Tamás Menyhért egy olyan családban született 1940-ben a bukovinai Hadikfalván, amely a hírhedt madéfalvi veszedelem, az 1764-es siculicidium következtében menekült el Erdélyből. Alig volt egyesztendős, amikor 1941 nyarán közel húszezer ember tért vissza az anyaországba, a délvidéki Bácskában kaptak átmeneti otthont. A háborús események miatt 1944 nyarán menekülniük kellett a trianoni országhatárok közé, s majdnem egy évvel később telepedhettek csak le. A szekérkaravánok jó része Tolna megyei falvakba, a kitelepített svábok helyére került. Számukra idegen és gyanakvó környezetbe kellett beilleszkedniük.
Az erdélyi népköltészeti hagyományokat a bukovinai székely nyelvjárás ízességével ötvöző prózája, a XX. századi magyar történelem súlyos örökségét, a modern kori emberi tragédiákat hitelesen és érzékletesen bemutató életműve elismeréseként Kossuth-díjjal ismerték el tavalyelőtt márciusban Tamás Menyhért, József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját.
Lényegében ugyanazt a világot hordozza magában, amelyről Tamási Áron (1897-1966) is írt, közösek a gyökereik. „Nem térhetünk ki a hűség elől” – idézi Tamási Áron egyik szép mondatát. Az életműve nagy hatással volt rá, emellett a nyelvnek is híd szerepe volt kettőjük között. Tamási Áron „ékítette” a nyelvet, míg Tamás Menyhért „csupaszította”, a kifejezés egyszerűségére törekedve igyekezett tükrözni a mondanivaló szépségét.
Anyanyelvi hűségének első jelentős alkotása Vasy Géza irodalomtörténész szerint a Beszegzett ég alatt című vers. „Az első rész, a Temetetlen temetők nem egy kisebb népcsoport, hanem szinte az egész nép 1944 őszi világháborús menekülésének-bolyongásának dermesztő képét adja, amelybe a katonák, a munkaszolgálatosok, a civilek egyaránt halálközeli áldozatok – írja Vasy Géza. – Ezt folytatja a második rész, de itt már felvillan a „»madéfalvi éj« emléke, a bácskai »zombori mező«. Később a bezdányi komp jelzi, hogy »Ideviláglik már az új ó-haza!« Az útnak, amelynek egyelőre ismeretlen a célja, s amely halottak között vezet, újszülöttje is van, csöppnyi reményt sugározva.”
Ebben a költeményben két nyelvi réteget keresztez. „A hatvanas évek lírájának egyik típusa, a népköltészeten is nevelődött s valamilyen szinten látomásos-szimbolikus nyelvformálás. Tamás Menyhért ennek tárgyiasabban epikus, történetet is elmondó változatát alakította ki – teszi hozzá Vasy Géza. – Ebbe építette be az archaikusan népköltészeti és a népköltészetből sarjadzó szövegeket. Mi mással tudnák hitelesebben kifejezni a vándorlók érzéseiket, mint a népköltészettel. A leánygyermek születésekor egy asszony énekel áldást, az óhazai fák feltűnésekor az emlékező költő édesanyja kéri-könyörgi a jobb sorsot. Végezetül a lovat vezetgető édesapa monológja olvasztja együvé a két nyelvi és egyúttal versformáló réteget, ő ugyanis a székelyek kétszáz évvel korábbi nyelvén szólal meg, de nem lírai, hanem elbeszélő jelleggel.”
Aligha maradnak rejtve a költő gondolatai a magyarság sorsáról:
„Mennyit öldösöttünk, öldöstek münköt! Csoda, /hogy még vagyunk! Szóróttunk ezerfelé, de / megmarattunk, s maradunk ezután es… Valami / mindig esszegyűjt münköt. Minden levágott fej / a megmarattat teszi konokabbá, minden szorultság / lecke a megmaradásra, léleknek próba: helyettállni / felnégyeltetésig – magunkétt, a népétt… / Gyere, Cigán, vigyázzuk magunkat tovább!” (Beszegzett ég alatt)
Tamás Menyhért sokszor elmondta, hogy kezdettől olyan nyelvet, nyelv-újítás előtti szavakat használt, amelyeket Budapesten eléggé fintorogva hallgattak, de a szavak visszaszerzésének öröme annyi erővel töltötte fel, hogy hidegen hagyta mások fintora, és az sem zavarta, hogy később mikor rádióban nyilatkozott, derülnek rajta, vagy sem.
Tamás Menyhért életműve a magával hozott szavakból és drámai sorsokból építkezik. A Nap Kiadó gondozásában megjelent legutóbbi kötetének az Észre-írt strófák (Új versek, 2015-2019) költeményeit a remény és reménytelenség kettőse határozza meg.
„Megtartó fohászt sugall a reggel” – írja egyik versében. „Megmaradást játszom” – írja másutt.
– Élje meg mindenki azt, amit én megéltem és akkor azt a szót, hogy megmaradás elkezdi becsülni – nyilatkozta a Kossuth Rádió Irodalmi Újság című műsorában. – Nem hangoztatom, amit bévül hord az ember. Hanem ha a felnőtt korban van egy kis második gyermekkor is valahol, akkor megengedhetem magamnak, hogy ezzel is eljátsszak, de nem engedem, hogy magam elől eltakarjam ezt a megtartó gondolatot. Megpróbálom úgy magam elé emelni, hogy a megtartó ereje ne csak az idegvégződésekbe költözzön vissza, hanem a tartásban is.
Miképpen azt Határ Győző lényeglátóan megjegyzi Tamás Menyhért leglíraibb regénye kapcsán:
„Huncutkás mosolygásu, székelyes-pogányos mentalitás árad abból a bekezdésből is, amely egyúttal magyarázatot ad a Vigyázó madár címére – ilyen leírást ad kamasz fiának a katonaviselt apa az énekbeli-mesebeli darumadárról: »… Aszt mongyák, a gólyánál nagyobb, a feje teteje piros, ráérősen, uriasan lépdel. Ráérősen, de annál figyelmesebben. Vigyázó madárnak es nevezik, magasba nyújtott nyaka a legküsebb veszélyt es megérzi… (és amikor repül:)… akkor, akkor, kinyúlik, mint a lénia« Mi magunk is megszívlelhetjük ezt a székely életbölcsességet, amellyel az öreg bukovinai székely a maga széthulló világát szemléli, pedig már megmozdult alatta a föld: »Tudod, hogy van. Amikor a dongák hullani kezdenek, nehéz visszatenni az abroncsokat a hordóra”.
A 2020-ban megjelent Trianon szédületében (Nap kiadó) című verseskötetében amint az a fülszövegben áll „emlékezik és eszméltet, hogy a megszenvedett idő ne merüljön feledésbe, továbbélői eligazodjanak sorsukban, magyarázatot leljenek viseletes állapotukra, minden változásra összerezzent félelemeikre, szorongásaikra.” Hadikfalva emlékoszlopára, 1786 című versének első két sora „Őrizd a szót/ magadat őrzöd” rámutat arra a lírai felelősségérzetre, amelynek gyökere a székely származék-múlt.
– Tavaly júliusban, amikor a nyolcvanadik születésnapomat ünnepeltük egyik orvos barátom azt mondta, hogy neki Kazinczy Ferenc jut eszébe, amikor a nyelvi elkötelezettségem szóba került – mesélte Tamás Menyhért, amikor legutóbbi kötete kapcsán szót váltottunk. – Nyilván nem olyasfajta nyelvújításra célzott, amit Kazinczy művelt annak idején, hanem arra utalt, hogy én is igyekszem azokat a szavakat megmenteni, amik menthetőek és értékesek számomra. Ezt úgy fogalmaztam meg valamikor, hogy a hozott szó és viendő ige jegyében írok. A szülőföldemről hozott szó engem az utolsó hangsúlyáig, mélységéig úgy köt, hogy ettől már szabadulni képtelenség, de hozzáteszem: nem is akarok. Ami számomra mentő szó, az az olvasónak esetleg megmentett szó lehet.
2012-es önvallomásában a költő így fogalmazott: „Egyedüli kincsünk, kincsem az idegvégződés emlékezete: a hozott szó, a viendő ige, a bévült zengő ének. Ahogy első kötetem fülvallomásában írtam volt: apám a csönd tiszteletét hagyta rám, anyám romlatlan zsoltárait. Családom, rokonságom egyetlen nótafát sem tart számon. Miként és miért éppen bennem keresett menedéket az ének, valószínű felsebzett gyermekkorommal magyarázható, de az is lehet, hogy guzsalyas estéi igéztek meg. sose gondoltam, hogy végül is az odahagyott távolság avat íróvá. Budapestre kellett költöznöm, hogy hazalássak közösségemre, közösségem nyelvvilágára.”
A Trianon szédületében is számos költőtárs szólíttatik, idéztetik meg Tamás Menyhért lírája jegyében. A Kalász Mártonnak írott, Ha akkor című versét így kezdi: „Ha akkor, fogva tartott szavak / idején találkozunk, egészen / bizonyos, hogy kiszabadulunk / a falak fogságából, hanyattjátékainkat / az égig kacagjuk / karikás botunkkal addig kerepeljük / a házak léckerítését, / míg el nem illan mögülük a / haragvás…”
Illyés Gyula alakját ábrázolva Tamás Menyhért önmagának is felteszi a kérdést: „Keresem, s még sokan sokáig keressük a legkézenfekvőbbet: honnét, milyen mélyről forrásol a hűség, meddig köt, köthet magához a szülőtáj, fonatol hűtlene után, mint ahogy utánad is Párisig fonatolt…”
A múltból feltűnik Tamási Áron is, akinek Tamás Menyhért költővé és szépíróvá válásában, talán nem túlzás, meghatározó hatása volt. Nem véletlen, hogy az Ábel-trilógia teremtőjének szegezi a kérdést: „Mit tehet a vándor, ha evilági útja legmélyére, Erdélybe születik?”
Az új kötetben egy teljes ciklus, a Trianon-strófák tiszteleg az első világháborút lezáró békediktátum okán megnyomorított lelkek előtt. Aki ismeri Tamás Menyhért életművét, az számos költeménye címét sorolhatná fel, amiben rejtve, búvópatakként felbukkan a Trianon okozta tragikum, példának okáért idézzük Nem lehet című versének két versszakát:
Nem lehet annyira fáradt a lélek, / még ha vesztésre is ébred, / némulásra fogja magát.
Nem lehet annyira renyhe a lélek, / még ha fojtásra is ébred, / négyelésre hagyja magát.
Összegzésképpen pedig kapjon szót Sütő András, aki 1985-ben imigyen méltatta őt költői estje elé írott ajánlásában: „Tamás Menyhért íróként, költőként nem a felejtés embere. Nosztalgia kínozná tán a fájdalom labirintusában vándorolva? A szenvedés kéje kapta volna el krónikás hajlamát? Én úgy gondolom inkább, hogy a kimondás kényszere mellett, a tisztázás szándéka közben minden igazi művész örök vágya munkál benne: egyenrangú testvérként odaültetni népét az európai népek családjába, a közös szenvedés jogán. Olyan időben, mikor akad még történész, aki Mohácsot a Dunavölgye pozitív eseményeként képes értékelni: erre tisztázó és hiteles – hisz családtörténetileg ellenőrizhető – vallomásra is nagy szükség van.
Népek közötti igaz találkozás csak ott lehetséges, ahol más-más ajkúak fölismerik egymást a közös szenvedésben is.”
Borbély László
