Csak a testet lehet vesztegzár alá helyezni, a szellemet nem. Ezt bizonyítja a Magyar Rádió és a Magyar Írószövetség által közösen szervezett versíró pályázat, amelyet támogatott az Anyanyelvápolók Szövetsége is. Két kategóriában nyújthatták be verseiket a pályázók: a professzionális (hivatásos) és az amatőr költők, versírók kategóriájában. Az eredmény már mennyiségét tekintve is egyértelműen igazolja a vers győzelmét a vírus fölött: kétszer annyi pályázat futott be, mint ahány embert megfertőzött a kór.
Az Anyanyelvápolók Szövetsége felkérésére az ún. amatőr kategória verseit kellett elbírálnom s megneveznem azokat, akiket az Anyanyelvápolók Szövetsége díjazni fog. Elöljáróban csak annyit jegyzek meg, hogy elolvasván mindkét kategória pályázatra benyújtott verseit, sok esetben nehéz lett volna különbséget tenni a hivatásos és az amatőr pályázók alkotásai között. Örömömre szolgál, hogy megállapíthatom: az irodalom, a művészetek iránt érzékeny, igazi versíró nép a magyar. Bárcsak áthatná egész szellemi, politikai életünket ez az értékközpontúság.
Az elbírálás folyamata több lépcsős volt. Én már csak az előzetes válogatás után fennmaradt pályamunkákat kaptam meg, 48 szerzőtől 223 költeményt. A két szám egyúttal azt is jelzi, hogy többen nem egyetlen verssel neveztek be, hanem több költeménnyel, egész versciklusokkal, sőt, voltak néhányan, akik szinte egy kisebb kötetre való verssel. Ez a körülmény nehezítette az elbírálást, ezért azt javaslom egy következő – remélhetőleg nem egy újabb járvány kiváltotta – pályázat kiíróinak, hogy korlátozzák az egy alkotótól várt költemények számát.
A hozzám eljutott versek közül nagyon kevés született a járvány idején, következésképpen csak kevés költemény kapcsolódott a pályázat kiírását motiváló helyzethez, a koronavírus járvány kiváltotta vesztegzárhoz. Amelyek viszont kapcsolódtak, azokban a szerzők általában a karantén szót használták, csupán egyetlen egy esetben – egy marosvásárhelyi pályázónál – fordult elő a vesztegzár kifejezés.
A pályázók között minden korosztály megtalálható volt. Az iskolások esetében megnevezték az életkort vagy azt, hányadik osztályba járnak. Így tudjuk, hogy a legfiatalabb pályázó 10 éves volt. A felnőttek között akadt egy 93 éves pályázó is, a többséggel ellentétben az ő életkorát közölte az a rokona, aki beküldte a pályázó költeményét. A nyolc általános és középiskolás pályázót a felnőttektől elkülönítve bíráltam. Csak néhány esetben derült ki, hogy a pályázó itthoni vagy külhoni magyar volt-e. Mindenesetre megállapítható, hogy a pályázat összmagyar érdeklődést váltott ki.
A pályamunkák összességükben nagy tematikai gazdagságot mutattak. Szerelem, emberi kapcsolatok, a mindennapok pillanatképei, természet, tájak, évszakok, múlt és jelen összevetése, hit, hazafiság, és néhány versben a járvány kiváltotta bezártság.
A formai megoldások tekintetében is nagy a változatosság. Őszintén megvallom, hogy elfogult vagyok a klasszikus, hagyományos formák iránt, főképpen akkor, ha a modern költészetben gyakran – de szerencsére nem mindig – alkalmazott ún. szabadvers szerzője csak a meghökkentésre törekszik, olyan képzettársításokat vonultat fel versében, amelyeket nem lehet követni, s amikor csak attól vers a vers, hogy a sor nem fut ki a lap széléig. Érdekes formai kísérleteket is olvashattam, amikor a szerző a verset és a prózát, illetve a szabadverset és a hagyományos versformák valamelyikét tudatosan ötvözte.
A hagyományos formai megoldások között találunk szonettet, szonettkoszorút, időmértékes verselést rímes és rímtelen megoldással, szabályos versszakokra osztott verset különböző rímképletekkel. Néhány szerző vagy a vershez választott mottóval, vagy tartalmi-formai megoldással visszanyúlt klasszikus költőinkhez, például Radnótihoz, József Attilához.
Érdemes röviden kitérni a nyelvezetre. A versekben megtalálható a hétköznapi beszélt nyelv éppúgy, mint az emelkedett stílus. Ez utóbbi a hagyományos formát követő versekben (csupán egyszer-kétszer tapasztaltam stílustörést, amikor váratlanul és indokolatlanul megjelent az ipse szó), előbbi pedig az ún. szabadversekben. Egyik-másik versben ritka, mára már vissza- vagy kiszoruló szavak is felbukkantak, mint például a tarpán lovam. Az ilyen jelenségnek jobban örülök, mint annak, amikor megkérdőjelezik az olyan verssorok létének indokoltságát, mint például „ösztövér kútágas hórihogas gémmel”. Ha valóban gazdag nyelvezetet akarunk használni gondolataink közvetítéséhez, akkor ezekre az elavultnak tekintett szavakra is szükség van. Ellenkező esetben – ad absurdum – elegendő néhány száz szót, vagy emotikont ismerni, hogy alapvető kommunikációs igényeinket kielégítsük. Gondoljuk végig, hova vezethet ez!
Örültem annak, hogy a modern irodalmat jellemző durvaság, obszcén kifejezés csupán egy-két versben fordult elő. És ez nem prüdéria kérdése, hanem az indokoltságé, esetleg kulturáltságé.
Főként a szabadversekben számos, a költészetben eddig talán nem használt, a mai modern élet szókincsébe tartozó szó (például újrahasznosít, agyam lekövet, dekódolhatatlan, alulexponált kép, blockbuster stb.) vagy szellemes szóképzés (popkornmérgezés, szívdetonáció) fordult elő. Ez teljesen természetes jelenség. Az irodalom leképezi a valóságot, egyszersmind – nyelvi – mintául is szolgálhat. Nem tartom viszont szerencsésnek, ha egy versben hemzsegnek a tudományos élet szavai (kvantum, poligenezis, predesztináció, planéta, akcentus stb.).
Összegezve: csak elismerésemet tudom kifejezni a pályázat kitalálóinak és megszervezőinek az ötletért, továbbá örömömet afelett, hogy ilyen nagy számban érezték magukénak a felhívást.
Mint minden versenynek, pályázatnak vannak megnevezett, díjazott győztesei, én úgy gondolom – egy talán elcsépelt megfogalmazást használva, ám azt komolyan gondolva –, hogy ezzel a pályázattal mindenki nyert. Annak örülnék, ha a szervezők megtalálnák a módját, hogy az arra érdemes verseket közkinccsé tegyék.
Végül álljon itt azok neve, akiket az Anyanyelvápolók Szövetsége díjazott: Fogarasy Attila és Bartalovics Zoltán.
Jelen sorok szerzője az általa felállított ifjúsági kategóriában a 7. osztályos Vitéz Katának ítélt meg személyes díjat.
dr. Pusztay János
