Közösség és nyelv

„Érezzük jól egymást!” – Emlékeink Deme Lászlóról

2011. november 15. április 12th, 2017 Nincs hozzászólás

2011. november 12-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott megemlékezést az Anyanyelvápolók Szövetsége a június 6-án elhunyt Deme László professzorról, a neves tudósról, nyelvészről, aki idén november 14-én ünnepelte volna 90. születésnapját. Az emlékülésen egykori tanítványai, kollégái, tisztelői, barátai valamint a szűkebb és tágabb körű családja is jelen voltak. A rendezvényt Maróti István, az Anyanyelvápolók Szövetsége főtitkára, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa vezette.

A délelőtt elnökeként Szathmári István nyelvész köszöntötte a jelenlévőket, és elsőként emlékezett a neves tudósra.
A továbbiakban váltották egymást riportok, felvételek, bejátszások valamint egy-egy nyelvész, jó barát emlékezése az iskolatársról, a munkatársról. Így Kováts Dániel beszélt a professzor úr családjáról, gyermekéveiről és Alma Materéről, a Sárospataki Gimnáziumról, ott eltöltött éveiről, miután magát Deme Lászlót hallhattuk – felvételről – mesélni mindezekről.
Bencédy József egy évfolyammal járt Deme professzor alatt, így ő az Eötvös Collégiumban eltöltött évekről és nyelvész pályájának kezdetéről beszélt: „Másodéves egyetemista korában már tudta, nyelvész lesz.”
Kiss Jenő, a dialektológia és a szociolingvisztika neves kutatója a professzornak A magyar nyelvjárások atlasza szerkesztésében való részvételéről és nyelvjárásgyűjtési munkájáról számolt be. Ezután bejátszások következtek a pozsonyi és szegedi évekről.
Jakab István, Deme egykori tanártársa az 1964 és 1969 közötti időszakot elevenítette fel, amikor Deme László Pozsonyban, a Komenský (Comenius) Egyetemen oktatott vendégprofesszorként.
Békési Imre a szegedi időszakról, arról a tizenegy évről mesélt, mikor a nyelvtudós a József Attila Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt.
Többen kiemelték a professzor úr jellemzésekor, milyen „félelmetes vitázó” volt, aki csak konkrétumokat volt hajlandó elfogadni, s mégis milyen odaadással fordult minden önzetlen ügy és ember felé. Nagyon megfogott a sokat idézett „hobbija”: „őszinteség, igazmondás (drága dolog)”.

Az állófogadás után a délutáni ülésszak – Maróti István elnökletével – a kiadott műsortól eltérően alakult. Mivel sokan most találkoztak először a nyelvész gyermekeivel, professzor úr két fia, László és Péter mutatkozott be. Arról meséltek, milyennek látták apjukat. László gondolataiból szívesen emlékszem vissza arra a mondatra, melyben kifejtette, ők, gyerekek nem mint nyelvtudóst, nyelvművelőt, hanem elsősorban mint apát ismerték Deme Lászlót. Péternek pedig egy anekdotája fogott meg: egy barátjával együtt apja beleegyezését kérte, mire a válasz ennyi volt: „Én nem fogásolom ki.” Mikor távolabb értek, a barát megkérdezte, igaz-e, hogy az édesapja nyelvész. Ha igaz, hogy mondhat ilyet, hogy „nem fogásolom ki”? Erre Péter csak ennyit felelt: „Ja, kérlek szépen, most pongyolában van.”

Utánuk Némethné Balázs Katalin szólalt fel a professzor úr hajdani diákjaként, s elmesélte többek közt első vizsgaélményét is. Ez főleg nekünk, egyetemista fiataloknak volt különösen érdekes, hiszen ki ne vágyna olyan vizsgára, amely nyugodt hangulatú beszélgetés pár diák és a tanár között? A gondolatok után egy bejátszás következett a második csongrádi anyanyelvi táborból, amelynek hatására ismét mi, az ifjúság érezhettünk büszkeséget: „igen, mi is ismerhettük személyesen ezt a csodálatos embert”.
Wacha Imre tanár úr sajnos más elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a találkozón, így gondolatait Maróti István tolmácsolta.
Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetsége társelnöke, Deme László munkatársa a Beszélni nehéz!, később Szóról-szóval rádióadások során, a Beszélni nehéz mozgalom elindítójának nevezte Péchy Blanka mellett Deme Lászlót, s elszántságáról, horderejéről, példaértékű magatartásáról valamint a közös munkáról beszélt.
Maróti István a beszéd- és magatartáskultúrában betöltött szerepét fejtette ki.
A beszédek sorát Terjéki Tamás, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnökségi valamint az ifjúsági vezetőség tagja zárta. Az ifjúság, a fiatalok emlékeit osztotta meg a hallgatósággal, arról beszélt, hogyan láttuk mi a professzor urat, s mennyit jelentett számunkra, hogy ismerhettük, megismerhettük őt, figyelmesen hallgathattuk előadásait (hiszen nem lehetett rá nem odafigyelni), és tanulhattunk tőle. Mindannyiunk számára példaértékű volt beszéde, stílusa, modora, kulturáltsága, odafigyelése. Jellemző mondata volt: „Érezzük jól egymást!”

A gondolatok zárásaként ismét egy videófelvétel következett, a professzor úr beszélt saját ültetésű diófájáról, melynek nemcsak valódi, hanem átvitt jelentéstartalma adta meg a hallgatóság számára Deme László egyértelmű felhívását a jövőre nézve.

Akik nem ismerték ezt a nagyszerű embert közelről, az emlékülés végére azok is elteltek azzal a szeretettel, amelyet Deme László adott, s amelyet a rá emlékezők árasztottak.

Kerner Mária

Leave a Reply