamot felölelő vizsgálatok eredményeiből.” Érdekes, hogy itt milyen szépen egymásra talál történész és a történelem iránt érdeklődő laikus: az előbbi az addig meg nem látott összefüggéseket, a nagy események apró mozgatórugóit keresi, vizsgálja, utóbbi pedig így próbálja megérteni az eseményeket, így érzi magáénak is a történelmet, hogy abból a nézetből láthatja, amelyben ő maga is él.
Kováts Dániel Egynapi járóföld – Barangolás vándoréveim ösvényein címmel foglalta csokorba élete első 30 évének történéseit. A nagy méretű (17×24 cm) és vaskos, majdnem 500 oldalas, sűrű szövetű kötet bevehetetlen várnak tűnik, de csak míg az ember bele nem merül az első oldalakba. (Ezen sorok írója az első 250 oldalt egy Budapest–Kolozsvár vonatúton olvasta el.) Pedig azok még csak a be- és felvezető, a keret, a történetbe ágyazás, az alapozás ahhoz, hogy lassan-lassan az olvasó elengedje a mát és belemerüljön a XX. század harmadik, majd negyedik, ötödik évtizedének világába.
A szerző a történeteket 30 fejezetre tagolta (akarva, vagy az a bizonyos első három évtized hozta így?), amelyek hol lazábban, hol szorosabban kötődnek egymáshoz. Egy ilyen lélegzetvételű munkát nem lehet egy szuszra megírni, és az emlékezet sem működik parancsszóra. Némely fejezet elején lábjegyzetes megjegyzés jelzi: az a történet éppen mikor került lejegyzésre.
A fejezetek kronologikusak, de a történetek felidézése nem az volt – ez adhatja, hogy egy-egy mozzanat több helyen is megjelenik. Ez azonban nem zavaró, inkább szorosabbra fűzi az elbeszélést, és bizony sokszor fogódzót is ad eligazodni a Kováts Dániel élete első 30 évének és ágas-bogas családfájának történetében. Hiszen egy ember története a családjával, egy családé az ősökével kezdődik, enélkül a kései utódok tettei, élete sem érthető meg. Ez adja az útravalót, a mesebeli hamuban sült pogácsát, amellyel valaki nekiindul az életnek. Innen hozza kiállását, viszonyulását előbb gyermek-, diák-, majd embertársaihoz, azt az alázatot, amellyel képes lebontani a falat a társadalmi rétegek között, amellyel felül tud emelkedni a nehézségeken, megpróbáltatásokon. Azt a tenni akarást, amely gyerekkorától arra sarkallja, előre vetítve a későbbi kiteljesedett életpályát, hogy szervezzen, írjon, alkosson. Igaz, ez az örökség olykor igencsak nagy teher, mi több, terhelő bizonyítékká válhat.
Az Egynapi járóföld nemcsak olvasóihoz hozza közelebb a történelmet, de szerzője maga is testközelbe került vele, ahogyan fogalmaz: többször is találkozott a történelemmel. Az első még örömteli (a szülőföld, Felvidék visszacsatolása Magyarországhoz), a második már vészterhesebb (II. világháború), de még az 1956-os forradalom előtt (amely szintén egy történelmi pillanat) a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy mit jelent, ha valakit „kipécéz” magának a történelem, és hogy hogyan válik a gyerekkori tevékenység vagy az egyetemi együtt gondolkodás rendszerellenes megmozdulás és izgatás bizonyítékává, ami több havi börtönt eredményez. Vagy hogy néhány évvel később miként lesz valakiből, aki egy földbirtokos fia-unokája, osztályellenség – és gyakorlatilag földönfutó.
A kötetben természetesen nem csak ilyen nagy léptékű eseményekről olvashatunk; sőt. Ha útitársai leszünk Kováts Dani bácsinak, vele együtt végigbarangolhatunk a szülőfalubeli, nádasdi gondtalan, szeretetteli éveken, a kőszegi honvéd középiskolai nevelőintézet időszakán, a miskolci diák- majd budapesti egyetemista évek felpezsdítő vagy éppen lelombozó eseményein, a száműzetés évein, a pályakezdés majd a családalapítás boldogságán. A történeteket át- meg átszövi a család, a kiterjedt rokonság iránti szeretet, olvasva őket magunk is átérezzük azt a biztonságot, amit egy kiegyensúlyozott családi háttér nyújtani tud. De emellett ott van a háború, a félelem, a gyász, a fájdalom is, mindez testközelből. És a soha-fel-nem-adás hite és akaratereje.
Kováts Dániel önéletírásában magyar földbirtokosságunk és polgárságunk XX. századi történelmét, akár mondhatnám: szertefoszlását láthatjuk viszont, követhetjük nyomon. Mert földbirtokos fiának, polgári származásúnak lenni ugyanazt jelentette a Felvidének, mint Erdélyben, Magyarországon, mint Délvidéken. Ugyanazzal a műveltséggel, neveltetéssel indultak, ugyanúgy kisemmizte őket a rendszer. Lehet, hogy a módszerek, eljárások itt-ott eltértek, lehet, hogy egyeseknek több, másoknak kevesebb jutott a megtorlásból, kifosztásból. Mindenki története egyedi, de ez az egyedi történet a Kárpát-medence egy egész, nem is túlságosan szűk társadalmi rétegének életét tükrözi vissza. Ezért értékes és érdekes olvasmány az Egynapi járóföld annak számára is, aki Kováts Dánielt sem családtagként, sem barátként, sem tanárként, sem anyanyelvápolóként, sem versenyek zsűritagjaként nem ismerte. Akinek ő Kováts Dániel, egy ismeretlen 90 éves idős úr, és nem Dani bácsi.
A könyv 2020. január 22-ei bemutatójáról korábbi írásunkban Reiser György Lukács tudósított.
