Tahitótfalun idén is megtartottuk az Anyanyelvápolók Szövetsége helyi csoportjainak éves tanácskozását. Az eseményről Gyarmati Eszter írt visszaemlékezést.
Képek úsznak elém. Felvillan egy nevető arc, egy mélyre ható gondolat, éjszakába nyúló játékok jutnak eszembe, pingponglabda pattogást és emberséges szavakat hallok. Ezek Tahiról s az ott eltöltött szűk két napról jutottak eszembe.
A korábbi évekhez képest kevesebben gyűltünk össze erre a rövid együttlétre, de akik ott voltak, azok egy szeretetteljes, tanulságos és családias eseményen vehettek részt. Érezhették, hogy az ő vállukra is rászállt a Madár – ahogy Révész Sándor mondja –, s ha elég ügyesek, akkor egész évben ott fog rájuk vigyázni, hogy háromszázhatvanöt nap múlva ismét megkaphassák. Idén Szőcsné Antal Irén volt a találkozó vendége, akit Kerekes Barnabás tanár úr a szombat délutáni beszélgetés folyamán emlékeiről, élményeiről, tapasztalatairól kérdezett. Szőcsné tanárnő elmondta, gyerekkorából a szeretetet, az adott szó becsületét, a családi összetartás és a közös étkezések varázsát hozta magával. Ezek az értékek a mai napig meghatározók saját családjában is. Később mesélt az anyanyelvvel való kapcsolatáról, a tanításhoz való viszonyáról, s megtudtuk, már tizenkét éves korában is tanár szeretett volna lenni. Bár arról fogalma sem volt, mi fán teremnek az anyanyelvi játékok és a Beszélni nehéz! szakkör, de tudásvágyának, kitartásának köszönhetően ebbe is beletanult. Zárásképp játszott velünk néhányat a fent említett játékok közül.
Mi még este is folytattuk a mókát, mikor ő már hazafelé utazott. Terítéken volt több játék is: a „Kacsintós gyilkos”, a „Portás”, a „Keresd a kiutat!” és a „Szereted-e a szomszédod?”. Rengeteget nevettünk, nem bírtuk abbahagyni. Szinte biztos, hogy ebben az összetételben sosem fogunk újra ott ülni a már megszokott körben, ez is adott egyfajta varázst az egybegyűltek számára.
Vasárnap a palettát tovább színesítette Tanár úr múltidézése. Megelevenítette a nagy nyelvész generáció tagjait, híres mondataikat, jelentőségüket, munkásságukat. Volt szó Péchy Blankáról, Deme Lászlóról, Lőrincze Lajosról és a Kazinczy-díjról. Számomra annak volt a legnagyobb jelentősége, hogy a Művésznő sírjához ma is kijárnak a diákok és a tanárok. Ápolják emlékét, mert egy olyan önfeláldozó cselekedetetet, mint amilyet Blanka néni tett, nem lehet elégszer megköszönni. Ebben a varázslatos, madárfüttyös környezetben, a hűvös, csöndes szobákban, elalvás előtt el lehetett tűnődni ezen.
Vasárnap, ebéd után a konyhás nénik marasztaló szavaival kísérve buszra szálltunk, és hazaindultunk. Végtére is: mindnyájunk vállára rászállt a fehér galamb.
