Az 52. Szép magyar beszéd verseny Kárpát-medencei döntőjén a záróbeszédet Wacha Imre tartotta. A Kazinczy-versenyek 52 éve alatt eddig csak egyszer fordult elő, hogy Wacha Imre tanár úr nem vett részt a győri versenyen – akkor is azért, mert az általános iskolásoknak szóló Kazinczy-verseny döntőjén zsűrizett. Az idei volt az első olyan év, amikor Wacha Imre vendégként volt jelen. A záróbeszédet ő tartotta a győri Városháza dísztermében.
Kedves Barátaim!
Tudjuk, tudjátok miért vagyunk itt?
Végiggondolták, végiggondolták-e miért vannak itt?
Hosszú életem legutóbbi 10 évének két meghatározója két dallam és a két dallam szövege volt.
Az egyik a Szivárvány havasán kezdetű népdal, amelyben két kultúra találkozik: a keresztény Európa kultúrája a gregorián dallammal | és a magyar népköltészetnek a magát jelképekben kifejező sajátosan magyar népköltészetnek (kissé pogány?) magyar hitvilága.
Szivárvány havasán
Felnőtt rozmaringszál,
El akar hervadni,
Nincs ki leszakítsa.
||: Ki kell onnan venni,
Új helyre kell vinni.:||
Mindig gyötört, hogy az rozmaringszál miért akar elhervadni, miért magányos, miért vágyódik el, miért nem teremtett társakat magának, mért hagyta, hogy földje másnak teremjen!
Mindig gyötört, hogy az a rozmaringszál – nemcsak az erdélyi, a székely – rozmaringszál, hanem a Kárpát-medence minden rozmaringszála miért akar elhervadni, miért magányos, miért vágyódik el, miért nem teremtett társakat magának, mért nem tette termővé földjét, miért hagyta, hogy földje másnak teremjen, miért nem termékenyítette meg földjét, miért hagyta, hagyja hogy szülötte földjét „elmunkálják” tőle.
A szivárvány hídja, amely alatt a rozmaringszál népe él, az anyanyelv szivárványhídja számomra a Kárpát-medence két távoli pólusát köti össze: Nyugat-Magyarországnak, az egykori királyi Magyarországnak két városát, a magyar nyelvterület nyugati határán, Sopront, Győrt, || és Erdélyország fővárosát, Kolozsvárt egészen Zágonig. Sopront a hűség városát, Győrt, Szent László királyunk városát kapcsolja össze Kolozsvárral. (A keménykezű harcos lovagkirály Szent László, védőszentje a székelységnek, képe ott van az árpádkori templomok freskón, hermája ott van a győri püspöki templomban). Az anyanyelv szivárványhídja Nyugat-Magyarországot köti össze Kolozsvárral, a másik lovagkirálynak, a kultúrát teremtő Mátyásnak a városával egészen Zágonig. (Mátyás király szobra ott áll Kolozsvár főterén a Szent Mihály templom előtt.) Szent Mihály arkangyal a jók védelmezője, őre!)
És ez a két város egyúttal az anyanyelv két fővárosa is: Mindkettő két nagy nyelv- és kultúrateremtő személy munkáját folytatja: Győr a Kazinczy-versenyekkel Kazinczy nyelvi mozgalmát, Kolozsvár Erdélyország fővárosa nyelvi versenyeivel Aranka György tevékenységét.
Jelképszerű számomra az is, hogy az Aranka-versenyek, az anyanyelvi versenyek Kolozsváron minden évben a református teológia IMAtermében kezdődnek. Hiszen a nyelv Isten teremtő szava: „Az Isten szólt: legyen És lőn. – mondja a Biblia.)
Amikor magyar nyelv 1844. nov. 13-án a nemzet hivatalos nyelve lett, akkor a Kárpát-medence soknyelvű népéből, a sokféle nép nyelveiből, a nép nyelvéből, a szolganyelvből, a jobbágynyelvből a magyar nemzet nyelve lett, és a nép, a sok ajkú Kárpát-medence népei az egységes nyelv által nemzetté kovácsolódtak össze.
A másik irány, és a másik dallam:
Életem másik meghatározó dallama Kodály Psalmus hungaricusa volt, ma is az. Kodály személye, a zenemű dallama és főleg verse miatt. És amiatt, amit Kodály műve és személye mögött vélek fölfödözni. A magyarázathoz kissé korábbra kell visszanyúlnom. Két irányba is:
A Psalmust Kodály 1923-ban írta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója tiszteletére. Tehát örömünnepre. De ha meghallgatjuk a művet, azt tapasztaljuk, hogy dallamában is szövegében is csupa fájdalmas jajkiáltás. Így hangzanak a Kecskeméti Vég Mihály írta Psalmus első sorai:
Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában.
Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.
Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.
Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpültem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.
Hogy lehet ez? Örömünnepre siralomének?! Panaszdal!?
Igen. Mert Kodály a három város egyesítésén érzett örömében az országnak, a Kárpát-medencének a szétesését, szétszabdalását siratja, Hiszen 1922, Trianon után vagyunk. Nem első nyelvén az édes anyai nyelvén, hanem második anyanyelvén, a zene nyelvén mondja el keserűségét. És ugyancsak a „második anyanyelven” a zene nyelvén védi értékeinket, amikor 1930-ban megírja a magyar népzene értékeit összegyűjtő Marosszéki táncokat és 1933-ban a Galántai táncok-at.
Tessék csak a térképre nézni!
Ezáltal második anyanyelvén, a zene nyelvén, a zsoltárok és a népdalok nyelvén szólalt meg – legalábbis egy időre – a nemzet nyelvének, a nemzeti nyelvnek az ügye.
(Jóval később a veszélyeztetett vidék kultrális értékeit mutatja fel 1951-ben a Kállai kettősben, de ez már másfelé is „üt”!).
Aztán 1937–38-ban újra megszólalt Kodály: Meghirdette „riadóját” a tiszta magyar beszéd védelmében. Annak a tiszta beszédnek a védelmében, amely artikulációs fegyelemre nevel, és a többnyelvű országban a beszédnek, az anyanyelvnek egységét – színességében is egységét – és a gondolkodás, a tudatosság fegyelmét kívánja meg.
Hiszen az első kiejtési verseny két győztese a kellemes nyelvjárásiasságal szóló Lőrincze Lajos, és a tiszta fővárosi-köznyelvet beszélő Vermes Stefánia. Vidék és a főváros, férfi és nő. És ekkor szegődik társul (Kodály mellé, vagy tőle függetlenül Kodály ügye mellé) Kosztolányi Dezső a jeles nyelvészek tanulmányait tartalmazó kötetecskével a Pesti Hírlap Nyelvőrével, és ekkor indul el a Rádióban Halász Gyula sorozata: az Édes anyanyelvünk. Anyanyelvvédelem és nyelvi ismeretterjesztés, az anyanyelvi tudat növelése és az anyanyelvi értékek bemutatkozása, tiltakozás a germanizmusok ellen, a nyelvileg hibátlan szövegalkotás (pl. a némettel bilingvis magyar értelmiség közelében). – (Budapest még a harmincas évek elején is bi- vagy trilingvis város: magyar, bécsi német, sváb esetleg tót,) És … Emlékeim szerint ekkor indul el a névmagyarosítás folyamata is: számos magyar tudós, író, költő, művész, színész ekkor cseréli német nevét magyarra.)
Miért kell ez? Mert ott van „mellettünk”, ott fenyeget bennünket egy veszélyes ideológia terjedésének a lehetősége: Hitler nagynémet birodalmi terjeszkedése: az Anschluss előjele. Hitler 1939-ben rohanja le és csatolja Ausztriát a Német Birodalomhoz!
Hogy mi ne legyünk német gyarmat– mondja József Attila
És 1947 után,1952-ben ismét megszólal Kodály, igaz más szájával. Ráveszi az igényes magyarsággal, tiszta beszéddel szóló Lőrincze Lajost, hogy indítsa újra az Édes anyanyelvünket. És évtizedekig hat Lőrincze szava. Sokak bánatára sem ő, sem társai (pl. Grétsy, Fábián Pál és mások) nem „nyelvcsőszködnek” (bántják is Lajos tanár urat, hogy liberális: a „lehet így is, lehet úgy is, az egyik minden esetre jó, olykor mindkettő” szlogent vetik Lőrincze szemére). És Nem veszik észre, hogy ő „nyelvművelő” műsorával a nyelvet használókat műveli: Példáival a magyar nyelv és irodalom értékeit nekik mutatja be, sorakoztatja fel egy az 1947-ben, a kék cédulás választások után dömpingszerűen ránk törő „kulturális és ideológiai fölény” ellensúlyozására.
Hogy mi ne legyünk német (német?) gyarmat– sugallja Lőrincze.
Aztán 1960-ban Péchy Blanka megalapítja a Kazinczy-díjat. És 64-ben megindulnak, máig is tartanak a Kazinczy-versenyek, majd az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyek: a Nyelvünkben élünk-mozgalommal, majd az országossá szélesedő Beszélni nehéz mozgalommal. És tartanak a retorikai versenyek is. Ezt szolgálták a tévé anyanyelvi műsorai is,
De mennyire haragudott – magában – Péchy Blanka a „szép magyar beszéd versenye” elnevezés miatt! Ő az okos, értelmes, példamutató beszédet akarta szolgálni – és szolgálta társaival, Deme Lászlóval, Bencédy Józseffel, Kerekes Barnával és másokkal együtt. Az értelmes beszédet – a sematikus gondolkodás, a szép szavakkal semmit nem mondó frázisos beszédnek, a sablonos beszédnek, a szajkózott beszédnek a korában.
S ma!?
Nem az a baj, hogy több nyelven beszélünk. Az jó. Csak mellette tudatosan is tudjuk és használjuk anyanyelvünket.
A tudatos anyanyelv-használat a fontos. A magyar anyanyelvben, a magyar anyanyelvvel való gondolkodás által. Erről tudósítottak bennünket a „marslakók” Neumann János, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede.
Ti fiatalok az ő utódaik lehettek, mert azzal hogy itt vagytok, hogy ezeken a versenyeken szerepeltek az értelmes gondolkodást és a nép, a nemzet megmaradását szolgáljátok.
Mert ha nem tudjátok is tudatosan, de belül érzitek, amit Bessenyei fogalmazott meg: minden nemzet csak a maga nyelvén lehet naggyá idegenen sohasem. (Ismétlem: Ezt igazolták magyar nyelvű gondolkodásukkal Neumann János, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede: a Mars-lakók is!)
Azt is tudjátok, érzitek korunk rohanó világában, hogy a nyelv, az anyanyelv minékünk végső menedékünk.
Tudjátok már, hogy miért vagyunk itt?
Wacha Imre
Győr, 2017.
