A széphalmi Kazinczy Ferenc Emlékcsarnok előtt adják át minden évben az emlékplaketteket és különdíjakat az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati versenyen eredeményesen szereplő középiskolás diákoknak. Itt hangzik el az a záróbeszéd is, amivel a verseny hivatalosan véget ér. Idén Török Annamária, a Magyar Rádió bemondója, a zsűri tagja mondta el útravaló gondolatait a résztvevőknek.
Kedves Barátaim!
Véget ért a verseny. Úgy érzem magam, mint aki pattanásig teleszívta magát levegővel. Zsong bennem a sok élmény és beszélgetés, az együttgondolkodás öröme.
Miért is jó idejönni, közétek?
Az én mindennapjaimat a munkámban átitatja egyfajta feszültség. Olyan ez, mint amilyen a kábítószer lehet. Vele egyre gyötrőbb, nélküle lebénít a hiánya. Körülvesz a „ne hibázz”, a „tudj egyszerre többfelé figyelni”, a hajtás, hogy „gyorsabban, még gyorsabban”. Aztán ott vannak a kifejezés nehézségei: hűen hírül adni a hallgatóknak azt, ami a törvény- és szabályalkotásban megjelenik, tényszerűen tolmácsolni a közéleti emberek szavait, mindennapjaink történéseit, de azért törekedni arra, hogy mindez egy egyszeri meghallgatás alkalmával is jól követhető és értelmes legyen, úgy szoktam mondani a kulturált köznyelv jelenjen meg a hangzásban.
Ez a verseny kiszakít a mindennapoknak ebből a feszültségéből. Köztetek visszakapok valamit abból a közösségi élményből, ami olyan ismerős diákkoromból. Nem a mókuskerékben vagyok, hanem egy koncentrált szituációban, egy olyan beszédhelyzetben, amelyben ti vagytok a főszereplők. Jó belefeledkezni egy másik ember mondandójába.
Igen, a mondandó!
Azt gondolom, ezen áll vagy bukik itt a siker. Azon, hogy a választott témával kapcsolatban van-e érdemi mondanivalód.
Amikor valakik, valahogyan mérik a teljesítményünket, könnyű beletévedni abba a hibába, hogy a fejünkben lévő kész paneleket rángatjuk elő. Biztosra akarunk menni. Igazán nincs mondanivalónk, de hát beszélni kell, vagy inkább valami zajt csapni körülöttünk és magunkban, hogy figyeljenek ránk.
De a hallgató is tudja –ne becsüljük le őt sem-, ő is pontosan ismeri ezeket a paneleket, hiszen az ő fejében is ott van. Akkor most mi legyen? Cinkosan kacsintsunk össze, hogy „te is tudod, én is tudom”, de tegyünk úgy, mintha nem tudnánk? Vagy inkább rúgjuk fel a paneleket és merészen vállaljuk magunkat mások előtt. Én is tudom, hogy ez nem könnyű!
Egyszer, még fiatal pályakezdő koromban egy lelkész, aki úgy festett, mint egy Pilinszky-hasonmás, azt kérdezte tőlem: mit tesz a lelkével, hogy megőrizze a hangját.
Szíven ütött a kérdés, és nagyon jókor talált el. Továbbgondolásra késztetett. Ráébresztett arra, hogy nem választhatom le a személyiségemet a beszédemről, hogy a szóbeli megnyilvánulásaim árulkodnak rólam. Vagyis mások előtt beszélni leleplező. Azt gondolom, ettől a leleplezéstől nagyon lehet félni, azt meg biztosan tudom, hogy ha valaki fél, nem tud jól teljesíteni.
A feladat tehát összetett, de igazi kaland! Felszabadítani magunkat kicsi vagy nagy, ilyen-olyan szorongásaink alól nem más, mint pallérozottságot tanulni. A cél az összeszedett oldottság. A belső biztonság, a személyes mondanivaló, a meggyőzés határozott szándéka aztán a gesztusainkat is felszabadítja.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt a munkát önmagunkon sose lehet befejezni. De ez egyben a jó hír is! Az élet sok öröme között az egyik éppen az, hogy nem szűnök meg fejlődni, igazi örömforrás megtapasztalni, hogy különb vagyok tegnapi önmagamnál.
Gyakran járok irodalmi estekre, ezek közül az egyiken Németh Gábor író volt a vendég, akihez sok szál köt, hiszen egy időben kollégám is volt, így aztán kitüntetett figyelemmel hallgattam őt. Egy ideje tanít a Színművészeti Egyetemen, és a fiatalokkal való kapcsolatáról faggatták őt. A színész hallgatók kissé slendriánok az óralátogatásokat illetően, szóval nem kevés kitartás kell egy vidékről órára bejövő tanárnak, hogy hosszabb távon vállalja az oktatásukat. Németh Gábor mégis azt mondta, szüksége van a 30 évesnél fiatalabb korosztállyal való eleven kapcsolatra.
Itt most egy kicsit visszakanyarodnék a megszólalásom elején feltett kérdéshez, hogy miért is jó idejönni közétek. Németh azzal folytatta a gondolatát, hogy, aki nem kommunikál a fiatalokkal, az menthetetlenül elhülyül. Egyre kevesebbet ért meg a világból.
Számomra ez a gondolat azóta vastagbetűs mondatként őrződött meg az emlékezetemben. Pontosan ezzel a helyzettel szembesülök én is, amikor eljövök közétek a versenyre. Kapok egy jó kis vérátömlesztést!
Itt vagyok, körülvéve a Z nemzedék, a világ első globális generációjának tagjaival, akik beleszülettek a digitális technikába, és akikről azt szokták mondani, hogy egérrel a kezükben jöttek a világra. Ti vagytok azok, akik az online térben vidámabban lubickoltok, mint a hagyományos társas kapcsolatokban, és itt vagyok én, a baby-boom nemzedék szerény képviselője és szeretnélek érteni és követni titeket.
Most itt, alkalmat kaptunk a kommunikációra. Ti egy kicsit többet beszéltetek, mint én, de a hallgatásom azért sokatmondó volt.
Jó hallgatni titeket, mert új világokat nyittok meg, türelmetlenebbül, mint mi tettük, de sok tehetséggel. Mi, veteránok, a digitális világ bevándorlói sok értéket kapunk tőletek, digitális őslakóktól, és ha nem adjuk fel és hiszünk a kommunikáció erejében, akkor ez az érték adás-vétel folyamatos lehet és örömteli. Tekintsünk úgy is erre a versenyre, mint lehetőségre, hogy segít felkelteni bennünk az érdeklődést egymás iránt.
Az elmúlt napok zavartalanságát egy igen összeszedett csapat biztosította nekünk. Mielőtt elbúcsúznék tőletek megköszönöm ennek a sok embernek a gimnáziumból, a kulturális központból és az önkormányzatból, hogy fáradhatatlanul törődött velünk. Gyönyörű természeti és tárgyi környezetben, elkényeztetve éltünk. Vigyétek haza a jóhírt, hogy gazdagodtatok vele. Jó utat mindenkinek! Viszont látásra!
Török Annamária: Zárszó az Édes anyanyelvünk versenyen, Széphalmon, 2015.10.18-án
