Szakonyi Károly Kossuth- és József Attila-díjas író záróbeszéde az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati verseny 47. Kárpát-medencei döntőjén
Tisztelt Polgármester Úr és mindannyian, tanárok és diákok, az anyanyelvi verseny résztvevői!
Gyakorlat, hogy a mérlegeket időnként hitelesítik, mert használat közben bekövetkezhetnek eltérések az abszolút pontosságtól. Ilyen hitelesítésért vagyunk mi itt, a nyelvhasználati versenyen, Sátoraljaújhelyen, ahogy máskor más időben Balatonbogláron vagy Győrben, hogy hitelesítsük a hétköznapok használatában sérült anyanyelvünket. Mégpedig anyanyelvünk beszélt módját. Sokfelől jöttünk, az ország különböző megyéiből, Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról, a Vajdaságból, a fővárosból – mindenhonnan, ahol magyarul beszélnek. Vidékekről, ahol jellegzetes a tájnyelv, a tájnyelvi akcentus, amelyre kedves professzor barátunk, Szathmári István, ameddig velünk zsűrizett, a versenyeken mindig figyelt, és örült, ha hallott némi dunántúli, hajdúsági, Szeged környéki vagy másféle, a magyar nyelvet színező hangzást.
A magyar beszéd versenyein tehát a hangsúly, a kiejtés, a beszédértés és -értetés érdekében hitelesítjük a mércét, és erre az elmúlt napon sok szép, jeles törekvést hallottunk. A felkészítőtanárok lelkes és lelkiismeretes munkájának és a versenyzők igyekezetének eredménye a díjakban érvényesül. Ám akik nem értek el díjazást, azok sem szerepeltek hiába, hiszen – hogy felkészültek, hogy a zsűri elé álltak – dicséret illeti őket, sőt köszönet is az anyanyelvért való buzgólkodásukért.
Vannak, akik azt mondják, felesleges fáradozás az anyanyelv védelmezése: megvédi az önmagát, hiszen évszázadok viharaiban edződött, átvészelt erőszakos nyelvi betöréseket, elrendezte a dolgát, kivetette a hozzá nem illőt, befogadta a neki tetszőt, átitatta a saját szabályaival, változásaiban is őrizte gyökereit. Sok igazság van ebben. Az Ómagyar Mária-siralom vagy Heltai Gáspár novelláinak nyelvezete óta, ha alakult is, mégis azonos; gyönyörködhetünk az akkori szövegekben. „Hitván dolog pedig ez Ponciánus császárban, hogy oly igen állhatatlan, és az ítéletben olyan igen hajlandozó mint a teknőbeli víz…” ez ugyebár a XVI. század; azzal tehát sok dolgunk nincs, hogy azt nézzük, mennyire állja nyelvünk a sarat, de a használatban – vagyis az élőbeszédben – tapasztalható ilyen-olyan romlása ellen küzdeni kell. Erre szövetkeztünk mind, akik jelen vagyunk. Hogy óvjuk azt a gazdag és szép nyelvet, amelyen például Arany János is a verseiben használt több mint huszonkétezer szavával csodát művelt. A költők, az írók a szinonimák segítségével a legfinomabb árnyalatokat is megteremthetik műveikben – tegyük gazdaggá mi is akár hétköznapi beszédünket szókincsünk gyarapításával.
Egy magyarul tanuló amerikai, aki jól ismerte Hemingway novelláit, Örkény István vagy Ottlik Géza fordítását olvasva csodálkozott az író sokkal színesebben hangzó stílusán. A fordító nem hamisította meg az angol szöveget, csak szinonimákkal tette változatossá. Ismerjük Bernard Shaw angol író mondását, miszerint ha magyarul írta volna a műveit, azok sokkal szebbek, jobbak lettek volna.
Persze minden nyelv szép, és ki-ki védi a magáét. Sokszor gondolom, hogy az olyan világnyelv, mint az angol, a hangzását tekintve milyen megrázkódtatáson megy át azáltal, hogy különböző hangzású anyanyelven beszélők törik a kiejtését. De ez talán az angol nyelvvédők gondja.
Kazinczy figyel bennünket, és nem nézi jó szemmel, hogy idegen szavakat keverünk a magyar beszédbe. Beszéljünk angolul, németül vagy bárhogyan – kívánatos is! –, de ne tegyük magunkat nevetségessé azzal, hogy a nyelvünket vegyítjük más nyelvek szavaival, különösen ne magyar ragokkal. Kosztolányi Dezső, a fáradhatatlan nyelvőr egyik cikkében arról ír, hogy egy átlagember szókincse egész életén át nem több két-háromezer szónál. És kérdi, vajon hány olyan felesleges idegen szó kering a nyelvünkben, melyet a magyarral jobban pótolhatunk. Döbbenetes számot mond: legalább hatezer. Tehát kétszer annyi, mint egy átlagember egész szókincse. Vagyis hatezer idegen szónak adunk tanyát, és tizenkétezer magyar szót teszünk munkanélkülivé.
Nem hiszem, hogy ez az arány az évtizedek alatt változott volna, sőt, a modern technika és velejárói még szaporították is a betolakodókat. Persze a szakterületeknek mindig is idegen szókkal telezsúfolt nyelve volt. Amikor az iparunk fejlődött, a Németországból hozott gépekkel gyakran német mesterek érkeztek, tőlük vettük át a szakkifejezéseket, s használtuk németül. A filmszakmával a német mellett az angol nyelv, ráadásul amerikai angol tört be. Most javarészt az informatika hozza az idegen szavakat, kifejezéseket.
A megértés és értetés fontos követelménye versenyeinknek. A pontozásnál ezt szigorúan figyeljük, hiszen ezzel lesz tökéletes a szöveg előadása. Mert ha a hangsúly, a kiejtés hibátlan is, de az előadás gépies, nem tudjuk az előadót követni, az élettelenül hangzó szavak süket fülekre találnak.
Minden nyelv egy külön hangszer. Vigyázzunk a mi hangszerünkre, soha ne szóljon hamisan!
És végezetül ismét Kosztolányi Dezső szavait idézem: „A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen »rendbe hozni«, kisöpörni és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.”
Köszönjük a városnak és minden támogatónak a vendéglátást! Viszontlátásra jövőre!