„Diófát ültetek, nem magamnak, hanem a késői utókornak. Számolok azért azzal, hogy az utókor habozás nélkül kivágja ezt a diófát, ha a betonozott sztrádának az útjában áll; de hátha megússza…” – ezekkel a mondatokkal fejeződik be Deme László nyelvészprofesszor portréműsora, amely 80. születésnapján köszöntötte a Duna Televízióban. 2011-ben hagyott itt minket, ebben a hónapban lenne 99 éves. Rá is emlékezünk minden alkalommal, amikor A magyar nyelv napját ünnepeljük november 13-án, mert a sors úgy hozta, hogy ez a nap az ő születésnapjának előestéje. Az Anyanyelvápolók Szövetsége, a Kazinczy-díj alapítvány, a Beszélni nehéz! mozgalom, az anyanyelvi versenyek Győrött, Sátoraljaújhelyen és szerte a Kárpát-medencében mind az ő nevéhez is fűződnek.
Az emlékezés alakította volna tehát a Nyelvőrző Szalon novemberi találkozóját, amelyre szeretettel hívták és várták anyanyelvünk barátait, a törzsvendégeket és az újonnan érkezőket a házigazdák: Józsa Judit, Matula Ágnes, Kerekes Barnabás. De ember tervez…
Ha a járványhelyzet másképp alakul, vendégünk lehetett volna egy tehetséges ifjú nyelvész hölgy, aki elsőként érdemelte ki a Deme László- ösztöndíjat. Kerekes tanár úrral és az anyanyelvápoló fiatalokkal visszaidézhettük volna közös emlékeinket az anyanyelvi ifjúsági táborokból, az anyanyelvi diákparlamentekről. Mindezek helyett most álljon itt néhány emléktöredék, amely ezen a meghiúsult összejövetelen biztosan elhangzott volna Matula Ágnestől:
„Deme László elnáspángol!” ezzel a kissé önkényesen összeolvasott címmel kezdődött Deme professzor úr tudományos karrierje saját – finoman (ön)ironikus – megfogalmazása szerint. A Duna Televízió Talentum című sorozatának őt köszöntő portréműsorában fogalmazott így, amelyben mindannyiunk számára emlékezetesen vallott életéről, tudományos munkásságáról, a nyelvművelés szerepéről és annak társadalomban betöltött helyéről.
Ez 2001-ben történt, amikor a Duna Televízió akkori elnöke, Pekár István, a frissiben alapított Életmű-díjjal elsőként Deme professzor urat tüntette ki. A díj nemcsak a díjazott nyolcvanadik születésnapját köszöntötte, hanem azt az elismerést is kifejezte, amely professzor urat jogosan megillette a Duna Televízió Nyelvőrző című műsorában akkor már hosszú évek óta kifejtett anyanyelvet népszerűsítő tevékenységéért is.
A kilencvenes évek közepén már Erdélyben is szerveződött az anyanyelvi mozgalom, és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke, Péntek János határozottan kérte, hogy a Duna Televízió anyanyelvi műsoraiban is jelenjék meg az ifjúsági anyanyelvi versenyekre hatékonyan felkészítő beszédművelő, kiejtésjelölő módszer. Felkértem hát Deme professzor urat, és nagy örömömre azonnal meghallgatásra találtam. Elindult az a közel másfél évtizedes közös munka, amely fölért egy szabadegyetemmel, amelynek során többet tanultam anyanyelvről, közösségformálásról, egymás iránti tiszteletről, megbecsülésről, mint annak előtte sohasem. Rádiósként magam is megszoktam a pontosságot, műsorfegyelmet, de professzor urat nem lehetett megelőzni. Mindig előbb készült el a következő felvétel anyagával, mint ahogy azt kérni készültem tőle. A számítógépek, a világháló korában „kőkorszaki” (de milyen jó minőségű!) Continental írógépén kopogta le gondosan, több, indigóval készült (!) másolattal az adás vázlatát, különböző színekkel jelölve, kiemelve a lényeget, a képernyőn megjelenítendő elemeket. Különlegesen szép, jellegzetes kézírásával megjegyzéseket fűzött a gépelt anyaghoz, és kedves levélkéket a „szerkesztőnek”. Egy idő után már vártam a nekem szóló, atyai szeretetről árulkodó, kedvesen csipkelődő sorokat, és néha meglepődve olvastam a túlzón önkritikus mondatokat, amelyekkel saját teljesítményét illette. Itt is megnyilvánult az a legendás hírű igényessége. Ma is őrzöm ezeket a levélkéket, megható üzeneteket egy olyan tudóstól, aki megbecsüléssel, elismeréssel fordult mindenkihez, aki a közös ügyet szolgálta.
A televíziós munka nehézkes és körülményes. A megfelelő fényviszonyok megteremtése, a kamerák ideális helyének megtalálása sok időt vesz igénybe. Ezt is fegyelmezetten tűrte, csakúgy, mint a stúdió vagy a forgatási helyszínek lazán „televíziós” légkörét. De hozzá kell tenni, hogy idővel a velünk dolgozó forgatócsoport munkatársaira is hatni kezdett professzor úr karizmatikus egyénisége. Tisztelték őt, felnéztek rá, a jelenlétében körültekintőbben, óvatosabban fogalmaztak. A kamerák mögött néha sajátos nyelven beszélnek és ez nem csupán a szakzsargont jelenti! De professzor úr jelenlétében elszégyellték magukat a szabadszájú kollégák, és egymást is figyelmeztették, ha valakinek kicsúszott a száján valami oda nem illő kifejezés.
Sokszor éreztem úgy, hogy kiváló színész is lehetett volna belőle. Ércesen zengő hangján, a nyílt és zárt e hang természetes használatával minden megszólalása élményt jelentett. Mintát és példát adott arra, miként kell és lehet a súgógépről leolvasni a „szöveg természete szerinti” legőszintébb természetességgel az előre megfogalmazott mondatokat. Mert semmit sem bízott a véletlenre. Gondosan mérlegelt pontos mondataiban minden apró részletnek fontos szerepe volt a végső cél, a megértetés elérésében. Egy tanóra vagy előadás keretében szabadabban mozoghatott volna. A szűkre szabott, ugyancsak behatárolt televíziós műsorpercek szorításában gúzsba kötve táncolt, de ennek is szívesen tett eleget, ha a feladat úgy kívánta. Kedvesen játékos mondása jut minduntalan eszembe, amikor egy-egy rendezői utasítás után az asszisztens intésére várakozva így szólt csendesen: „Tessék fütyülni, én táncolok.” A tudós alázata szólalt meg ebben, aki vállalja az alárendelt feladatot is a kitűzött cél érdekében.
Igazi élményt jelentettek a közös utazások. Vidéki versenyekre néha forgatócsoportunkkal tartott, s ilyenkor élvezhettük igazán hosszú életének kalandos és tanulságos történeteit, nyelvi sziporkáit. Egy alkalommal említettem neki, mennyire tetszett Wacha tanár úrnak az a kifejezése: „amikor még a feleségemnek pitvaroltam”… Néhány pillanatig gondolkodott: „Igen. Kertel, házal, udvarol, pitvarol – jó!” hagyta helyben.
Utoljára nem sokkal halála előtt találkoztunk, amikor végre ő is részesülhetett a Kazinczy-díjban, hiszen már nem vett részt a díjat odaítélő bizottság munkájában, s így nem tiltakozhatott a saját kitüntetése ellen, mint addig annyiszor. Pedig senki sem volt méltóbb arra díjra, mint ő. Megható pillanatokat rögzíthetett a kamera: ki-ki megkapta a maga homlokcsókját, ahogy professzor úr mondta „rangpusziját”, és ez fölért egy kitüntetéssel. Mindannyian éreztük, hogy kiváltságos helyzetben vagyunk (s voltunk mindvégig), amiért ezzel a kivételes tehetségű tudóssal, tanárral, egykori szigorúságában is igaz szeretetet sugárzó emberrel együtt dolgozhattunk.
Matula Ágnes
