Az Édes Anyanyelvünk folyóirat idén érkezik a 40. évfolyamhoz. Ennek alkalmából visszatekintünk az előző 40 év néhány lapszámára, és szemezgetünk olyan cikkekből, amelyek ma is helytállóak.
Beszédünk görbetükre
Beszéd közben a felnőtt sosem gondol arra, hogy gyermekkorában milyen küzdelmet vívott azért, hogy megtanulja gondolatait szavakká, mondatokká formálni. Gyakran azonban az sem jut eszünkbe, hogy gyermekünk a mi közvetítésünkkel sajátítja el anyanyelve beszédhangjait, szavait, nyelvtani elemeit. A gyermek szívesen alkalmaz készen kapott nyelvi fordulatokat, amiket csak be kell illesztenie saját mondataiba. Ezek különösen akkor tűnnek föl, amikor “felnőttesen” hatnak a két-három évesek szájából. A gyermek beszéde igazi görbetükre mindannak, amit mi, felnőttek mondunk: hol a gyermeki világtól idegen fogalmi tartalom, hol a nyelvi normának nem megfelelő hibás felépítés, hol a stilisztikai hatás miatt.
Visszahallhatjuk a gyermekektől a hozzá vagy a felnőttekhez intézett kifejezéseinket: Mi a kutyafülét csinálsz; Atyaúristen, nem tudom bekötni a cipőm; Várjál csak, ezen gondolkodnom kell.
Gyakori, hogy a rendelkezésre álló szóhalmazból a gyermek nem jól válogat. Különösen nehéz a rokon értelmű szavak közül éppen a legmegfelelőbbel élni: Anyuci, apa mond neked! (szól hozzád); Te ordítsz apu? (kiabálsz); Ilyet nem néztél, ilyen szépet! (láttál); Kergesd ki az apu a fotelből (küldd el onnét); Ugye, Kati néni, milyen vacak szél fúj! (kellemetlen, “rossz” szél).
Sokszor hallhatunk alkalmi jelentésváltást vagy jelentésmódosulást: Megfürdettem a kannámat, mert piszkos volt – a köznyelvben csak élőlényre vonatkoztatható igealak a tágabb értelmű megmos jelentését kapja a gyermeki világképnek megfelelően. A legtökéletesebb jelentésmódosulást a véletlenül szó használatában tapasztaltam. Anyu, apu véletlenül vette el (ti a tollat), mert a tojásokat is meg akarta csinálni (értsd: a tojásokat is le akarta rajzolni), vagyis: ne haragudj, nem olyan szándékkal tette, hogy bajt okozzon, bocsánat érte!
Az igék helyes használata a szükséges nyelvtani forma megtalálása sem könnyű feladat. Ez okozza a különböző igealakok keveredését, egymásra hatását. A gyermek gyakorító igealakot használ a folyamatos történésű helyett, fölcseréli a műveltető és a cselekvő vagy éppen a visszaható és a cselekvő formákat, például: Jaj, de fújdogál a szél; Ezt elrongálom; El vagyok keserítve! Máskor ennek analógiájára: El vagyok szomorodva. A normától eltérő használatuk az adott környezetben nemegyszer kifejezőbbé teszi a szavakat, mivel kiejtésükkor a hallgató mindkét jelentésárnyalatot egyszerre érzékeli.
Általános jelenség, hogy a cselekvést a gyermek főnév igésítésével, leggyakrabban a -z vagy –l képző segítségével fejezi ki. A felnőttnek ez az önálló szóalkotás addig talán föl sem tűnik, amíg ilyenféle szavak jönnek létre, mint: babázik, trombitázik. A gyermek ezt a nyelvtani lehetőséget kiterjeszti minden, valamilyen tárggyal végzett cselekvés kifejezésére: botozik (bottal játszik), ceruzázik (rajzol), bingbangozik (harangoz) stb. Különösen akkor él ezzel, ha passzív szókincsében homályosan létezik a létrehozandó hasonló alakú szó. Például: Ezt ollózni kell (olló: ollózni, ti. vágni); Nekem is becopfozod a hajamat (copf: copfozni, ti. copfot csinálni); Csúnyálkodtunk, tudod (csúnya: csúnyálkodik; ti. rosszalkodik).
Sorolhatnánk vég nélkül a példákat, amelyekben csörög az ég “dörög” helyett; morgol a gyerek, ha mérges; észreveszi, hogy a bácsinak nincs szemöldökje; azt kéri, hogy vigyázatosan fésüljék meg. Mind-mind azt az utat mutatják, amelyen a gyermek az anyanyelv elsajátítása közben halad. Szép és fontos kötelessége a felnőtteknek, hogy segítse ebben
Gósy Mária
Megjelent: Édes Anyanyelvünk, I. évfolyam, 4. szám, 1979. szeptember–december
