Közösség és nyelv

„A magyar nyelv folyamatos és odafigyelő művelést igényel” – Gulyás Gergely megnyitóbeszéde a Szép magyar beszéd versenyen

2016. április 21. március 12th, 2017 Nincs hozzászólás

„A nemzet nem maradhat fenn a magyar nyelv szeretete nélkül, mint ahogy a haza szeretete sem lehet teljes anyanyelvünk őrzése és ápolása nélkül. Nyelv és haza, nyelv és nemzet a magyarság esetében elválaszthatatlanul összetartoznak.” Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke az 51. Szép magyar beszéd verseny döntőjén elhangzott köszöntőjében a nyelvművelés fontosságát, az anyanyelv összetartó erejéről beszélt. Beszédét az alábbiakban teljes egészében közöljük.

Tisztelt Alpolgármester Úr!
Főtisztelendő Perjel Atya!
Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!
Tisztelt Tanárnők és Tanár Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Versenyzők!

Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem Juhász Judit kormányszóvivő-asszonyt, mint a bírálóbizottság tagját. Amikor gyermekként követtem a magyar politika eseményeit, akkor az Antall-kormány időszakában az ő kormányszóvivői megszólalásai voltak azok, amelyek bebizonyították, hogy a szép magyar beszédnek és igényes nyelvhasználatnak a magyar közéletben is van helye.

„Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet.”

Faludy György anyanyelvünkről szóló soraival köszöntöm mindannyiukat, különösen a Kárpát-medence minden tájáról versenyezni érkezett középiskolásokat a Kazinczy-verseny idei döntőjén. Önök, akik ezen a szép és valóban nemes versenyen idáig eljutottak, büszkék lehetnek magukra, mert a korosztályukból önök birtokolják a legnagyobb mértékben a legfontosabb kincsünket, az anyanyelvünket. Hogy anyanyelvünk a legfontosabb kincsünk az nem csak egy, az alkalomhoz valóban illő közhely, hanem olyan megkérdőjelezhetetlen igazság, amelyet mi sem bizonyít jobban annál, hogy magyar nyelv nélkül nincs magyar nemzet, de anyanyelvünk nélkül mi magunk sem lehetnénk azok, akik vagyunk.

Kezdjük az elsővel! Magyar nyelv nélkül nincs magyar nemzet, avagy „nyelvében él a nemzet”. Illyés Gyula, azon töprengve, hogy ki a magyar, arra jutott, hogy a szabadság szeretetén túl a magyar nyelv az, ami minket összeköt. Illyés szerint: „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Versenyző Diákok!

Attól kezdve, hogy a tihanyi alapítólevélben azt olvashattuk, hogy „fehruuaru rea meneh hodu utu rea” hosszú út vezetett el addig, amíg megfogalmazódott a „nyelvében él a nemzet” mottójában összegezhető magyarságfelfogásunk. Ha megkérdezik a magyarokat, hogy melyik volt történelmünk legvirágzóbb korszaka, akkor a többség azt fogja mondani, hogy a kiegyezést követő, dualizmus-kori fellendülés időszaka. Ez sok szempontból igaz is, azonban a magyarság fejlődése, a valódi nemzetté válásunk, a nemzettudat kialakulása, a magyar kultúra, irodalom fejlődése és kiteljesedése szempontjából, sokkal kimagaslóbb időszaknak tekinthető a reformkor.

A XVII. század végétől elevenen lebegett a magyarság előtt a herderi jóslat, miszerint nem kell száz év, és a magyar nyelv, vele együtt a magyar nép is eltűnik a föld színéről. Mindez a történelemben azelőtt régen látott erőket szabadított fel az akkori magyar társadalomban. Nemesek, polgárok, írók, tudósok, Bessenyei, Kölcsey, Széchenyi és persze Kazinczy időt, fáradságot nem sajnálva munkálkodtak azon, hogy úgy szakítsák ki a magyar ugart az évszázados elmaradottságból Európa akkori szellemi, és anyagi színvonalát állítva célként maguk elé, hogy közben megtartsák, illetve megteremtsék azt, ami egyedivé, magyarrá tesz minket.

A reformkor izgalmasan pezsgő időszakában váltunk modern értelemben vett nemzetté, ami leginkább a magyar nyelvnek volt köszönhető. Ez a nyelvújítás időszaka, a középpontban Kazinczy Ferenccel. Röpiratok, értekezések, kritikák és arra adott válaszok vitték lépésről-lépésre előre a magyar nyelvet. Ortológusok és neológusok parázs vitákat folytattak egy-egy olyan szavunkon, amit ma a lehető legnagyobb természetességgel használunk. Kazinczy még megélhette, hogy 1830-ban egy Széchenyi István nevű gróf, aki maga is leginkább németül társalgott, annak a parlamentnek az alsóházában, ahol németül és latinul is tanácskoztak, de magyarul nem, a reformkor magyarosodásának hevében magyarul felszólalva ajánlotta fel egyévi jövedelmét egy, a magyar nyelv fejlesztésére megalapítandó tudós társaság létrehozására. Nem sokkal később megindult az állandó magyar színjátszás is Pesten. Ne felejtsük el, amikor 1837-ben megnyílik a Pesti Magyar Színház, akkor Budapest fele még németül beszél.

A reformkor volt az a korszak, amikor nemzeti identitásunk, és annak legfontosabb része, az anyanyelvünk a mai formájában kialakult. Ekkor kezdtük használni nemzeti színeinket, ekkor született meg nemzeti Himnuszunk is. Ezt a jelenünk és éppen ezért jövőnk szempontjából is meghatározó időszakot egyetlen érzés hajtotta és hatotta át, ez pedig a hazaszeretet volt. Ahogy maga Kazinczy is fogalmaz: „Oh, emberi nagy nagyság! mi volnál te Ész, (e)Rény és Honszeretet nélkül!”, mert „A haza szeretete egyike a természet legszentebb érzéseinek… Szent az, mint a gyermeki hűség és szülei szeretet.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Versenyzők!

Ma, amikor európai civilizációnkat oly sok erő rombolja igénytelenségből vagy szándékosan, ma, amikor nemzeti identitásunkat, magyar kultúránkat oly sok veszély kezdi ki, az egyetlen eredményes magatartás mindezek megőrzésére és megerősítésére, ha példát veszünk a reformkor nemzetalkotó hazaszeretetéről. A nemzet nem maradhat fenn a magyar nyelv szeretete nélkül, mint ahogy a haza szeretete sem lehet teljes anyanyelvünk őrzése és ápolása nélkül. Nyelv és haza, nyelv és nemzet a magyarság esetében elválaszthatatlanul összetartoznak.

Egy brit saját angol anyanyelvén tud beszélni egy amerikaival vagy egy ausztrállal. Egy spanyolnak, egy mexikóinak vagy éppen egy peruinak szintén ugyanaz az anyanyelve. Kevés olyan nemzet van azonban a magyaron kívül, amelynek identitása ennyire kötődik és függ a nyelvétől, és amelynek tagjai a számkivetettségben is leginkább a nyelvükben tudják nemzeti önazonosságukat megőrizni. Éppen ezért, azzal, hogy Önök elindultak ezen a versenyen, azzal, hogy bebizonyították, hogy kortársaik között a legszebben beszélik anyanyelvünket, azzal nemcsak a magyar nyelvért tettek sokat, de mivel Önök generációjuk legjobbjai a nyelvművelés területén, ezért közös nemzeti jövőnkért is felelősséget viselnek.

Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetsége elnöke

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Versenyzők!

Bár az ember a közösségért is él, amelyhez tartozik, csak akkor tudja ezt a küldetését betölteni, ha önmaga kiteljesítését is legalább ugyanilyen fontosnak tekinti. Anyanyelvünk azonban ehhez is nélkülözhetetlen. Kosztolányi Dezső írja, hogy „csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok”. Mely más nyelven is tudná egy ember gondolatait, érzelmeit a leginkább formába önteni, mint az anyanyelvén. A döntő bírálóbizottságainak tagjai, neves tudós emberek, színészek, bemondók, az önöket felkészítő tanárok, akiknek a szép magyar beszéd az életük meghatározó eleme, már megtapasztalták, önök pedig reményeim szerint folyamatosan megtapasztalják, hogy milyen kivételesen nagy adomány az, hogy Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, Szabó Magda nyelve az anyanyelvünk.

Nincs még egy olyan nyelv a világon, amely az emberi érzelmek, emberi gondolatok oly finom árnyalatait is képes kifejezni, mint a magyar nyelv. Nincs még egy olyan nyelv a világon, amelyen szerelmet vallani úgyis lehet, ahogy azt Radnóti tette: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét; / egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”; vagy úgy, ahogy József Attila: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat! / Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg nem halnak”, de úgy is lehet szerelmet vallani, mint ahogy azt Pilinszky tette: „Azt hiszem, hogy szeretlek, / lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz”. Sőt a legszebben szakítani is magyarul lehet, méghozzá úgy, ahogy azt Ady tette: „Törjön százegyszer százszor-tört varázs, / hát elbocsátlak mégegyszer, utolszór, / ha hitted, hogy még tartalak, / s ha hitted, hogy kell még elbocsáttatás.” De nincs még egy olyan nyelv, ami olyan húsba vágóan tudja megfogalmazni egy nemzet gyászát, mint ahogy azt Arany János tette Széchenyi Istvánt siratva: „Egy szó nyilallott a hazán keresztül, / Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül / És átvonaglik róna, völgy, halom.” A magyar nyelv a legalkalmasabb arra is, hogy valaki életének értelméről, hivatásáról beszéljen, legyen az oly veretes, mint Adyé: mert „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Versenyzők!

A voltaire-i „műveljük meg kertjeinket!” felszólítás, a magyar nyelvre különösen is érvényes. A magyar nyelv folyamatos és odafigyelő művelést igényel. A magyar nyelv kertje ráadásul igen nagy és igen változatos, amely csak még nagyobbá, de egyben még szebbé is teszi a műveléssel járó munkákat. Önök, akik itt vannak ma a Kárpát-medence minden tájáról, a magyar nyelv kertjét jöttek művelni, ez pedig a legszebb, legmagasztosabb és leghasznosabb, amit mindannyiunk fejlődése és nemzetünk megmaradása érdekében tehetünk. A verseny kezdete előtt engedjék meg még egy hasznos tanácsnak is beillő gondolat felidézését Pilinszkytől: „A nyelv titokzatos dolog. Nemcsak a beszéd, a szó közöl, többet mond olykor a szem, egy félbehagyott kézmozdulat.”

A magyar nyelvet talán mindenki másnál szebben megszólaltató Sinkovits Imre feledhetetlen alakjának és alakításának felidézésével köszönöm meg a szervezőknek, hogy évek óta, lankadatlan lelkesedéssel szervezik a Kazinczy-versenyt, a tanároknak, hogy kitartó, lelkiismeretes munkával készítették fel az idáig eljutott középiskolásokat, a versenyzőknek pedig szintén ezzel kívánok élményekben gazdag sikeres megmérettetést!

„Foglár fogán fog-lyuk van, nosza, tömni fogjuk!
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
(…)
Magyarország olyan ország hol a nemes nemtelen,
lábasodnak nincsen lába, aki szemes: szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.”

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Leave a Reply