Köszönhetően annak, hogy az Országgyűlés 2011 szeptemberében egyhangúlag nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává, idén második alkalommal szervezhettek ünnepségeket ez alkalomból országszerte. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart hivatalos nyelvvé minősítő törvényt.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Művészeti Akadémia és az Anyanyelvápolók Szövetsége közösen rendezett ünnepséget. A zenei betétekkel és színművészek által megelevenített irodalmi részletekkel, versekkel tarkított beszédek sorát L. Simon László kultúráért felelős államtitkár nyitotta, aki arról anekdotázott, hogyan tapasztalja a nyelvhasználatban megmutatkozó nemek és generációk közötti különbségeket mindennapjaiban.
Grétsy László, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mindössze két hét különbséggel – november 13-án, illetve november 27-én – szerveznek két olyan fontos eseményt, mint a magyar nyelv, illetve a véradók napja. A professzor úr kiemelte, hogy nemzetünk számára mindkét esemény megünneplése áldásos hatással van, hiszen míg egyik a testi épség, egészség megőrzéséhez járul hozzá, addig a másik a nemzeti identitás megőrzését segíti elő. Az mindenesetre talány, hogy a professzor úr a gyakorlatban hogyan képzeli el a két esemény egymáshoz közelebb hozatalát.
Provokatív retorikai kérdéseket intézett előadása során a közönséghez Balázs Géza egyetemi tanár. Olyan releváns problémákra igyekezett ezekkel rávilágítani, mint a magyar- és nyelvtanárok képzésének hanyatlása, a közszolgálati média elfordulása a nyelvműveléstől vagy éppen az általánosan növekvő kommunikációképtelenség, mely a belőle fakadó idegenségérzés által hozzájárulhat ahhoz, hogy „a gyűlölet apró tégláiból falak emelkednek”. Mindezek mellett kiemelte a nyelvet építő közösségek jelentőségét, melyekhez nemcsak a Kazinczy-versenyek résztvevői, hanem a színjátszók, a versmondók, a mesemondók, a népdalénekesek, a vitakörösök, sőt talán még a slammerek és a rapperek is odasorolhatók.
Különös megvilágítása volt a határokon túlról érkező vendégek beszédének. Péntek János (Erdély), Duray Miklós (Felvidék) és Vári Fábián László(Kárpátalja) szavaiból a nyelv nemzetformáló erején túl annak identitásképző funkciója is megnyilvánult. Az elszakadt területeken élők számára ugyanis leginkább a nyelvhasználat során csúcsosodott ki a nemzeti identitás történelmileg beágyazott traumája.
Az ünnepség további felszólalói – Fekete György, Kiss Jenő, Szakonyi Károly – szintén a „Mit jelent számunkra a magyar nyelv?” kérdésre keresték a választ. A beszédek között Török Annamária rádióbemondó, az ünnepség moderátora két alkalommal is a zongorához szólította Pölcz Ádám PhD-hallgatót, aki előbb saját népdalfeldolgozását, majd Ludovico Einaudi I giorni című szerzeményét adta elő.
Császár Angela és Lukács Sándor színművészek szintén a műsor kulturális sokszínűségét erősítették irodalmi személyek anyanyelvvel kapcsolatos gondolatait tolmácsolva. A műsor méltó zárásaként Lukács Sándor Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versét olvasta fel, melynek ízelítőül álljanak itt záró sorai:
„Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.”
Kerekes Zsolt
