Csukás István egyik írásával kívánunk áldott, békés karácsonyt mindenkinek!
Csukás István
Szegények királya lettél
Ha behunyom a szemem, hipp-hopp, utazok az időben vissza, ismerős utakon suhanok, s már ott állok a kapunkban, Kossuth utca 30. Lenyomom a kilincset, vidám orral szimatolok: sül a kalács, sül a hús! Mert utaztam akkor is, gyerekkoromban, haza karácsonykor az iskolából. Vonatról vonatra szálltunk át, kis vonatról nagy vonatra, Tarhostól Csabáig, Szajoltól Kisújszállásig. Egyre fogyó társasággal, el-elhagyogatva a közbeeső állomásokon a barátokat. Az utazás izgalma keveredett az ünnepével, a gyerekkor határán egyensúlyoztam, mert az utazás olyan felnőttes dolog volt, de a karácsonyt még gyermeki szívvel csodáltam.
Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.
Este volt már, mikor megérkeztem. Óvatosan csuktam be a kaput, s bekopogtam a világító konyhaajtón. Öcsém vigyorogva nyitotta ki, s rám kacsintott: „Láttam a karácsonyfát!” Anyám a tepsit húzta ki éppen, gyorsan feltette a tűzhelyre, s hozzám szaladt. Ölelgetett, csókolgatott. Befele kiabált a szobába, ahol apám díszítette a karácsonyfát: „Gyere ki! Gyere ki! Megjött!” Apám kidugta a fejét az ajtón, s ritka mosolya egyikét villantotta rám. „Hát megjött a Jézuska? Vagy csak a követe?”
