Idén augusztusban lezajlott a XXXVI. Kazinczy tábor a győri Kazinczy Ferenc Gimnáziumban. A diákok előadásokon, városnézésen és országos szintű versenyekre való felkészítésen vehettek részt Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna és Batári Antal vezetésével. Az egyik váci táborozó, Horváth Kolos számol most be a táborban szerzett élményeiről.
„A valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene, nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott mondatok. Csak kapkodás, zűrzavar, fojtogató gombóc a torokban és az érzés, hogy egy perc múlva véget ér minden.” (Durica Katarina)
Valójában ez a két mondat tökéletesen összefoglalja azt az öt napot, amit a győri táborban eltöltöttünk. Nem is kellene többet írnom róla. Az igazság az, hogy ennyi idő után kezdenek összefolyni az emlékek a hellyel kapcsolatban. Már nem emlékszem, hogy kezdődött, már nem emlékszem minden programra, már nem emlékszem a helyre. Csak arra emlékszem tisztán, hogy mielőtt elváltak útjaink, az emberek sírtak, és ezt apró mosollyal próbálták takarni. Emlékszem, hogy mindenki kereste a másikat, akit még nem ölelt meg, akitől még nem köszönt el. Néha elgondolkodom, hogy minek járok ilyen táborokba. Mindig félek az elején, mindig megszeretek újabb és újabb embereket, és amikor vége, üresség van bennem. Hazamegyek, és úgy élem a napjaimat, hogy próbálok emlékezni az ottani dolgokra. És minél több idő telik el, annál inkább halványodnak ezek. És annál inkább felejtem el az emberek arcát.
Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem a táborban. De szinte biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. Amikor megérkeztem Győrbe, illetve megérkeztünk, mert szerencsére nem egyedül mentem (bár így utólag visszagondolva valószínűleg akkor sem lett volna egy magányos percem sem), akkor kerestük a leghosszabb utat a kollégiumig. Sőt, volt, amikor megálltunk, hogy „csodáljuk” a várost. Semelyikünk sem merte bevallani, de rettegtünk. Én például az azelőtti nap este újabb és újabb részt néztem meg a sorozatomból, csak hogy ne kelljen még aludnom, ezáltal még ne kelljen szembenéznem Győrrel. Csak tudnám, hogy mitől féltem. Annyira féltem attól a társaságtól, aminek öt perc sem kellett ahhoz, hogy miután megérkeztünk, rögtön beszélgetni kezdjenek velünk.
Csak hogy folytassam a társaság iránti szeretetem kifejezését, le akarom még azt is írni, hogy ez egy család. Veszekszünk velük néha, nevetünk együtt, sírunk együtt, szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak, és egy idő után képtelenek vagyunk élni egymás nélkül. Sajnos 5 nap nem volt elég, hogy mindenkivel meg tudjunk ismerkedni. Ez az, amit a leginkább megbántam a táborban. Hogy néhány emberrel nem beszélgettem annyit, amennyit szerettem volna. Remélem, hogy lesz még esélyem jobban megismerni őket.
Most szeretném egy kicsit félretenni a társaságot. Elvégre a tábor nem csak arról szólt. Illene ejtenem néhány szót az előadásokról is. A helyzet az, hogy legszívesebben minden előadásról írnék legalább egy oldalt. De inkább többet. Az előadások színvonalasak és változatosak voltak. Az utóbbira példaként annyit írnék, hogy megtanultuk az ugatást (a szó szoros értelmében), különböző szavak eredetét, a helyesírás „trükkjeit”, a vitázás, disputa alapjait, az illem és az erkölcs szabályait, továbbá rengeteget tanultunk a városról, Győrről. Annyi élménnyel gazdagodtunk, hogy amikor hazajöttem, és próbáltam mesélni az embereknek, nem ment. Nem tudtam, hogy mivel kezdjem, hogy melyik előadást emeljem ki. Nem hiszem, hogy bármelyik előadást külön ki kellene emelni. Sokkal inkább mindegyiket. Azokat az információkat, történeteket, amiket ott kaptunk, nem csak versenyeken tudjuk majd alkalmazni. Ezek az előadások az életre is felkészítettek minket. Elvégre olyan embereknek a tapasztalatait hallhattuk, akik mindenféleképpen példák lehetnek számunkra. Akiktől minden embernek tanulnia kellene.
Őszinte leszek: eddig csak átutazóban voltam Győrben. Még soha nem álltam meg ott, sétáltam az utcáin, néztem a nevezetességeit, hallgattam a történelmét. Nagyon vártam, kíváncsi voltam, hogy tényleg igazak-e a vélemények a városról. Azok a vélemények nem képesek visszaadni a város valódi énjét. Csodálatos. A város egy kincs. Minden értelemben. Tökéletes helyszín ennek a tábornak. Jobb helyet nem is tudnék elképzelni. Ha valaki arra jár, álljon meg, szívja magába a város életét, a történetét, sétáljon. Már csak ezért megérte részt venni a táborban.
A legjobban az bánt, hogy soha többet nem lesz így együtt ez a társaság. Érdekes, nem az a legnagyobb gondom, hogy vége van, hanem az, hogy talán nem látom többet őket. Pedig sok mindent szeretnék elmondani még nekik. Sok mindent kellene. Érdekes belegondolni, hogy a világban van ez a valamennyivel több, mint negyven ember, akiket néhány dolog összeköt. Összekötnek minket a közös viccek, az élmények, a személyiségünk, a célunk. Soha nem fogunk ellenfélként tekinteni egymásra a versenyeken. Tudom, hogy ha egyszer összefutunk, és egymással kell versenyeznünk, akkor nem egymás ellen fogunk. Tudom, hogy mindannyian gratulálni fogunk a másiknak, biztatni fogjuk a másikat, beszélgetni, nevetni fogunk, és sajnos a végén ismét búcsúzkodni kell majd. Megszokásból tudom, hogy ilyen táborok végén úgy próbálunk elköszönni egymástól, hogy ne tűnjön véglegesnek. De sajnos… Sajnos ezek általában mindig véglegesek…
Bárcsak visszatekerhetném az időt akkorra, amikor búcsúzkodtunk. Bárcsak megölelhetném őket, bárcsak kezet foghatnék velük, bárcsak nevethetnék még egyszer utoljára velük. Bárcsak elköszönhetnék újra úgy, hogy az ne tűnjön véglegesnek. Bárcsak beszélgethetnék velük még tíz percet. Elég lehangoló, hogy ennyi a bárcsak…
Nem tudom, hogy mit írhatnék még a táborról. Csak ajánlani tudom mindenkinek. Minden embernek át kellene élnie ezt az öt napot. Az ottani emberek kihozzák belőled a legjobbat, a legremekebb énedet, nem kell megjátszanod magadat, nem kell felvenned egy álarcot, nem kell megfelelni senkinek. Számukra így vagy tökéletes. Számodra ők is így tökéletesek. Számomra is így voltak azok.
Mindegyik táborozó elvitt belőlem egy darabot. Szép sorjában, de minden egyes alkalommal, amikor találkozom valamelyikükkel, visszaadják, amit elvettek. Kíváncsi vagyok, hogy leszek-e még valaha teljes…
Horváth Kolos