Az 53. Szép magyar beszéd verseny utolsó napján a győri Városháza dísztermében a versenyző fiatalok és tanáraik gyűltek össze. A döntő záróbeszédét Kováts Dániel tartotta.
Véget ért a középiskolások Kazinczy Ferencről elnevezett szép magyar beszéd versenyének 53. Kárpát-medencei döntője. Amikor elköszönünk Győrtől és egymástól, elismeréssel kell szólnunk a verseny színvonaláról, azokról a gyümölcsöző erőfeszítésekről, amelyek a felkészítő tanárok és a diákok szoros együttműködése nyomán a hűségesen tolmácsolt szövegekben testesültek meg. Tudjuk, hogy a sikert szívós, elmélyült felkészülés előzi meg; e munkának az elismerése a Kazinczy-érem, illetve a könyvjutalom. Gratulálunk tehát a résztvevőknek, a szövegek értő megszólaltatóinak, s mindazoknak, akik szülőként, nevelőként mögöttük, mellettük állnak.
Nehéz megilletődés nélkül gondolni versenyünk több mint fél évszázadára. Sokan tekintettünk kezdettől nagy reménységgel Péchy Blanka kezdeményezésére, mert az anyanyelvi nevelés új lehetőségeit láttuk benne. A verseny akkor kapott új lendületet, amikor a győri Kazinczy Ferenc Gimnázium, illetve Z. Szabó László kollégánk kezdeményezésére a vetélkedés tágabb nyilvánosságot kapott, a diákok „élőben” találkozhattak, és a teljesítmények értékelésére személyes együttlétben kerülhetett sor. Jelentősége tovább nőtt, amikor a határon túli magyar iskolák fokozatosan bekapcsolódtak e mozgalomba, mára meggyőződhettünk a Kazinczy-verseny nemzetegyesítő szerepéről.
Visszatekintve nem feledkezhetem meg azokról, akik az igényes megszólalásnak ezt a próbáját megálmodták, hivatását tudatosították, színvonalának fokozatos emelkedését elősegítették. Iránymutatásuk hasznosítása, megvalósítása azután pedagógusok százain át mozgatta meg a tanulóifjúságot az elmúlt ötvenhárom év alatt. És bízhatunk benne, hogy a mozgalmunkhoz kapcsolódó fiatalok azután szülőként, nagyszülőként tapasztalataikból továbbadtak valamit a következő nemzedékeknek.
E mostani felemelő együttlétünk azonban nemcsak a visszatekintés, hanem a jövőbenézés alkalma is. Látjuk-e jelét a diákifjúság, illetve tanártársaink körében a Kazinczy-verseny iránti hosszabb távú érdeklődésnek? Adhat-e továbbra is olyan ösztönzéseket e versenyforma, amelyek a résztvevők személyiségének gazdagodásához vezetnek? A magam részéről határozott igennel felelek ezekre a kérdésekre. Nemcsak azért, mert a több mint fél évszázados tapasztalat, a sikeres nemzedékváltás reményre ad okot, hanem azért is, mert ‒ meggyőződésem szerint ‒ a Kazinczy-érmekért folyó nemes vetélkedés vonzása az idők során újabb és újabb motívumokkal bővült.
Gondoljunk csak vissza arra, mi vezérelte Péchy Blanka művésznőt, amikor alapítványt tett a szép magyar beszéd igényének kiterjesztése érdekében! Kodály Zoltán „riadója” nyomán hangoztatta: „Gátat kell vetnünk a rossz hangsúly, értelmetlen tagolás, helytelen kiejtés mételyező hatásának.” Deme László professzor az anyanyelvi nevelésről szólva a kiejtés problematikáját tágabb összefüggésbe helyezte, amikor arra utalt: „a tanuló felnőtt életében nem elemezni fog szövegeket, hanem olvasni, visszaadni és alkotni…” A hangsúly, tagolás, kiejtés fogalmak mellett előtérbe került az olvasás, a visszaadás, az alkotás fogalma. Nem a különbségre szeretném felhívni a figyelmet, hanem a szerves fejlődésre, szemléletünk horizontjának tágulására.
Egyre többen ismerték, ismerik fel, hogy nemcsak hangképzésünk tisztaságára kell törekednünk, hanem élőszóbeli megnyilatkozásaink esztétikáján túl annak etikájára is. A szép magyar beszéd igénye ‒ úgy vélem ‒ több annál, mint hogy tiszta hangképzéssel, a nyelvünkre jellemző dallamívvel szólaljunk meg; ma már azt is keressük az elhangzó felolvasásokkal, hogy miképp tudunk értőn befogadni és hűséggel közvetíteni értékes tartalmakat, mondanivalókat. Aki megértésre és megértetésre törekszik, sokat tesz a harmonikus emberi kapcsolatokért, egy egészséges társadalmi közegért. Ez az alapja versenyünk személyiségformáló hatásának. Balázs Géza a netnemzedékről szólva figyelmeztet a globalizáció egyik társadalmi hatására, a nyelvi idegenszerűségek megszaporodására: „Az anyanyelv háttérbe szorulása a kifinomult, érzelmi gondolkodás visszaszorulásával jár együtt.” Ha tehát az anyanyelvi kultúrát ápoljuk, a gondolkodást, mondandóink átgondolását erősítjük.
Wacha Imre azt a tanácsot adta a fiataloknak: „Ne szépen akarjanak beszélni, ne csak szépen akarjanak felolvasni, hanem mindig okosan! Mindig úgy, hogy a hallgató láthatatlanul is lássa azt a gondolatot, azt a szándékot, amelyet megszólaltatnak. Tisztán (beszédhiba nélkül) kell beszélni – ez természetes követelmény. De sohasem csak szépen.” Annyit tennék hozzá: ebben a kérdésben csak akkor lehet állást foglalni, ha tisztázzuk, mit is jelent ebben a vonatkozásban a „szép”. Ha steril hangzást értünk rajta, akkor valóban elvethetjük. Ha viszont a tartalom vonzását, akkor bátran vállalhatjuk. Imre barátom József Attilát idézte: „Apám szájából szép volt az igaz”. Ezen az alapon egyértelmű, hogy nem eldobnunk kell versenyünk jelzőjét, hanem valódi tartalmában megerősítenünk. Olyan szép magyar beszédért kell versengenünk, amelyben a cél a nyelvi kifejezésmód igényessége mellett, mondandónk világossága, üzenetünk igazsága. Örülnék, ha az idei verseny tanulságaként azt a tapasztalatot vinnénk magunkkal valamennyien, hogy újabb lépést tettünk ifjúságunk körében a beszédkultúra színvonalának emelése terén. Örülnék, ha az itt megszólaló leányok és fiúk átélnék szereplésük lényegét. Ezért most hozzájuk fordulok.
Eszembe jut egy hirdetés, amelyet nemrég láttam egy újságban. Magyar kiadvány volt, de egy helyütt angolul szólították meg az olvasót nagy betűkkel: „Show, who you are!” S a felszólítás mellett „trendi cuccok” vásárlására, viselésére ösztönzött a reklám. Hadd mondjam én inkább magyarul: „Mutasd meg, ki vagy!” De ne ‒ vagy ne csak ‒ azzal, milyen a hajviseleted, mennyire „menő” az öltözeted, milyen testékszer villan fel arcodon, inkább azzal, hogy lássák a hozzád fordulók tekintetedből a megértés szándékát, hogy tudják rólad, van érdemi mondanivalód, hogy jó szavaddal, világos beszédeddel úrrá tudsz lenni a nehéz helyzeteken, hogy hangot tudsz adni a magad és társaid gondjainak. Ehhez segít hozzá a Kazinczy-versenyre való felkészülés, tehát a megértés és a tolmácsolás gyakorlása, a nyelvi minták értelmezése ‒ a döntőn elért pontszámoktól függetlenül. Amikor erre készülsz, kilépsz egy időre a napi rutinból, a korunkra oly jellemző társas magányból, a digitális túlterhelésből; átélheted az előző nemzedékek tapasztalatát és üzenetét, és ezzel a befogadással magad is fokról-fokra birtokosa leszel a szövegekben megtestesülő anyanyelvi örökségnek, az értető továbbítás által pedig láncszeme a hagyományátadásnak. A felkészülés ugyan erőfeszítést, tanulást, fegyelmet igényel, a küzdelem azonban életre szóló erőforrást teremt, a személyiségformálásban játszott szerepét tehát nem szabad alábecsülnünk.
A felkészülést segítő tanártársaim jól tudják, hogy hosszú távú befektetés kezdeményezői, amikor következetesen, az egymást váltó évfolyamok meg-megújuló rendjében lehetőséget nyitnak tanítványaiknak a szövegekben, a belőlük áramló eszmefolyamban való elmélyülésre. Fáradozásuk jutalma az, hogy a felszínes, a pillanat örömét kereső, a távlatokkal nem törődő magatartásmód helyett az ő neveltjeik a mélyebb gondolatok befogadására érzékeny, azok közlésére képes, önmagukkal és a világgal harmóniában élő emberekként indulnak útjukra. A Kazinczy-verseny olyan kihívás, amely gondolkodásra, igényes és pontos kifejezésmódra nevel. Jó ügyet szolgál hát mindenki, aki versenyzőként, tanárként, szervezőként, támogatóként hozzájárul a Kazinczy-érmekért folyó vetélkedés sikeréhez. Győrtől búcsúzóban tehát köszönetet mondunk a Kazinczy Ferenc Gimnáziumnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának, a Kazinczy-alapítványnak, a városi önkormányzatnak és a tankerületi központnak, hogy a sikeres próbatétel feltételeit megteremtették. Valamennyien nyertesek vagyunk, ha most élményekben gazdagabban, anyanyelvi nevelésünk ügyének szilárdabb elkötelezettjeiként térünk haza, mint amikor idejöttünk.
Mondandóm során több nevet is említettem, olyanokét, akik versenyünk tartalmi és módszerbeli továbbfejlesztését szolgálták. Igazságtalan lennék, ha kihagynám közülük versenyünk névadójának, Kazinczy Ferencnek az üzenetét. Ő ‒ többek között ‒ a következőkben látta a pedagógus feladatát. „A Tanító tiszte az, hogy a gyermek lelkének nemcsak legalsóbb tehetségét, az emlékezetet vegye munkába, … hanem hogy a felsőbbeket is, az észt, az elmét, az értelmet és a képzelődést kifejtegesse; a gyermek figyelmét egy pontra vonja, őtet eszmélni, gondolkozni tanítsa, vele a szépet és rútat, a jót és rosszat, a valót és hamisat, a nagyot és kicsinyt, a nemes és nemtelent éreztesse, amazt szerettesse, ezt utáltassa; érzéseit, ideájit, gondolatjait szókba öltöztetni s folyvást és bátran kimondani tanítsa.” Intelme 1814 szeptemberében, több mint 200 évvel ezelőtt hangzott el, de azóta sem vesztett érvényességéből. Amikor most Kazinczy jegyében, anyanyelvünk szolgálatában töltött győri napjaink végén hazaindulunk, erősödjünk meg a hitben, hogy a tiszta, az igaz emberi beszéd terjesztésén a jövő érdekében lehetséges és érdemes tovább fáradoznunk!
Kováts Dániel
Győr, 2018.
