Tavasszal zajlott Balatonbogláron a Szép magyar beszéd verseny általános iskolásoknak szervezett félországos döntője. Az eredményhirdetésen Wacha Imre, a bírálóbizottság tagja osztotta meg gondolatait a fiatal versenyzőkkel. Záróbeszédét alább közöljük.
Igazgató Úr, Kedves Tanár Kollégák, Kedves Szülők,
Kedves Versenyzők, Kedves Barátaim!
Végére értünk egy nagyon szép és nagyon nemes versenysorozatnak. A regionális Kazinczy-verseny 16. fordulójának.
A verseny tapasztalatait, az eredményeket, a hibákat, a tanulságokat a szekciókban már megbeszéltük. Örömmel vettük tudomásul, hogy egyre több versenyző ajkán szólalt meg a szöveg nemcsak szépen, hanem okosan is. Szóltunk a vissza-visszatérő hibákról, a kiejtési babonákról, a még elvégzendő feladatokról. Örömmel tapasztaltuk, hogy újra és újra előbbre léptünk, hogy – Eötvös József szavaival– „ha lassan, lassan, de mindig haladtunk” pl. az araszoló, a mondatokat vesszőtől vesszőig feldaraboló iskolás felolvasástól az értő-/értető szövegmondás felé. Ezekért az eredményekért köszönetet mondunk a versenyzők tanárainak, akik időt, fáradságot nem kímélve készítették fel diákjaikat a versenyre. Köszönetet mondunk azoknak a szülőknek, akik otthoni környezetükben is megteremtik az igényes nyelvhasználatot, akik gyermekeiket elhozták erre a versenyre. És köszönetet mondunk a versenyzőknek is, akik szép szövegek megszólaltatásával gazdagítottak bennünket.
Nem utolsó sorban ennek a városnak, Balatonboglárnak, amely otthont adott ennek a szép versenynek, és a boglári Általános Iskolának, tanárainak, diákjainak, akik csendes, gondos munkájukkal házigazdájuk voltak a versenynek.
Kedves versenyzők! Kedves Gyermekeim! Talán korom miatt megengedhető ez a megszólítás.
Engedjék meg, hogy összefoglalásul megismételjem egy állandó tanácsomat.
Ne szépen akarjanak beszélni, ne csak szépen akarjanak felolvasni, hanem mindig okosan! Mindig úgy, hogy a hallgató láthatatlanul is lássa az a gondolatot, azt a szándékot, amelyet megszólaltatnak. Tisztán (beszédhiba nélkül) kell beszélni – ez természetes követelmény. De sohasem csak szépen. Gondolják meg: egyik legnagyobb költőnknek József Attilának – akinek tegnap ünnepeltük születésnapját –, a folyóirata ezt a címet viselte: „Szép szó”. Ugyanakkor József Attila azt is írta: „apám szájából szép volt az igaz”. Ismét másutt a jó szót kérte: „Jó szóval is oktasd szép, komoly fiadat…” mondta, mert az igaz szó jó szó. És – tegyük hozzá: a jó szó mindig szép szó.
Gyerekeim! Ilyen értelemben legyen szép, a ti okos beszédetek.
Pilinszky Jánosnak van egy csodálatos gondolatsora a nyelvről. Ezt írta:
„Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.
Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is, és visszájára fordul művészete. Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja – előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál.
A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés.
Mindez azt is jelenti azonban, hogy a beszéd végtelenül több is, mint a szigorúan filológiai értelemben vett nyelvi kifejezésformák. A világ is »beszél«, csak meg kell hallanunk a szavát. Sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát újra csak: nyitottsággal, vagyis szeretettel.”
Ha belegondolunk, a mi találkozásunk veletek, Kedves Versenyzők, megfelel Pilinszky János gondolatainak: találkoztunk itt, hallgattunk, meghallgattunk titeket. Ti adtatok nekünk, mi meghallgattuk és befogadtuk azokat a gondolatokat, amelyeket elhoztatok nekünk.
Előtte, a felkészülés idején először ti is hallgatással, meghallgatással közeledtetek ahhoz a szöveghez, amelyet végül elhoztatok nekünk ajándékul. Olvasva „meghallgattátok”, elemeztétek, majd végiggondoltátok és befogadtátok az író gondolatait, s azt a gondolkodási rendszert, majd nyelvi formát, amellyel az író elétek, elénk tárta mondandóját. Majd mindezt elhoztátok és átadtátok nekünk. Beszédetek az volt, amit Pilinszky mond: „adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.” Érdekesen rímelnek Pilinszky szavai Szent Pál „szeretethimnuszára”:
„Ha az embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a pengő érc vagy pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.” (Pál, Cor. 13. 1-2.)
Pál szavai felidézik az újszövetségből János evangéliumának kezdő szavait:
In principio erat Verbum, et Verbum erat apud Deum. Et Deus erat Verbum. Azaz: Kezdetben vala az Ige, és az Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi nem lett, ami lett. Ezt az Ószövetség úgy mondja ki a teremtés könyvében, hogy: „Az Isten azt mondta: Legyen. És lőn.” A szóval alkotott, teremtett. Mi is teremtő erőnek birtokosai vagyunk! Vigyázzunk, mit teremtünk!
A nyelv – kenyér. Olyan, mint az igazi, az édesanyánk „sütte” kenyér. Az a kenyér, amiért minden nap fohászkodunk: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk”, az a kenyér, ami nélkül – noha létét sokszor éppúgy nem vesszük észre, mint a levegő és a lélegzés meglétét – tehát ami nélkül nem tudunk meglenni, nem tudunk élni. Mert a kenyerünkben, éppúgy mint a nyelvünkben, benne van a múltunk, a jelenünk és a jövendőnk. A jelen: munkánk eredménye, a liszt, amely a búzából, az „élet”-ből lett, amelyet védünk, óvunk, meg ne dohosodjon, meg ne molyosodjon. Benne van a lisztből, vízből kenyértésztát kelesztő kovász. Ezt az előző kenyérből „múltunkból” őrizte meg (nyelv)édesanyánk. Benne van a múltnak, a múlt kenyerének tapasztalata, élesztő-kelesztő, termékenyítő szándéka. És mindezek fölött ott van édesanyánk szeretete, amellyel a lisztet, a vizet, a kovászt kenyértésztává dagasztotta, hogy a kemencében érlelő melegében életadó, életet megtartó új kenyérré válhasson.
A liszt, teremtő munkánk eredménye – a nyelvi kincs: a szavak, mondatok, a nyelv, a melyet először édesanyánk, szüleink ajkáról kaptunk, a víz, az éltető, a kovász az, ami a szavakat, mondatokat gondolattá érleli. Így, és ez által kapjuk meg a kenyeret, amely nem más, mint a teremtő nyelv.
De vigyázzunk: A liszt, ha nem óvjuk, megromolhat. Rossz, gonosz adalékanyaggal hamisítani is lehet. Az éltető víz is ellenünkre fordulhat.
Védeni, óvni, gondozni kell hát kenyerünket, munkát is adó teremtő nyelvünket, amely bizonyos mértékig a Teremtő társává tehet minket, ha jóra, teremtésre és nem rombolásra használjuk.
A szóval, a nyelv segítségével megalkotott gondolatnak a kimondása, a „legyen” után mi is elmondhassuk: „látjuk, hogy jó”.
Gyerekkoromban, mikor a kemencéből péktől hazavittük a kemencéből kivett, frissensült, még meleg új kenyeret, Édesanyánk, a maga sütötte kenyeret megszegte, és mindnyájunknak adott belőle egy-egy friss szeletet: Vegyétek és egyétek.
A nyelv-kenyérnek van egy fontos tulajdonsága. Minél több felé osztjuk, minél több embernek adunk a nyelv-kenyér hordozta-közvetítette okos gondolatokból, ez a kenyerünk nem fogy el, hanem gazdagodik, új gondolatokat teremt, új eszméket hoz a világra, új búzát, új „életet” teremt mindannyiunk örömére, mindannyiunknak, az egész nyelvi közösségnek a megmaradására.
Köszönöm a figyelmet!
Wacha Imre
