„A nyelv nagyobb úr, mint a nyelvész” –interjú Grétsy Lászlóval

Legtöbbünknek édesanyánk volt az első nyelvművelője. Követte őt a szűkebb-tágabb környezet, a család, a játszótér, az óvoda, az iskola, az utca, a munkahely. Több-kevesebb tudatossággal – és jól-rosszul – mind-mind „művelte” beszédünket, írásunkat. Közben szót kaptak, kaphattak, persze, a nyelvművelés szakavatottjai is. Rávilágíthattak, hogy mi a helyes és mi nem az. Tették és teszik ezt – amint Grétsy László elmondja – szintén jól-rosszul. Ma már szerencsére kevesebb hibával. Szándékuk szerint Sylvester János szellemében, aki már 1539-ben leírta: „a mi kincsünk – hazai nyelvünk”.

Bár a nyelvművelés fogalma már több emberöltővel ezelőtt kialakult, kikristályosodott Magyarországon, egy a múlt század utolsó harmadában útját kereső tudományág, a szociolingvisztika, illetőleg társasnyelvészet ellene fordult, kikezdte. Olyannyira, hogy többen meg is kérdőjelezték elfogadhatóságát. Főleg azok, akik a nyelvművelésnek csak azt a felfogását ismerték – vagy legalábbis annak alapján ítélték meg –, amely szerint a nyelvész irányítja a nyelvet, ő szabja meg, hogy mit lehet és mit nem lehet írni, mondani. Jellemző példa erre a Pintér Jenő és munkatársai által közrebocsátott, a múlt század harmincas éveiben több kiadásban is megjelent Magyar nyelvvédő könyv. Pintér Jenő irodalomtörténeti és más tudományos tevékenységét nem vonom kétségbe. Ám ezzel a könyvvel, amely éppen a szerző beosztásából, hatásköréből eredően – két évtizeden át budapesti tankerületi főigazgató volt – az iskolai oktatásban is etalonnak, hiteles mértéknek számított, többet ártott, mint használt. Az akkori diákok a magyar nyelvi órákon nem anyanyelvünk szépségeit, gazdagságát ismerték meg, hanem a tilalomfák erdejébe kerültek. A magyar stílus és a Nyelvi sajátságok című két rövidke fejezet még úgy-ahogy betöltötte szerepét, bár azokban is több volt a tiltás, a hibáztatás, mint nyelvünk kincseinek, értékeinek ismertetése. A további fejezetek azonban – Hibás szavak, Hibás kifejezések, Idegen szavak, Idegen kifejezések – már csak arról szóltak, hogy miket kell nagy ívben elkerülnünk. A könyv háromnegyede azt fejtegette olvasóinak, hogy milyen szót, kifejezést, mondatszerkezetet ne használjanak! Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy szüleink, nagyszüleink, ha arról kérdezzük őket, hogy miket tanultak a hajdani magyarórákon, ilyeneket kezdenek sorolni: „Hát”-tal, „És”-sel meg „Hogy”-gyal nem kezdünk mondatot, az „-andó”, „-endő” kerülendő, a „-tatik”, „-tetik” nem használtatik, irtani kell az idegen szavakat és így tovább. Könnyű belátni, hogy bár az efféle tiltásoknak mindig volt, van valamiféle alapjuk, egészében véve nem állják meg a helyüket. Azok a hivatásos nyelvészek, akik a nyelvet, illetve a nyelveket általános elméleti szempontból vagy szociolingvisztikai, nyelvszociológiai megközelítésből vizsgálják és vizsgálták, a nyelvművelésnek jobbára e korábbi, a múlt század közepétől kezdve már túlhaladott állapotát alapul véve marasztalták el a nyelvművelőket. Nem tudatosult bennük, hogy a második világháborút követően, a Nyelvtudományi Intézet 1949-es megalakulása után, elsősorban Lőrincze Lajos úttörő jelentőségű munkásságnak köszönhetően lényegében megújult, újjászületett a nyelvművelés. Lőrincze 1953-ban megjelent Nyelv és élet című művének Kodály Zoltán írta az előszavát. Abban egyebeken kívül ezt: „A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat… A háború éveiben azután Pintér Jenő kezében e mozgalom – túlzásai miatt – némileg hitelét vesztette… A nyelv gondozásában új korszakot kell nyitnunk. A régen szokásos dühös-mérges viták – »grammatici certant« – nem visznek célhoz.”

Az ötvenes években egymás után jelentek meg az olyan könyvek, tanulmánykötetek, mint egyebeken kívül a Nyelvművelésünk főbb kérdései, a Nyelvművelő, az Iskolai nyelvművelő. Ezek már mind olyan munkák, amelyek tudományos vértezettségű szerzőire egyáltalán nem illenek a nyolcvanas, kilencvenes évek nagyhangú kritikusainak nemegyszer becsmérlő ledorongolásai, vagy évezredünk legelején egy modortalan nyelvésznek az a kinyilatkoztatása, hogy a nyelvművelők „a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosai”.

De ez már a múlté. Az efféle hangoskodások napjainkra lecsitultak, elmúlóban vannak. Ebben szerintem jelentős érdeme van a Nyelvtudományi Intézet volt igazgatójának, Kenesei Istvánnak, aki az 1979-ben alapított Édes Anyanyelvünk című nyelvművelő folyóirat születésének 25. évfordulóján tartott előadásában mindenki számára érthetően megvilágította, hogy az egymással látszólag szemben álló nyelvművelés, társasnyelvészet és leíró vagy elméleti nyelvészet között nem szükséges és nem is célszerű ellentétet kreálni vagy értéksorrendet felállítani. Mert mindegyik területnek megvan a feladata, amit teljesítenie kell.

Azt azonban nem hallgathatom el, hogy a támadásoknak, rágalmazásoknak is szerepük volt abban, hogy a „nyelvművelő” és a „nyelvművelés” szónak akkoriban – legalábbis egy időre – némileg megromlott a hitele, becsülete. Olyannyira, hogy az 1989-ben megalapított Anyanyelvápolók Szövetsége nem „Nyelvművelők Szövetsége” néven, hanem a mindmáig használatos – természetesen számunkra szinten nagyon is rokonszenves – nevével született meg.

Grétsy László

A lehető tökéletesség

A „főállásban” költő Kisfaludy Sándor a Himfy szerelmei második, 1807-ben megjelent kiadásának előszavában nyelvtudósi érzékenységgel summázta nyelvünk helyzetét a XVIII. és a XIX. század fordulóján, s jelölte meg az ezzel kapcsolatos legfontosabb tennivalókat – ennek egy részlete olvasható A mi nyelvünk – Íróink és költőink a magyar nyelvről című, Grétsy László szerkesztette 2000-es kötetben is:

„Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs hazája… Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyet a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek; szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk.”

A csituló ellenszélben milyen lehetőségei és feladatai vannak napjaink nyelvművelésének?

A nyelvművelés az alkalmazott nyelvtudománynak egy jól elkülöníthető, fontos területe. Olyan tevékenység, amely egyrészt egy adott nyelv, általában az anyanyelv sajátosságainak, változásainak, új jelenségeinek folyamatos figyelésére, feltárására, tudományos értékelésére irányul. Másrészt arra törekszik, hogy az ezekből adódó következtetések tudományos ismeretterjesztő előadások, cikkek, könyvek, internetes fórumok révén vagy más, akár intézményesített módon – a magyar nyelv hetének, napjának megünneplése, helyesírási versenyek rendezése, nyelvi vetélkedők vagy egyéb nyelvi műsorok a médiában, anyanyelvi tematikus pályázatok kiírása, anyanyelvi nyári táborok szervezése és így tovább – eljussanak az anyanyelv használóihoz. Majd később, ha kiállják a próbát, bizonyos részük teret kapjon az iskolai oktatásban is. Ilyen módon érhetjük el, hogy fiatalok és felnőttek mind szóban, mind írásban minél szebben, pontosabban, igényesebben és kifejezőbben éljenek, élhessenek a szóval.

S. O. S.

Déry Tibor nem volt „hivatásos” nyelvművelő. De íróként és közéleti emberként néha indulatig menő szenvedéllyel ostorozta a henye, tudatlan írásokat, megszólalásokat s érvelt a pontos, igényes nyelvhasználat mellett. Figyelmet fordított erre még a második világháborút követő, sokaknak sokszor a puszta létet alig-alig lehetővé tevő korszakban is, egyebeken kívül az Új Idők 1946. március 23-i számában megjelent, S.O.S. című vezércikkében:

„A magyar nyelv kiált segítségért… Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Ugyanaz a gyilkos rombolás folyik testében, mint a háború és ínség sújtotta emberi szervezetben, amely lassan elerőtlenedik, sápkórossá válik, elkorcsosul…
Soha olyan formátlanul, hibásan, lomposan még nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napisajtó stílusa maga a pongyolaság, cikkei rosszul vannak megírva, közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, fültépő magyartalanságok. Hirdetései szűrő nélkül, mintha az ízlés szemétkosarából dűltek volna ki. A mozi, a köznyelv másik nagy formálója sem marad el a romlottság versenyében, a képfeliratokat, kísérőszövegeket, a nyelv legádázabb ellenségei találják ki, kiknek tudása az elemi iskolai vizsga próbáját sem állná meg. A rádió az újságírói stílus könnyelműségét az előadás henyeségével tetézi… S a sorhoz csatlakozva a hivatalos hirdetmények, a faliújságok, a politikusok, sőt a tudós előadók is úgy ütik-verik, nyomorítják a nyelvet, hogy maholnap már a felrobbantott Lánchídnál is beszédesebben fogja példázni történelmünk leggyűlöletesebb korszakát.
A nemzet nyelvében él. Ha nem akarjuk, hogy első öngyilkossági kísérlete után még egyszer kardjába dőljön, fegyelmezzük, ne csak gazdaságunkat, de eszméletünket is… A magyar társadalomnak az újjáépítés és önnevelés feladatát a nyelvre is ki kell terjesztenie. Országos erőfeszítésre van szükség. Az írók és újságírók létesítsenek önvédelmi szervezeteket a nyelv, azaz a nemzet méltóságának megvédésére. Ellenőrizzék önmagukat, ellenőrizzék a könyvkiadókat, a lapok kiadóhivatalait, a színházakat, a filmvállalatokat, a rádiót. Hívják segítségül az Akadémiát s a nyelvvédő társaságokat.”

Mennyire hatnak a nyelvre a társadalmi, technikai, politikai változások?

Nagymértékben. És hihetetlenül gyorsan. Mindenekelőtt hatnak a szókincsre. Legelőször a „celeb” ötlik az eszembe. A Magyar értelmező kéziszótár 2003-ban megjelent második kiadásában még nem található meg ez a szó, néhány évvel később ellenben már alig volt olyan ember hazánkban, aki ne ismerte volna. Főleg a bulvársajtóban tarolt. Eleinte híres, kiváló embereket, előkelőségeket neveztek így – ez érthető is mivel a latin eredetű, ’ünnepelt személyiség’, ’híresség’ jelentésű „celebritás”-nak alighanem az angolban végbement rövidítésével van dolgunk. Újabb pár év elteltével aztán a szót hallva már inkább csak azokra gondoltunk, akik szintén híresek ugyan, de nagy népszerűségüket főleg a médiában, a bulvársajtóban való gyakori szereplésüknek köszönhetik.

És még egy példa: néhány évtizede hirtelen, üstökösszerűen tört be hozzánk a ’jó’, ’remek’, ’csodás’ jelentésű „király” szó is. Ez a főnév melléknevesült változata – már benne van az említett szótárban is! Néhány évvel később felbukkant mellette a hasonló jelentésű „sirály” – és már közli a Parapatics Andrea jegyezte 2008-as Szlengszótár. A „király” szónak e melléknévi szerepvállalása érthető, hiszen már a főnév is hatalmasságra, kiválóságra utal. A „sirály” szlengbeli felbukkanásának, majd használatának okait azonban nem tudom megmagyarázni – de ez nem jogosít fel arra, hogy bíráljam. A divatszavak legfőbb értékmérője különben is az idő. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hirtelen felszínre tört s felkapottá vált szavaknak mintegy kétharmada kihull a rostán. A megmaradtak azonban előbb-utóbb meggyökereznek, s többé-kevésbé „beleszervülnek” nyelvünkbe.

Ha sok új szó születik, az mindenképpen csak jó a nyelvnek, s jó nekünk, a nyelv használóinak. Persze társadalmi környezete, életkora, érdeklődési köre, ízlése, műveltségi szintje, vérmérséklete alapján mindenki maga dönti el, hogy nyelvünk hatalmas szókincstárából mely régi és új szavakkal él, és melyeket mellőz. És hozzáteszem: a változások nemcsak a mindennapi nyelvre vagy a szlengre korlátozódnak, azok a nyelvhasználat minden területén megfigyelhetők. Másrészt pedig: nemcsak a divat hullámai sodorják hozzánk a szavak ezreit, hanem a kényszerítő szükség is. Hiszen az új fogalmakat, akár tetszik nekünk, akár nem, valamiképpen meg kell neveznünk.

Fejművelés

Nádasdy Ádám szintén nem „főállású” nyelvművelőként, hanem a tollat kitűnően forgató tudósként, íróként, sok nyelvet ismerő műfordítóként tekint nyelvünkre, s hirdeti ugyanazt (ahogyan például a Népszabadság 2002. május 18-i számának Mi a baj a nyelvműveléssel? című cikkében tette), amit a „hivatásos” nyelvművelőink legjava is:

„A nyelv rettenetesen fontos. Mégsem a nyelvet kell művelni, hanem az emberek fejét: a nyelvről való gondolkodást, a nyelvhasználatot. Be kell mutatni régit és újat, társadalmilag elfogadottat és lenézettet, és kinek-kinek megtanítani a nyelvi eszközök ügyes forgatását… A nyelvművelés ne fegyelmezés, ne gúnyos kiszerkesztés és kirekesztés legyen, hanem tanítás. Nagyon keveset tudnak az emberek a nyelvről, pedig nagyon sokat volna érdemes tudni róla.”

Például?

Hosszú a sor: „applikáció”, „ballib”, „bébiszitter”, „blog”, „bónusz”, „casting”, „coming out”, „csetelés”, „díler”, „drogkommandó”, „dubajozik”, „elérhetőség”, „frizbi”, „full”, a füstölt baromfivirsli összerántásából lett „füstli”, a „gasztroblogger”, a „gyűlöletbeszéd”, a „hipszter”, a „hónaljkutya”, a „hungarikum”, a ma még nem „dzsakudzi”-nak írt „jakuzzi”, a „karaktergyilkosság”, a „katasztrófaturizmus”, a „lájkol”, a „lúzer”, a „médiamogul”, az „okostévé”, a „partiarc”, az egyre gyakrabban „pirszing”-nek írt „piercing”, a már „kvad” formában is előforduló „quad”, a „retró”, a „scrabble”, a „talkshow” vagy sokszor már „tóksó”, a „vakrandi”, a „wifi”. Kétségtelen, hogy ezeknek az új szavaknak a zöme idegen. De ezek is értékek, ezeket is meg kell becsülni.

Szaklapokba, szakfolyóiratokba bepillantva kiváltképpen sok „nem magyar” szóval találkozhatunk…

Igaz. Ugyanakkor örömmel tapasztaltam, tapasztalom, hogy több tudományterületen tudatos magyarítás is folyik. Erről szólva hadd idézzem magam is Bessenyei György XVIII. század végi, de ma is érvényes megállapítását: „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcseséget, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

Tudom, változnak az idők, változnak a lehetőségek, s változik a korszellem is, de mégis, ahol csak lehet, meg kell próbálkozni a magyarítással vagy legalább az idegen szónak a magyar íráshoz vagy kiejtéshez való közelítésével. Egy jeles orvosprofesszor kezdeményezése nyomán az orvostudománynak már tizenhét éve van egy folyóirata, a Magyar Orvosi Nyelv. Az alapító-főszerkesztő, Bősze Péter a lap első számában ezt írta: „A Magyar Orvosi Nyelv célja a magyar orvosi és ezen keresztül – közvetve és közvetlenül is – a magyar nyelv ápolása. Egy »nyomtatott nyilvánosság«, amelyben kivétel nélkül mindenki elmondhatja a magyar orvosi nyelvvel kapcsolatos véleményét, kifejtheti nézeteit, javaslatot tehet új fogalmak magyar megfelelőire, új szavakra, és bírálhatja, csiszolhatja a javasolt új szavakat és kifejezéseket.” És már a folyóirat első számában volt egy Szócsiszolás fejlécű rovat! Ezt azóta is mindegyikben megtalálhatjuk. Vannak tehát tudósok, szakemberek, akik érzik Bessenyei megállapításának igazát, fontosságát, s törekednek arra, hogy a nyelv, anyanyelvünk minél jobban betölthesse nemes hivatását. A nyelvművelő nyelvész is így tesz. Figyeli a változásokat, köztük azt a kiemelkedően erős változást is, hogy a nyelvhasználat legkülönbözőbb rétegeiben – egyébként korántsem azonos mértékben – egyre nő az új szavak között az idegen szavak, sőt az idegen szerkezetek százalékaránya. Mindezt igyekszik idejében észrevenni, megkeresni az esetleges rendszerbeli összefüggéseket, s ha úgy érzi, van mondanivalója ezzel vagy azzal a nyelvi változással kapcsolatban, akkor azt akár csupán vélemény, akár tanács formájában, de elmondja, megírja.

És mindenképpen megemlítendő, hogy az interneten működik egy Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda, a www.manyszi.hu, s hogy ennek van egy „kistestvére”, a Szómagyarító honlap. Minya Károlynak az erről tájékoztató cikkéből idézek: „Bárki vállalkozhat arra, hogy beírja valamely idegen szó magyarítására vonatkozó javaslatát. 2017 márciusáig 11 590 magyarítás érkezett 4738 idegen szóra. Ez szép eredmény, és a folyamatos bővülés azt jelzi, hogy igény van erre az úgynevezett Web 2-es honlapra.”

A szókészlet óriási méretű bővüléséről még annyit: amilyen mértékben nő a tudásanyag, olyan arányban növekszik a hozzájuk kapcsolódó szavak aránya is. Nemhogy nem kell félnünk tőlük, hanem örülnünk kell nekik. Minden szó, amellyel találkozunk, érték, hiszen annak, aki megalkotta, legalább egyszer szüksége volt rá. Érték, azaz kincs. Ezért is illetjük szavaink gigászi méretű halmazát ezzel a szép megnevezéssel: szókincs.

Az örömöt tehát a tengernyi idegen szó megjelenése sem csorbítja…

Van egy latin eredetű közmondásunk, amely több formában is él. „Ahány nyelv, annyi ember.” Mondják és mondták így is: „Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy.” Gyermekkoromból rémlik egy könyvkiadó jelmondata: „Annyi embert érsz, ahány nyelven beszélsz.” Megszívlelendők, komolyan veendők ezek a szentenciák? Igen, megszívlelendők, és többé-kevésbé hasznosak is – de inkább szellemesnek érzem őket. Az idegen nyelvek, az idegen szavak, kifejezések természetesen szükségesek, s hozzá kell tennem azt is, hogy 2004 óta, mióta az Európai Unió tagjai vagyunk, még inkább azok.

Ám az is kötelességünk, szólal meg bennem a nyelvművelő, hogy miközben az idegen nyelvek tanulásának fontosságát hirdetjük, sohase feledkezzünk meg egyúttal az anyanyelv fontosságának tudatosításáról sem. Törekedjünk arra, hogy induljon meg vagy – ha ez már megtörtént – folytatódjon egy folyamatos szakmai nyelvújítás. Mert enélkül anyanyelvünk, bármennyire is az Európai Unió hivatalos, teljes értékű nyelve, előbb vagy utóbb kiszorulhat a nyelvek fejlődésének fősodrából. Ugyancsak nélkülözhetetlen, hogy bár anyanyelvét, mint mondani szokták, mindenki ismeri, mindig tartsuk szem előtt s fogadjuk is meg Kodály Zoltánnak – ismét őt idézem – azt a bő fél évszázaddal ezelőtt írt, de napjainkra még inkább érvényes tanácsát, amelyet Visszatekintés című művének II. kötetében írt: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Akkor nem rontjuk vele magyar nyelvtudásunkat, hanem megerősítjük.”

A szókincs tehát jó esetben a nyelv szakembereinek bábáskodásával, törődésével – gyakorlatilag más nyelvekből való átvételekkel is – szinte korlátlanul bővülhet. Hasonló mértékben változik-e, változhat-e nyelvünk grammatikája?

A szavakat, amikről eddig szó volt, legföljebb egy kicsit meg kell fésülnünk, például helyesen, a megfelelő módon kell leírnunk. A nyelvtani rendszerben végbemenő, tehát rendszerszintű változások esete más. Ezekből jóval kevesebb van, mint az új szavakból. De a hatásuk sokkal maradandóbb nyomot hagy a nyelvben, a nyelven, mint egy-egy szónak a megjelenése s további útja. Nagyapáink, ha rövid i-re végződő főneveinket birtokos személyraggal – újabb nevén személyjellel – akarták ellátni, akkor ezt így tették: „az én földiim”, „a te holmiid”, „az ő kiflii”. A múlt század közepe táján azonban a szó és a hozzá kapcsolódó személyjel közé befurakodott egy „j” és egy „a” vagy „e” hang is, s ezek a bővebb formák terjedtek el viszonylag gyorsan, átvéve a korábbi formák szerepét: „földijeim”, „holmijaid”, „kiflijei”. A régebbi, rövidebb alakok is szabályosak, elfogadhatók ma is, de már csaknem mindnyájan régiesnek és kissé választékosnak érezzük őket. Olyannyira, hogy ma már vitathatatlanul ezek a formák a gyakoribbak: „alibijeim”, „puszijaid”, „ultijai”. Ám ezzel a folyamat még nem zárult le. A múlt század vége felé egyszer csak arra ébredhettünk rá, hogy most már nemcsak az i-re végződő főnevek személyragozásában lett ez a módi, hanem fel-felbukkan az egyéb magánhangzókra végződőkében is: „már az unokájaim is felnőttek”, „hiába van valakinek jó szőlője, ha a hordójaira nemigen figyel oda”. Szokatlannak, egy kicsit népies ízűnek éreztem ezeket a formákat. Én ezeket mondtam volna: „unokáim”, „hordóira”. De azután rájöttem: nincs igazam, azaz hibáztatásra nincs szükség. Itt minden bizonnyal egy belső nyelvi változással van dolgunk, amely egyébként többé-kevésbé hasonló egy másfél évszázaddal ezelőttihez, amikor is a „barátim” formából néhány évtized alatt „barátaim”, a Himnuszban szereplő „S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben” sorok „villámid” alakjából pedig „villámaid” lett – természetesen nem Kölcsey művében, hanem az élőbeszédben.

Vagy nézzük az ikes ragozást – e kérdésben sokan teljesen tanácstalanok. Az ikes-iktelen ragozás „szabályainak” nem ismerése bő egy évszázada még valóban durva hibának számított, de mint rendszer ma tulajdonképpen már nem is él. És alaposan össze is keveredett.

Némelyik ikes igénk legfeljebb a kijelentő módú egyes szám első személyben őrzi még érezhető módon az „m” igeragot: „eszem”, „iszom”, „alszom” és így tovább. De a keveredés itt is jelen van, mivelhogy az ikes „m” rag iktelen igékben is mindennapos már, például „edzem”, „könyörgöm”. Kimondhatjuk, hogy manapság az ikes igéket is inkább iktelenül ragozzuk, noha – és épp ez a legérdekesebb a dologban – sokkal több igénk végződik „-ik”-kel, mint egy vagy másfél évszázaddal ezelőtt. Ha fellapozzuk valamelyik régi helyesírási szabályzatunk szójegyzékét, meglepve látjuk, hogy a ma ikesnek látszó igék közül jó néhány akkor még nem volt ikes. Az 1929-ben – akkor már harmadik kiadásban – megjelent szabályzatban ilyen igéket találunk: „csellóz”, „könnyez”, „teniszez”. Mostani értelmező szótárunkban mindezek így festenek: „csellózik”, „könnyezik”, „teniszezik”.

Noha nyelvünk grammatikai szerkezetében is vannak tehát változások, olyanok azonban voltaképpen nincsenek, amelyek a nyelvművelő beavatkozását kívánnák. Mondhatnánk: a nyelv nagyobb úr, mint a nyelvész. Legföljebb arra van szükség, hogy a változásoknak bizonyos pontjaiban, mozzanataiban – amelyek a múlt század első felének különféle nyelvi babonákat terjesztő, vaskalapos nyelvvédőinek „jóvoltából” stigmatizálódtak – teremtsünk rendet. Jelezni kell, hogy bár ezek a formák nem a romlás tünetei, de a „művelt köznyelvi normával” nem egyeztethetők össze, a műveletlenség bélyegét viselik magukon. Az alaktan területén ilyen például a „nákolás”, vagyis az „én írnék”, „én tudnék” helyett az „én írnák”, az „én tudnák”. Vagy a „suksüközés” meg a „szukszüközés” a „-t”, illetve az „-st” vagy „-szt” végű igékben: a „meghallgatja”, „kifestjük”, „felosztják” helyett gyakran előfordul a rossz „meghallgassa”, „kifessük”, „felosszák”. A mondattan terén pedig az „-e” kérdőszócskának akad egy-két olyanfajta használata, mint amilyen a „Nem tudom, hogy nem-e csengettek?” forma.

Azt is észre kell vennünk, hogy a ragozási rendszer bizonyos elemei idővel akár más szerephez is juthatnak vagy már jutottak is. Például az „adj”, a „hozz” mintha egy kicsit erősebb felszólítást fejezne ki, mint az akár kérést is érzékeltető hosszabb – voltaképpen szabálytalan – „adjál”, „hozzál” alak. A szintén szabálytalan „menjék”, „maradjék” is inkább kérlel, mintsem felszólít – ráadásul némi népies ízzel.

Az eddigiekben következetesen a nyelvművelők megértő-megengedő szemléletéről beszélt. Egyes esetekben nem volna-e mégis szerencsésebb egy határozottabb, erélyesebb hang? Vagyis fölvetődhet-e valamiféle nyelvtörvény szükségessége?

Ha hirtelen nekem szegezik ezt a kérdést – még mielőtt elgondolkoznék azon, hogy tulajdonképpen miféle nyelvtörvényre is vonatkozna egy ilyesfajta kérés –, azonnal rávágom, hogy nincs. Hogy semmiképp sincs ilyesmire szükség. A magamfajta nyelvész, a nyelvművelő a nyelv használatára irányuló gondolatait nem parancsként, megkérdőjelezhetetlen utasításként adja át olvasóinak, hallgatóinak, hanem megfontolandó javaslatként, tanácsként. Azt remélve, hogy elfogadják s azonosulnak vele.

A nyelvtörvény valamely állam államnyelvének használatáról alkotott, tiltásokat és szankciókat rögzítő törvény. Nekünk ilyen általános érvényű, önálló törvényünk nincs. Egy kis „törvénykénk” azonban van, mégpedig a reklámnyelvtörvény. Ezt az Országgyűlés több évi előkészítés után 2001-ben nagy többséggel el is fogadta, és hatályba is lépett. Ez nem átfogó nyelvtörvény – ilyet a vitákban részt vevő nyelvészek nem is tartottak szükségesnek –, hanem egy olyan szabályozás, amely a nyelvhasználatnak csak egy aránylag keskeny szeletére terjed ki: a kereskedelmi reklámok, elnevezések és a gazdasági reklámok körére. Ám ezt sokan nagyon is fontosnak tartották – magam is közéjük tartoztam –, s örültünk, hogy megszületett. Ez a törvény nem tiltó, nem korlátozó jellegű, hanem hozzáadó, kiteljesítő. Mi nem azt kértük, hogy ez vagy az az elnevezés, reklámszöveg ne legyen angolul vagy más nyelven kiírva, csupán azt, hogy legyen ott magyarul is!

Hatályba lépése óta már több mint másfél évtized telt el. Fölvetődhet hát a kérdés: életben van-e, működik-e? Válaszul azt mondhatom: kétségtelenül él, hiszen az érintett feliratok, elnevezések nem kis része magyarul is megtalálható – igaz, nemegyszer csak apró betűkkel, szerényen meghúzódva az idegen nyelven harsogó cégtáblák mellett vagy alján. Így aztán a vásárlónak, sétálónak többnyire mégis az az érzése, hogy valahol külföldön tartózkodik. Főleg az utóbbi néhány év hatalmas cégtáblái, kirakatai azt a látszatot keltik, hogy akiknek a törvény rendelkezéseinek értelmében kötelességük gondoskodni a mindenki számára való közérthetőségről – fogyasztóvédelmi felügyelők, működési engedélyt kiadó jegyzők –, nem állnak a helyzet magaslatán. Tudom, ez pénzbe kerülne, mivel mind a szükséges feliratpótlásoknak, mind a végszükség esetén kirótt pénzbírságoknak van némi költségkihatásuk. De az „elkövetők” gondoljanak az ismert közmondásra: Valamit valamiért!

És megismétlem: igen, nekünk is kellenek az idegen, legfőképpen az angol nyelvű hirdetések, feliratok. De egy magát nemzeti államnak tekintő ország fiainak és leányainak – köztük a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények szabályosságát, a jogszabályoknak megfelelő voltát ellenőrizni hivatott személyeknek – arról sem szabad megfeledkezniük, hogy az országhatárainkon belül és kívül élő magyarokat egybefűző legfőbb összetartó erőnk mégis az anyanyelv.