Az anyanyelvápoló.hu most induló interjúsorozatában a nyelvműveléshez köthető szervezeteket, intézményeket igyekszünk bemutatni úgy, hogy azok egy-egy meghatározó képviselőjével beszélgetünk. Elsőként a Kazinczy-díj Alapítvány – Péchy Blanka Emlékére elnökhelyettesével, Kerekes Barnabással (aki egyben az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnöke és az egész anyanyelvi mozgalom, illetve az ifjúsági tagozat szellemi vezetője) beszélgettünk az alapítvány történetéről, a beszédkultúra helyzetéről, politikai függetlenségről, múltról és jelenről. A rendszerváltást az alapítvány életében kevésbé tartja meghatározónak, annak működésében nem érez politikai nyomást. A beszédművelésben a középiskolai tanárok szerepét hangsúlyozza, a nyelvi kultúra lényegét pedig a jól érthetőségben látja.
Milyen körülmények között alakult meg a Kazinczy-díj Alapítvány?
Péchy Blanka a két világháború között Bécsben játszott, majd a második világháborút követően kultúrattaséként ugyancsak ott dolgozott. Vagyis kicsit kiesett a magyarországi irodalmi életből, illetve a színházak dolgából, bár – ahogy ő ír erről az Este a Dunánál című kötetben – amikor csak tehette, sietett haza. Ilyenkor elment előadóestekre, színházi előadásokra, és az tűnt föl neki az ’50-es években, hogy ahhoz a klasszikus beszédhez képest, amit ők tanultak a színiakadémián annakidején, mintha romlott volna a helyzet. Arra gondolt, hogy érdemes volna érdekeltté tenni az akkori színművészeket, rádióbemondókat és a lassan kialakuló televíziózásban dolgozókat, hogy példamutatóan, igényesen beszéljenek. Ezért aztán 1960. április 6-án, amikor a Kazinczy-díj Alapítvány alapjait letette, az eredeti szövegben (az alapítvány dokumentumaiban – a szerk.) színművészek, rádió- és televízióbemondók szerepeltek. Tanárok, diákok föl sem merültek még ebben, bár – ezt tudjuk tőle – hamar rájött arra, hogy a tanárokat is érdemes volna bevonni, ez azonban az első okiratba nem kerülhetett be. Egy kósza hírből tudta meg, hogy az állam az ilyen típusú alapítványok támogatását meg fogja szüntetni, tehát néhány hónapja volt arra, hogy létrehozza. Tervében, munkájában Lőrincze Lajos és Illyés Gyula támogatták.
Hogy Kazinczyt választotta névadónak, nem véletlen, hiszen a nyelvújítás, a nyelvműveléssel kapcsolatos kérdések okkal kapcsolódtak az ő nevéhez. Érdekes az is, hogy 100 ezer forintot összeszorgoskodott, hogy majd lakáscserére legyen némi pénze, azonban el kellett döntenie, hogy marad az eredeti terve mellett, vagy a lakáscserét elodázva hozza létre az alapítványt. Ez volt tehát a két legfontosabb tényező, amit meg kell említenünk: egy szakmai döntés és az ezzel kapcsolatos szándék, valamint egy bürokratikus körülmény, ami őt a minél gyorsabb cselekvésre ösztönözte. Így aztán 1960-tól számítjuk az alapítvány történetét – tehát ez az 54. év.
Jelenleg elnökhelyettesként vesz részt az alapítvány munkájában. Mikor és hogyan kapcsolódott be ebbe a feladatkörbe?
A ’90-es években Deme László professzor úr vetette föl a kuratóriumi tagok átlagéletkorának mérséklését esetleg azzal, hogy kurátor leszek ebben a bizottságban. Ezt részben Z. Szabó László sajnálatos halála indokolta, részben várható volt, hogy előbb-utóbb mások is kieshetnek, harmadrészt pedig professzor úr szinte a kezdetektől fogva, amikor a Beszélni nehéz! című rádióműsorhoz társszerkesztőnek meghívott, mondta, hogy szívesen venné, hogyha az ő kiesése vagy halála esetén én venném át az ő szerepét. Nyilván a nyomába sem léphetek, de a Kazinczy-díj Alapítványban vagy a Beszélni nehéz! rádióműsorban, illetve annak utódaiban végzett feladatait talán el tudom látni.
Hogy magam hogyan kerültem a Beszélni nehéz!-mozgalmakba, annak is érdekes története lehet, mert körvezető 1984 óta vagyok. Részben talán Z. Szabó László tanár úrnak köszönhető, hogy közelebb is kerültem a dolgokhoz, aki a Beszélni nehéz!-körök, -körvezetők második szegedi táborában félrevont, és mondta, hogy szívesen venné, ha a Hazafias Népfront beszéd-, érintkezés-, magatartáskultúra munkacsoportjában vállalnék némi feladatot. 1987-88 volt ez, talán ez volt a második lépés. A harmadik a Beszélni nehéz! rádióműsorhoz való bevonásom, és ezután következett időrendben negyedik lépésként, hogy a Kazinczy-díj Alapítvány kurátora lehettem.
Talán azt sokan tudják, hogy 2003-2004 táján olyan mértékben változtak meg a jogszabályok, hogy a Kazinczy-díj Alapítvány a korábbi formájában nem működhetett. Ezért Hercegi Károly tanár úr, aki kb. 40 évet dolgozott ezért az ügyért és volt titkára a bizottságnak, nyugdíjba vonulásával kényszerűen szinte feladta, hogy lehet még folytatása ennek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az alapítványt a Péchy Blanka-i formájában meg kell szüntetni. Az volt a nagy kérdés, hogy lehet-e folytatás valamilyen más módon. Rendelkezést adtak ki ugyanis arról, hogy az Oktatási Minisztérium – vagy bármely nevén emlegethetjük – tisztviselője és tisztségviselője nem lehet a Kazinczy-díj Alapítványnak és semmilyen ehhez hasonló alapítványnak az elnöke. A másik ok, hogy a Kazinczy-díj Alapítványnak, amely az Oktatási Minisztérium épületében dolgozott mindvégig, ki kellett kerülnie onnan, tehát másik épületet vagy másik intézményt kellett volna keresni neki. 2004-ben volt egy meglehetősen szomorú beszélgetésünk a minisztériumban, ahol eldőlt mindez, így a tét az volt, hogy az alapítvány által támogatott versenyek, mozgalmak megmaradhatnak-e, vagy más formában, esetleg egy más alapítványt létrehozva folytatnánk.
Térjünk kicsit vissza a korábbi időkre! Milyennek látja a rendszerváltás előtti kultúrpolitikai vezetés attitűdjét a beszédművelő mozgalommal szemben?
Alapvetően támogatták. A világlátásomat ismerők tudják, hogy nem vagyok elfogult azzal a rendszerrel kapcsolatban. De a Kazinczy-versenyeket 1966-ban elindíthatták, pedig Péchy Blankára meglehetősen gyanakodva figyeltek 1960-ban, hogy mit magyarkodik ő ennek az alapítványnak a létrehozásával. De végülis engedték, akárcsak ’76-tól a Beszélni nehéz! rádióműsort – igaz, ez szerintem szakmai és nem politikai döntés volt –, illetve Péchy Blanka ’73-’74-ben írta meg a művet (Péchy Blanka Beszélni nehéz! című könyvéről van szó – a szerk.). Mindez azt jelentette, hogy ez nem a tiltott területekhez tartozott. Ezt az is jelzi, hogy az előbb emlegetett hazafias népfrontbeli beszédmagatartás és -kultúra bizottsága egyáltalán létrejöhetett a nyolcvanas években, és így, hogy dolgozhattam benne, ezt megerősíthetem, hogy ott semmiféle politikai szándék nem látszott. Ott valóban olyan emberek működhettek közre Z. Szabó László tanár úrtól Wacha Imrén át Deme professzorig, akik a magatartás- és érintkezéskultával foglalkoztak, és a politika kívül rekedt ezen.
Más kérdés, hogy mennyi lehetett a hátsószándék abban, hogy mondjuk a Magyar Nyelv Hete megnyitóján politikus szólalhatott meg – és az akkor még esemény volt –, vagy egy-egy országos anyanyelvi rendezvényen, a győri Kazinczy-versenyen vagy a sátoraljaújhelyi Édes anyanyelvünk versenyen valamelyik beszédet egy politikus mondta el, vagy megjelent egy-egy írásuk az Édes Anyanyelvünk valamelyik számában 1979 után. Nem érzékeltük azt, hogy ez valami nagyon határozott politikai szándékot sejtetne, inkább talán azt a belátást, hogy ha valakik nyilvánosan szeretnének megszólalni – és ez rájuk is vonatkozott –, azoknak eszközük is a beszéd, ezért inkább a támogatandó vagy az eltűrt kategóriához kellene tartoznia, hogyha már az Aczél György-i „három T” kérdését fölemlegetjük ehhez, és most már mind a három elemét megemlítettük.
Hogyan érintette a rendszerváltás az alapítvány működését?
Szinte semennyire, legalábbis változást nem hozott. A ’80-as évektől lényegében ugyanaz az összetételű kurátorgárda dolgozott, és tehette szépen a maga szakmai ügyeit. Abban volt csak változás, hogy amíg be nem következett, hogy az Oktatási Minisztérium tisztségviselője nem lehetett az alapítvány elnöke, addig a ’90-es években a minisztérium magas rangú tisztségviselői látták el az elnöki tisztet. Az érdekes – és erről megint személyesen győződtem meg –, hogy ők semmiféle nyomást nem gyakoroltak a kuratórium tagjaira, tehát a ’80-as években Péchy Blanka által elindított szálak szépen mentek tovább, és ebbe ők nemigen szóltak bele. Mondhatnám azt is, hogy kissé formális volt az ő jelenlétük. A támogatást, amit a ’60-as évek elejétől az alapítvány élvezett – ennek is persze oka van, hogy miért –, általában megkaptuk mindenkitől, de ők szakmai kérdésekbe nem szóltak bele, és azt sem várták el, hogy valamilyen politikai jellege legyen az ügynek.
Ehhez kapcsolódik, hogy Péchy Blanka – mint mondtam – 100 ezer forintból hozta létre az alapítványát, amely 1988. júliusi halálakor 4 millió forint törzstőkével működött. Péchy Blanka az alapításkor megkereste az akkori miniszter asszonyt, és kérte, hogy amire nem futná az alapítvány kamataiból, azt egészítse ki az állam, azaz az oktatási vagy kultúrkormányzat. Erre Benke Valéria akkor igent mondott, s kötöttek egy számunkra rendkívül kedvező szerződést, ami ezt tartalmazta, mivel – ez már akkor is természetes volt –, lényegében állami feladatot vett át az alapítvány. Nyilván a kamatok változásával egyre kevesebbet ért ez a bizonyos 4 milliós alapösszeg, és egyre többet kellett hozzátenni, de 2004-ig ez ment automatikusan. Törést akkor szenvedhettünk volna, hogyha az állam nem veszi tudomásul, hogy lényegében a kultúr- vagy oktatási kormányzatnak a feladatait látja el az alapítvány, és úgy vélve, hogy itt valami felesleges dologról van szó, elállt volna az addigi támogatástól. 2004 óta annyit változott a helyzet, hogy időnként a minisztérium vezetőivel beszélnünk kell az alapítvány támogatásáról, ennek a támogatásnak a fejében nekünk szakmai és pénzügyi beszámolót kell készítenünk, de mivel látják, hogy – szerintem – végtelenül tisztességesen tesszük a dolgunkat, ugyanakkor a közérdek szempontjából is fontos ügyet viszünk tovább, működtetjük azokat az országos versenyeket, amelyek a ’60-as években indultak, ebből nincs probléma. Tehát ezt bármelyik kormányzat és bármelyik politikai akarat támogatandónak tartja. Akármilyen szemléletű vagy színű kormány van hatalmon, belátják, hogy ez az egész magyarság szempontjából és a nemzet szempontjából létfontosságú ügy. Akkor is, hogyha nemzetben gondolkodnak, akkor is, hogyha más értékeket tartanak fontosnak.
A Kazinczy-díjasok listáját böngészve szembetűnő, hogy egyre több közép- és általános iskolai tanár szerepel ezen a listán, és így a színművészek, rádiós és tévés bemondók súlya mintha csökkenne. Mi indokolhatja ezt?
Nem annyira csökkenés ez, lényegében a kezdetektől fogva volt egy ilyen rotációs elv. Háromévenként kapott három pedagógus, aztán egy pedagógus, egy színművész és egy rádió- vagy tévébemondó – sokáig a rádióbemondók voltak előnyben –, és volt még egy rádióbemondó és két pedagógus a harmadik évben. Aztán a ’90-es években egy kuratóriumi ülésen vetődött föl, hogy jobb volna, ha esetleg megváltoztatnánk az arányokat, de az nem volt kérdés, hogy a pedagógusok kétharmados részesedése megmarad. A vita inkább csak arról szólt, hogy sokáig két színművész és egy rádióbemondó volt a kilencből, majd ez két rádióbemondóra és egy színészre módosult, a pedagógusok meglehetősen nagy száma azonban egyértelművé tette az előnyben részesítésüket. Ezzel nyilván van, aki egyetért, és van, aki szívesen támadja. De volt egy másik szándék is mögötte, és ez nem sanda szándék: a színművészek, rádióbemondók példát mutatnak, sokat láthatjuk, hallhatjuk őket, de sokféle elismerési formában is részesülhetnek. A pedagógusok jó része ezzel szemben amolyan nemzet napszámosaként szépen csendesen a háttérben teszi a dolgát sok száz vagy ezer gyerekkel körülötte, és nem nagyon látványosak és ismertek, elismertek általában ezek az elfoglaltságok. A Kazinczy-alapítvány egyik nagy érdeme, hogy figyeli azoknak a tevékenységét is, akik egy-egy kis faluban vagy városban működnek, és nincsenek annyira szem előtt, túl sokan talán nem ismerik őket, de mi tudjuk, hogy ők is azok közé tartoznak, akiket érdemes majd díjaznunk egyszer.
A tanár úr meglátása szerint a színművészek vagy a médiában szereplő bemondók példamutató – vagy kevésbé példamutató – nyelvhasználata mennyire tud átragadni a közönségre?
Ez a befogadó igényszintjétől függ. Van olyan beszédtanár, aki elmondta, hogy azért bocsátották el az állásából, mert annak az intézménynek a vezetője szerint – igyekszem nagyon diplomatikus lenni, és kikerülni az érzékeny részeket – nincs szükség most az úgynevezett klasszikus beszéd tanítására. Az adott hivatásban lévők elveszítenék egyéniségüket, hogyha a klasszikus értelemben vett beszédtanításban vennének részt. Tehát az, hogy mondjuk a színházban nem értjük némely színésznek a beszédét, nem baj, a fontos az, hogy az egyénisége megmaradjon. Másoknak persze más erről a véleményük. Vannak nagyon sokan még mindig – és ezt a körülöttünk lévő fiatalok között is látjuk –, akik szívesen hallgatják a veretes módon fogalmazó és a klasszikus beszédet követő színészeknek, rádióbemondóknak a beszédmódját. És ezeket nem tartják művinek vagy csináltnak, ők maguk is szívesen követik ezt. Merthogy hasznos volna, hogy a kommunikációnak, egymás megértésének a dolgában az értsük és ne félreértsük egymást elv érvényesülne továbbra is. A modernségben vagy a modernkedésben látni bizonyos divatos vonulatokat. Kazinczy-versenyeken érzékelem például, hogy szinte rapszerű stílus kezd eluralkodni néhányaknak a beszédében. A hétköznapi életben sok-sok zenét vagy ilyen típusú művet meghallgatva kezdik átvenni ezt a stílust, talán észre sem veszik, annyira a hétköznapi beszédük részévé válik. Összefoglalva azt mondhatnám, hogy mindkettőre van példa. Nagyon nehéz lenne megállapítani, hogy milyen lehet ma a magyarság beszédkultúrája. Vannak, akiknek fontos, vannak, akiknek egyáltalán nem fontos, oda sem figyelnek rá, nem is nagyon érdekli őket. Talán az a szemlélet uralkodik el az ő körükben is, hogy valahogy majd csak megértjük egymást. Erről már Kodály is írt a ’30-as években.
Épp egy Kodály-idézettel találkoztam, miközben a beszédművelő mozgalmak történetének igyekeztem utánajárni: „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának!” Ha meg kellene ítélni, a beszédkultúra helyzete jobb vagy rosszabb az akkorihoz képest?
Talán rosszabb. Ez most persze megint nagyon elítélőnek látszó és túlságosan összegzőnek mutatkozó vélemény, de a nyelvhasználatbeli igénytelenséget azért elég sok helyen tapasztalni az elmúlt időben. Sokan mondják, főleg laikusok, hogy romlik a magyar nyelv. A magyar nyelv nem romlik szemernyit sem, rendelkezésünkre áll az a szókészlet, amiből válogathatunk, van egy nyelvi szabályrendszer, amely szerint megalkotjuk a mondatainkat, tehát aki él ezeknek a lehetőségével, az ugyanolyan pontosan, igényesen ki tudja magát fejezni, mint ahogy ez volt korábban. De kevésbé fontos: ezt látjuk a szóláskeveredések nagy számában vagy a pontatlan szóhasználatban, nagyon sok szónak a tartalma kezd átalakulni, már nem ugyanazt értjük rajta, mint korábban. Egy magát liberálisnak nevező – én nem merném annak nevezni, mert szerintem a liberalizmus mást jelent – szemlélet szerint mindenki úgy beszél, ahogy akar, úgy használja a nyelvét is, ahogy akarja, úgy is viselkedik, ahogy akar. A szabadság és a szabadosság fogalmának összekeverését látom ebben, amely inkább káros lehet, és a lényeget, azaz egymás megértését is korlátozza ez nagyon sok esetben. Inkább kedvezőtlennek látom tehát ezt a folyamatot. Érdekes lehet, hogy más ilyenkor első helyen talán az idegen szavak beszüremkedését mondaná. Ez mindig is úgy volt, hogy a társadalom szűrőjén ment át, volt, amit befogadtak, volt, amit nem. Nyilván kedvezőbb, hogyha magyar nyelven a magyar szavakból álló szókincsünket használjuk inkább, de azt tudomásul kell vennünk, hogy ha a nyelvészek vagy a magyar nyelvet használók idejében nem ocsúdnak föl, és egy-egy a nyelvünkbe érkező idegen szónak nincs meg a magyar megfelelője, akkor az az idegen forma fog majd továbbterjedni. Sokszor a nyelvészek sem nagyon tudják megindokolni, hogy bizonyos szavak miért ragadnak meg, míg mások nem.
Az alapítvány létrehozása óta a médiarendszer is gyökeres változáson ment keresztül. Mennyire tud ehhez alkalmazkodni az alapítvány? Nagyobb kihívás a plurális médiarendszerben példamutató nyelvhasználatot kiemelni?
Válasszuk ketté a feleletet! Egyrészt nézzük meg azokat a területeket, amelyek a Kazinczy-alapítványhoz tartoznak: foglalkozunk a nyelvműveléssel kapcsolatos versenyek jó részével felmenő rendszerben általános iskolától az egyetemig, főiskoláig. Támogatjuk a beszédművelő körök működését, amelyek a rádióban, illetve a televízióban, elsősorban a Duna Televízióban jelenhetnek meg. Regionális, megyei vagy akár helyi szintű anyanyelvi rendezvényeket is segítünk. A Kazinczy-díj és Péchy Blanka-díj kiadása jelenti talán azt, hogy véleményt formálunk a díjazottak kiválasztásakor, hogy mi milyen beszédet, milyen viselkedést tartunk követendőnek, helyénvalónak. Tehát mi a média nyelvét befolyásolni nem tudjuk, nagyon nem is akarunk olyasféle modernnek tekinthető folyamatokhoz igazodni, amelyet egyes rádió- és televíziócsatornák képviselnek; stílusában sem, a megnyilvánulások módjában sem, erőszakosságában sem, hangosságában sem. Érdekes azért, hogy azok a színművészek, rádióbemondók, akik a Kazinczy-verseny győri döntőjének záróünnepségén átveszik a díjat – elsősorban itt a Kazinczy-díjról beszélek – azok persze a pillanatnak a hevültsége és nemessége miatt is nagyon szívhez szóló és megható gondolatokat mondanak el. De többnyire úgy látjuk, hogy számukra ez mégiscsak fontos elismerés. Dunai Tamás, amikor átvette a Kazinczy-díjat nemrégiben, azt mondta, neki ez az Oscar. Vagyis ők ezt tiszta, szakmai elismerésnek tartják, amely mögött nincsenek politikai sandaságok. Volt, aki egyszer kísérletet tett arra, hogy ha a Kazinczy-díjas tanárok sorát megnézi, vajon lát-e ebben valamilyenféle furcsaságot, és rá kellett jönnie, hogy nem. Akik ismerik azoknak a díjazottaknak a világlátását, akik előkerülnek például a tanárok körében – bár ez sosem számított közöttünk, de óhatatlanul is azért tudunk ilyesféléket egymásról – bármely ún. párt szimpatizánsai elnyerték már ezt a díjat. Nyilván neveket nem fogok mondani tapintatból és egyéb okból sem. Amennyire lehet, igyekszünk a szakmaiságot szem előtt tartani, és talán még egy szempontot: ez pedig az emberi sajátosságok, jellemzők. Tehát nem szívesen választjuk el a szakmai tevékenységtől azt sem, hogy akik kapják, azokat lehetőleg elfogultság nélkül érdemesnek tartsa sok-sok ember, aki ismeri őket.
Kicsit az operatív működést érintő kérdés: hogyan zajlik a Kazinczy-díj, illetve a Péchy Blanka-díj odaítélésének folyamata?
Egy évben 3-4 ülést tartunk. A tavaszi, jellemzően márciusban tartott kuratóriumi ülésünk előtt tájékozódnak többen, akik egy-egy szakterületnek a jó ismerői, hogy kik volnának azok az érdemes emberek, akiket ők szívesen felterjesztenének díjra. A kuratóriumi tagok között van olyan, aki a színházak világában mozog otthonosan, van, aki a rádiósokat, televíziósokat ismeri jól. Aztán vagyunk többen, akik a Beszélni nehéz!, a Szóról szóval rádióműsor szerkesztőiként a pedagógusok munkáját láthatjuk azáltal is, hogy a különféle anyanyelvi versenyeken látjuk, kik a legeredményesebbek. Aki egy-egy területnek a felelőse, javasol néhány nevet. Mellé természetesen minden kurátor elmondhatja a maga javaslatát, és különösen a rádió-, televízióbemondók, színművészek köréből azért azok is tudnak javasolni, akik egyébként nap mint nap nincsenek ott az ő környezetükben. Akik a területet ismerik, részeletes ajánlást készítenek, és több nevet felvetnek, aztán elhangzanak mindenféle érvek, ebben sok mindent igyekszünk tekintetbe venni. Nyilván elsősorban a szakmaiságát, de bizonyos fokig az életkort is. Ha valakinek az egészségi állapota megrendült az utóbbi időben, és nem biztos, hogy lesz még módunk valamikor átadni neki ezt a díjat, akkor ilyesféle emberi szempontot is tekintünk némelykor. Nem elsődleges ez; a Kazinczy-díjasok életkorát vizsgálva kiderül, hogy a 40-es vagy 30-as éveiben járó is részesült már az elismerésben, és nem kell ahhoz nyugdíjba mennie valakinek, hogy ezt kiérdemelje. De tény, hogy nagyon sokszor egy egész életpálya előtti elismeréseként szoktuk ezt átadni, tehát a gerincét ennek a névsornak mégiscsak az 50-esek, 60-asok alkotják. Ezt követően a díjazottat értesítjük, hogy lehetőleg legyen ott azon az eseményen, amelyen átadnánk a díjat. Nagyon-nagyon kevesen voltak eddig – talán két ilyen esetre emlékszem –, akik ne személyesen vették volna át.
2000-ig a minisztérium épületében volt a díjátadás. Ott egy tanácsteremben helyet foglaltak a kuratórium tagjai, az elnök, aki a minisztériumot képviselte, és jelen voltak a sajtó képviselői, de ez viszonylag kicsiny helyiség volt, és a díjazottakon kívül mások nem nagyon voltak. 2000 óta a Kazinczy-verseny döntőjének záróünnepségéhez kapcsolva Győrött adjuk át a díjat, ott a városháza gyönyörű dísztermében ül vagy 140-150 versenyző, közel annyi felkészítő tanár, a három bírálóbizottsági tag, érdeklődők, szereplők, összesen vagy 350-400 ember. A díj átadásakor így vastaps jelzi, hogy a jelenlévők tudják, milyen munka áll e mögött. Kedvezőtlen azonban, hogy Győrbe már kevésbé utaznak el a média képviselői. A Magyar Távirati Iroda közlését rövid hírként, kishírként adják közre általában a napilapok, mivel a tudósítóik nincsenek ott. A nyelvi műsorokon kívül sajnos más nem nagyon szokott már ezzel törődni az utóbbi években. Egy-egy rendkívüli esemény, mint volt 2013-ban is, hogy a miniszter (Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere – a szerk.) jelen van és adja át a díjakat, természetesen megemeli a rendezvény rangját, de nem örülünk annak, hogy az elmúlt években – nem biztos, hogy csak a hírek sokasága miatt, talán egy kicsit lustaságból vagy érdektelenségből is – a sajtó egy kicsit hanyagolja a Kazinczy-díjak átadásának dolgát.
Az alapítvány honlapján az szerepel, hogy annak célja, hogy „a magyar nyelv ápolása érdekében igényes, kulturált és kifejező magyar beszédre ösztönözze a színművészeket, a média szereplőit és a magyar ifjúságot”. Az alapítvány szellemiségével összhangban mihez járulhat hozzá ez a fajta nyelvhasználat, miért fontos ez?
A cél egy ilyen alapító okirat dolgában nyilván csak általános lehet. Mikor a feladatokat leírják, akkor lehet részletezni, az alapító okiratban ezeket meg is nevezzük, és viszonylag pontosan körülhatároljuk. Felmerül a kérdés, hogy mit értünk vajon igényes beszéden. Wacha Imre tanár úr sokszor, sok helyen felhívta a figyelmünket, hogy Péchy Blanka sem a szép magyar beszédet emlegette akkor, amikor az általános beszédkultúra kialakítását célozta, hanem a példamutató magyar beszédét. Vagyis a jól érthetőt. Amit az ember elgondol, azt úgy fogalmazza meg, hogy az érthető legyen a másik számára, technikailag ezt úgy mondja el, hogy a másik pontosan értse, hogy ez mit jelent. A versenyeken még egy esztétikai szempont is megjelenik, hogy a hallgatóságnak ez még élményt is szerezzen. Ezt a hétköznapi életben kevésbé igényeljük, bár nem baj, ha valaki szórakoztató, de a fontos mégiscsak az volna, hogy ez az érthetőséget jelentse az emberek közötti kapcsolatban. A fiatalok között is vannak számosan, akik követik ezt. A versenyeken való részvétel és az azt megelőző felkészülés nagyon sok fiatalnak a beszédét máig jellemzi.
Az alapítvány ugyanakkor nem foglalkozik nagyon látványos dolgokkal. Mi különleges vagy szenzációs lehet abban, hogy emberek jól értsék egymást, békességben, türelemben legyenek egymással, hogy olyan értékeket igyekezzenek továbbmenteni, amelyek ennek a nyelvnek a több évezredes történetében kialakultak? Volt eset, amikor a televízió híradója megjelent egy anyanyelvi rendezvényen, este a stáb ugyan elkészítette az összeállítását, de magában a híradóban mégsem kapott már helyet, mert ennél – úgy ítélték meg a szerkesztők – a nézők számára sokkal érdekesebb dolgok is előkerülhetnek majd, például kígyót simogathattak gyermekek, vagy hogy valaki éppen valakivel jól összeveszett. De nagyon sokszor még abban sem volt támogatásunk, amikor arra biztattunk, hogy emberek ne gyűlölködjenek, ne egymás ellen forduljanak durvasággal, trágársággal, a másik címkézésével, minősítgetésével. Ez se nagyon tetszett, illetve ez se volt elég érdekes. Nem szívesen szeretnénk sem sikkasztani, sem egymást megverni, sem a másiknak a magánéletében turkálni ahhoz, hogy majd többet foglalkozzanak ennek az ügyével. Abban reménykedünk, hogy akiknek ez az ügy fontos, azokhoz eljutunk, akik érdeklődnek, azok pedig megtalálnak bennünket. Nagy kérdés, hogy ez a jövő szempontjából inkább a mi lehetőségeink szűkülését jelenti-e, vagy az embereknek egy jó része egy idő után azt fogja mondani, hogy elég volt már ebből a sok-sok rondaságból, ami van körülöttünk, jó volna most már valami szépet is látni, valami nemeset, és inkább efelé fordulnak.
Kerekes Zsolt
