Közösség és nyelv

XXIII. Országos Ifjúsági Anyanyelvi Tábor – tábori napló

2015. augusztus 25. március 18th, 2017 Nincs hozzászólás

Már hetedik alkalommal vezettek krónikát az ifjúsági anyanyelvi tábor lakói. A titkos tábori naplót az utolsó éjjel, a tábortűznél fedték fel a táborozók előtt. Idén Airizer Andrea tapasztalt erdélyi táborozóként és Mitró Dániel, a miskolci Lévay József Református Gimnázium tanulója „elsőbálozóként” írta le gondolatait esténként.

Széphalom, 2015. 08. 08.

Tyűha, mondhatni, egyáltalán nem könnyű ebben a táborban feltűnés nélkül egyedül maradni. És erre bizony csak most jövök rá, mert eddig még eszem ágában sem volt egyedül maradni. Egy csapat csodálatos ember itt van egy csodálatos helyen… Még az alvástól is sajnálom az időt, hát még az egyedülléttől! Bár ezzel, úgy érzem, nem vagyok egyedül. Most viszont kivételt teszek, és igyekszem minél közelebb lenni ahhoz, hogy ezt az idei csodát a lehető leghűbben és lehetőleg elődeimhez és a feladathoz magához méltóan elregéljem. És legfőképpen értelmesen, szóval lehet, abba kéne hagynom a mellébeszélést.

Szóval megérkeztünk. Már ahogy átléptük a küszöböt, olyan fogadtatásban volt részünk, mintha tényleg hazajönnénk. De hát ebben nincs is semmi hazugság. Én nagyon örülnék neki, ha Széphalom lenne a tábor végleges otthona.

Nem teketóriáztunk sokat, de hát ez itt nem is szokás. Alig dörzsöltük ki a szemünkből az első éjszaka álmait, három előadás is következett, és egyértelműen megérték, hogy elhanyagoljuk azon vágyunkat, miszerint még aludtunk volna. Olyan emberekről beszéltek nekünk, akik ennél jóval többet is megérdemelnek ám…

Olyan gondolatok hangoztak el, amiket egyszerűen le kellett jegyezni, pedig én nem vagyok az a jegyzetelős típus. Most így utólag pedig kifejezetten örülök neki, hiszen semmi sem maradhat ki. Hiszen Halmos Béla szájából hallottam először olyat, hogy „a régiség az újdonságával hatott”. Vagyis a magyar néphagyomány úgy tudott népszerűsödni, hogy több száz, több ezer éves múltja ellenére teljesen újszerű volt. Ilyesmire csak az örök értékek képesek. A népzene és a néptánc egy olyan fantasztikus dolog, egy olyan alapvető része egy nemzetnek, hogy lehetetlen ezt csak úgy elfelejteni, megunni. Egyszerűen bűn lenne. Visszatérve Halmosra, ritka az olyan ember, aki „áthegedüli magát a vámon”. Ehhez tehetség kell. Nála pedig ilyesmiben bizony nem volt hiány.

A következő Lőrincze Lajos, akiről már egy tanára megjegyezte, hogy „de jó földszagú példái vannak!”. Bizony két lábbal állt ez az ember a földön, talpraesettségének pedig rengeteget köszönhetünk. Persze ez a megjegyzés inkább arra utal, hogy Lőrincze szívéhez igen közeli volt anyaföldje, melyet jól ismert, és melyhez hű volt. Ebben pedig mindannyiunknak követni kéne őt.

Végül egy igen elgondolkodtató filmet néztünk meg Kósa Ferenctől. A címét emelném ki, azaz a gondolatot, amiből származik: A másik ember. „A másik ember is én vagyok”. Ha bántok, az nekem rossz, ha szeretek, az pedig nekem jó. És ha ezt képes vagyok felfogni, egy teljesen más képet kapok a világról.

Egy kicsit elkapott a hév, de szerintem ennél tömörebbnek nehéz lenni. Hiszen ennek a tíz napnak az eseményeit is kinyújthatnánk, kiteregethetnénk a kétszeresére és még mindig nem tudnánk unatkozni.

Szóval a délután. Az már messze nem volt olyan komoly, mint a délelőtt, de ez csupa jót jelent. Mindannyian felpattantunk a pici vonatba és felfedeztük Sátoraljaújhelyet. Én megértem, hogy Kazinczy szívesen járt be oda gyalog, de ha ilyen jó kis vonatra lett volna lehetősége, biztos vagyok benne, hogy nem tétovázott volna használni.

No és mi sem zárhatta volna jobban ezt a napot, mint a Bordi-est, ami most kivételesen nem Bordi-est volt, de azt hiszem, most az egyszer meg tudjuk bocsátani Andrisnak, hiszen kisfia született! Talán egy szép napon majd ő is gitárt ragad, és tovább élteti a Bordi-estek varázsát. Most viszont Zsolti-estünk volt, meg Totó-estünk, meg Ági-estünk, és meg kell vallanom, hogy én kitűnően éreztem magam.

Most viszont már kezd késő lenni, és egyre inkább hatalmába vesz az álmosság, szóval búcsúzom, még mielőtt elkezdenék félrebeszélni, vagy inkább félreírni.

Annyira örülök, hogy itt lehetek!

Szeretettel,

Airizer Andrea

Széphalom, 2015. 08. 09.

Kezdem a végén, hogy legyen értelme az elejének, olyat, mint kronológia, el lehet felejteni. Az este éppen Brézai Zolival beszélgettünk, amikor ő fáradtságra hivatkozva visszavonult. Én persze nem voltam fáradt, túl voltam a harmadik kávémon (eszpresszó, két cukorral és tejszínnel, ahogy azt szeretem), de valóban késő volt, elindultam lefeküdni, ha nem is aludni. Nem, nem is indultam el, mert újabb beszélgetőpartnerre találtam, helyesebben ő talált rám. Elmondta, amit akart, és én elmondtam, amit hallani akart. Így történt.

Az eleje. Felébredtem, menni kell reggelizni, nem akarok menni reggelizni, fáradt vagyok – jó tanács: éjszakára kávét inni nem ajánlott (legyen akár eszpresszó, két cukorral és tejszínnel, ahogy azt szeretem). El is határoztam, hogy nem fogok menni reggelizni. Persze, igen, elmentem reggelizni.

Történt mindezek után, hogy összegyűltünk a múzeum előadójában közösen megtekinteni a Sára Sándor rendezte Tüske a köröm alatt című filmet. Korábban a rendezőtől mindössze egyetlen filmet láttam, név szerint a 80 huszárt, elevenen él az emlékezetemben, hogy mikor abban idegen nyelven megszólaltak egyes színészek, meglehetősen bizarr módon nem feliratozták, de utószinkronizálták, ami annyit tesz, hogy egy időben két hang volt hallható, csak hát a magyar hangosabban. Így az első megkönnyebbülés akkor ért, mikor oroszul és nem magyarul hallottam embereket beszélni, ami anyanyelvi táborban nem kis paradoxon.

A filmet ki-ki látta, a minőség volt, amilyen volt, de azt gondolom, azért így is élvezhető. A beszélgetésről annyit, ki-ki feltette azon kérdéseket, melyekre választ várt, a színművésznő amennyire tőle tellett, megválaszolta ezen kérdéseket, éppen csak egy apró személyes észrevételt engednék meg magamnak. Úgy a beszélgetés felénél történt, hogy azt vettem észre, mennyire hasonlít a színésznő egy amerikai kolleginájára, Meryl Streepre. Meryl Streepről annyit, hogy egyik kedvenc filmszínésznőm, legújabb filmjeit mind eredeti nyelven láttam, felirattal. Ami meglepett, hogy Ráckevei Anna szinkronszerepei között kiemelt helye van mindezen filmeknek, éppen, mint Meryl Streep magyar hangja. Úgy gondoltam, már csak a tudatos szinkronizálás okán érdemes erről írnom.

Nyiri Péter előadásához annyit, hogy szubjektíve nem gondoltam úgy, hogy a slam poetrynek ne lenne létjogosultsága, illetve az elnevezés magyar névért kiált. Valaki egyszer úgy fogalmazta meg a lényegét, minthogy létezik versírás, és létezik versmondás, és a slam poetrynek valahol e kettőnek a keresztmetszetében kell lennie – aki hallotta Babitsot felvételről saját versét szavalni, könnyebben megértheti. Az előadásból azért kiderült, hogy a teljes nyelvi igénytelenséget egy Quimby idézet nem menti meg.

Mi volt még délután? Tűzvész, ortológusok és neológusok pere, Kazinczy Eugénia, Kőrösi, Wesselényi, múzeum, múzeum, múzeum. Este licitáltunk, az elért pontszámunk a második helyre volt elegendő, a pontokat tudomásul vettük, a helyezésért tiltakoztunk, fogunk még licitálni.

Mitró Dániel

Széphalom, 2015. 08. 10.

Elbűvölő, hogy mindig nekem jutnak a kirándulások és a táncház. Egyiket jobban szeretem, mint a másikat.

A kirándulás, mely ezúttal Tokajba vitt bennünket, nem volt teljesen problémamentes. Azóta sem tudtuk meg, mi volt az oka annak, hogy a buszunk olyan sokat késett, de úgy gondolom, az indulást követő békés zötykölődésben, mely a társaság többségét el is ringatta, nagyrészt megbocsátottuk sofőrünknek. Aztán következett az igazi próbatétel: egyenesen extrém hőmérsékletben járni Tokaj – tulajdonképpen gyönyörű – utcáit. A templomba, borpincébe lépve aztán mindenki fellélegzett. Hát igen, a borpince. Micsoda arckifejezés ült ki majd’ mindenki arcára, amikor kiderült, hogy ez a csábítóan csillogó nedű a poharainkban jó kis mustocska! :D

Hunyorogva léptünk ki a napfénybe. Aztán miután jóllakva erőre kaptunk, következhetett ismét a jópofa kisvonat. Valamiért nekem nagyon szimpatikus az a járgány. De talán a hajókázást mégsem múlja fölül. Bár elég sokan aludtak, nekem nagyon jól esett a hullámokat bámulni.

A korlátlan fagylaltnak mindenki örült. De másképp el se tudnám képzelni. Ki nem örül a fagylaltnak? Én legalábbis kész élvezetemet leltem mindhárom gombócban. Talán a citromos volt a legjobb, de hát már megint elkalandoztam!

Számomra a nap fénypontja viszont csak ezután következett. Miután teletömtük ugyanis a pocakunkat, ideje volt, hogy a felvett kalóriát, sőt, ennek akár többszörösét is elhasználjuk. Magam sem tudtam, hogy volt még energiám, de egy rövidke zuhany után vigyorogva mentem át a múzeumba. Hiszen táncház volt! Nem tehetek róla, nekem a táncház a gyengém. Vagy inkább az erősségem? Lényeg, hogy akár félholtan is kapható lennék rá, bár ez lehet, hogy mégiscsak túlzás. Akárhogy vesszük, fantasztikus volt. Andi nem is választhatott volna jobban. A mezőségi és a moldvai a szívem két csücske. Igen, mert nekem többcsücskös szívem van. Fogalmam sincs, hogy hány órát tartott, de hát szusszal bírtuk volna, felőlem lehetett volna akár a duplája is.

A dinnyehabzsolás édes lezárása volt ennek a jó napnak. Gyönyörködtem még néhány hulló- meg nem hullócsillagban, majd én is becsapódtam az ágyamba, hiszen már rég másnap volt.

Airizer Andrea

Széphalom, 2015. 08. 11.

A múltkori hosszúra nyúlt bevezetés után talán most gyors leszek. Hogyan máshogy is kezdhetném, mint, hogy felébredek? Költői kérdés, aligha hiszem, hogy nélkülözhetetlen erről írnom, mindenki felébred a nap kezdetén. Szóval felébredtem, menni kell reggelizni, nem akarok menni reggelizni, fáradt vagyok. És ezúttal nem is mentem reggelizni, ezúttal egy órával tovább aludtam, aminek köszönhetően szokatlan frissességgel kezdtem a napot – reggel meg amúgy sem tudok enni.

És akkor az első előadásról. Bencze Lóránt beszélt, és én imádtam. Ez szubjektív, de ennél az előadásnál éreztem először, hogy IGEN: így, csupa nagybetűvel. Ami nem kis teljesítmény, valóban ritka, hogy egy előadás ennyire lekössön, elejétől végéig. Persze, a soron következő előadás is korrekt volt, szépen felépített, ahogy az eddigiek. Mindössze nem találtam meg magam benne, nem ennyire. Leírom még egyszer, szigorúan szubjektíven.

És akkor Kiss Gábor előadásáról. Egy olyan kiadót ismertem meg általában, aminek a létezéséről sem tudtam. És ez egyrészt szomorú, mert a Tinta Kiadó, úgy hiszem, fontos értéket képvisel, másrészt jó, hogy a tábor lehetőséget ad a kiadó megismertetésére. Ennyit tartottam erről fontosnak leírni.

Délután múzeumpedagógiai foglalkozáson vettünk részt, és én is megittam az első kávémat (szeretem a kávét, no). A honfoglalósdi a csapatunknak kudarc volt – nem a háromból harmadik hely okán, az nem zavar, de frusztráló volt, hogy a sokadik jó (és pontos!) választ húztuk ki az utolsó pillanatban. C’est la vie. A feladatokban viszont nagyon jól teljesítettünk – gondoltuk mi, és hát a javító is gondolt valami mást. De én nagyon élveztem, így hatodik helyezettként meglehetősen szórakoztató is. Valamiért alulról minden szórakoztatóbb.

Este az ASz videóarchívumából tekintettünk meg nem egy felvételt. Ki-ki nosztalgiázott, én megismertem valami ismeretlent. Hadd ne ismételjem önmagam, de egyrészt szomorú, másrészt jó. Inkább jó.

Mitró Dániel

Széphalom, 2015. 08. 12.

Tulajdonképpen nem is szerda van már, de róla fogok szólni. Egy aprócskát megkéstünk. Persze aggodalomra semmi ok. Most péntek van, hajnali három óra múlt öt perccel. Én törülközőszáraz hajjal, pizsamában ülök az első emeleti társalgó kanapéján és azon tűnődöm, mégis hogy nem tudtam még egy fél napot várni az írással. A válaszról persze fogalmam sincs. Talán csak az, hogy az iménti tusolás kissé felébresztett, meg aztán jól esik ez a késő éjjeli-kora hajnali csend. A mai (azaz a tegnapi) kirándulás eléggé kifárasztotta a társaságot, és most a táborozók többsége édesdeden alszik. De ezekről nem én fogok mesélni.

Az én mesém szerda reggelnél tart. Ez a nap elég tartalmasnak ígérkezett, s így mindenki igyekezett a lehető legtöbb energiát összekaparintani a reggeliből. Hiszen a délelőtt megint előadások sorozatából állt, amikre mindannyian szerettünk volna a lehető legjobban figyelni.  Bizony volt is mire. Nyelvész előadóink szakértelme és elkötelezettsége egszerűen lenyűgöző számomra. Leszűkített előadási idejének dacára H. Tóth Tibor volt az, aki egy olyan színes és tartalmas előadást tudott tartani, hogy szerintem az előadása teljes hosszán képes volt fenntartani még a legálmosabbak érdeklődését is. Azt fejtegette, miért is jó a mai világban és miért fontos igényesen és helyesen írni, de beszélni is.

Az az ember, aki persze mégis überelni tudta, az nem más, mint Wacha tanár úr. Az ilyen bölcs emberek már-már igen ritkák napjainkban, és én nagyon hálás vagyok Jóistenkének, amiért volt szerencsém őt megismerni. Ő számomra az örök tudás, az örök kérdező, aki még magát az előadását sem valami olyasmiről tartotta, amit már elsajátított, mint ahogy ez általában szokás. Előadásának legfőbb lényege a kérdezés volt. Olyan dolgokra képes rákérdezni, amik egy átlagos embernek eszébe se jutnának. Nagyon remélem, hogy még sokszor hallhatom, láthatom ezt az embert, akiben nemcsak a tudást, de a jellemet is becsülöm.

Az ebéd után következett a várva várt akadályverseny. Azazhogy várva várt ugyan, de a nagy kánikulára való tekintettel én kissé tartottam is tőle. Aztán, mint később kiderült, nem volt alaptalan a félelmem, de szerencsére nem járt semmi sokáig maradandó következménnyel.

Összességében viszont jó volt, és jól ki is fárasztott mindenkit. Szerencsére nem sokkal a verseny vége után neki lehetett esni a vacsorának, amire bizony eléggé kiéheztünk.

A nap utolsó hivatalos programja a filmnézés volt. Méghozzá saját kültéri mozival. Dicsérem az eszét annak, akitől az ötlet származik, hiszen azáltal, hogy a csillagos ég alatt lehettünk, egy különös varázsa lett az egész filmnézésnek.

Bizony a csillagos ég… Én nem tudom, hogy születhetett ilyen spontánul ilyen jó ötlet, de a múzeum személyzete nagyon kedvesen eleget is tett néhányunk kívánságának, és felszabadították a társaságot a múzeum tetejére. Azért mondom, hogy felszabadították, mert néha még én is meglepődöm rajta, hogy egy csapat fiatalban hogy lehet ennyire megbízni. De végülis nem tettünk semmit tönkre. Az ég pedig csodálatosan elbűvölő volt. Talán több, mint fél órát töltöttünk el azzal, hogy a csillagokat csodáltuk és beszélgettünk, énekeltünk. Egy élmény volt.

Airizer Andrea

Széphalom, 2015. 08. 13.

Kezdem egy jó hírrel: a korábbi kétnapos lemaradásunk szűkült. Hajrá, hajrá. No, de akkor a csütörtökről a továbbiakban. Sárospatakra kirándultunk. És mit csináltunk Sárospatakon? Sok mindent – persze, úgy hiszem, hogy felesleges elkezdeni felsorolni azt a tényleg sok mindent. Ahogy ezidáig nem volt jellemző a naplóbejegyzéseimre a „Hogy volt?” jellegű írások, így most is ehhez tartom magam. A talán kissé csapongó gondolataimat nézzék és nézzétek el nekem. Amiről mindenképpen írok, az Sinkóné tanárnő idegenvezetése, igazán különlegesség tette Sárospatak megismerését, úgy is, hogy én személy szerint már jártam a városban.

Ellenpontként láthattunk és hallhattunk kevésbé jó vezetést is a nap folyamán – de ez szigorúan szubjektív. Illetve a sárospataki vár gyönyörű, ami nekem nem újdonság, ellentétben sokakkal, akik most láthatták először.

Megérkeztünk Cigándra, a vacsora igen ízletes volt, olyannyira, hogy az apróbéles tálalására olyan jól laktam, hogy csak a későbbi esetleges megbánást elkerülendő ettem a két különböző ízesítésű süteményből egyet-egyet. Aztán vacsora után szétnézhettünk a portán, de az idő szorított, nem maradhattunk sokáig. Legközelebb.

Este Radványi Balázs zenés, verses, mesélős eladása nagy siker volt – ezen kijelentésemet a taps igazolta. A közös éneklés remek gesztus. Azt hiszem, nagyon hálás közönség voltunk, de nem mehetek el mellette, miszerint Radványi Balázs nagyon hálás előadó volt, és így mindenki nagyon jól érezhette magát. „Ó ne vidd el két szemeddel a napsugarat”, de a napsugár elment, reggel visszajött, de erről már nem én…

Mitró Dániel

Széphalom, 2015. 08. 14.

Hát igen, már keresem a napokat. Most nem is tudom, hogy hajnaltól, vagy reggeltől számítsam-e a nap kezdetét, hiszen szokásunkhoz híven elég későig fenmmaradtunk, de ezt én nem is tudnám másképp elképzelni. Kezdem a reggellel, mert az a biztos.

Mica fuvolája ébresztett. A hangszer csicsergése betöltötte az egész panziót. Csodálatos volt. Szeretnénk minden reggel erre ébredni.

Ez a nap nagyon sokszínűre sikeredett. Volt néhány nagyon érdekes óránk, melyben a nyelvészet kriminalisztikai oldalával ismerkedhettünk meg Ránki Sára jóvoltából. Ő volt az idei legfiatalosabb és legközvetlenebb előadónk. Még énekelni is leült velünk. Aztán Kerekes tanár úr atyai tanácsait hallgathattuk meg. Délután pedig lehetséges rendezvény-ötleteket gyártottunk a szövetség számára. Nem maradt el a fiúk által annyira várt foci sem. Este pedig jött az órákig tartó éneklés, gitározás, beszélgetés. Már lappangott a levegőben egy érzés… Már csak egy nap van hátra…

Hát igen már csak egy nap és annak is fele már lejárt. Itt ülök Kazinczy sírja mellett, azon a padon, melyen egykor gyönyörű felesége ülhetett. Visszagondolok az elmúlt napokra és mosolyognom kell. Akármennyire is bánom, hogy el kell hagynom holnap reggel ezt a helyet, örülök, hogy részese lehettem ennek a széphalmi csodának.

Azért a kedves társam még elregéli, hogy mi minden történt ma. Remélem, még lesz rá ideje. Engem viszont most vár egy villámgyors zuhany és aztán meglátjuk, hogy „ki mit tud?”… és ezt pedig a táborzárás követi.

Félő és valószínű, hogy ebbe a könyvecskébe már nem fogok többet írni. Azt viszont nagyon remélem, hogy még máskor is leszünk itt együtt, egy táborban. Nagy megtiszteltetés volt, hogy írhattam, hogy itt lehettem.

Köszönöm.

Airizer Andi

Széphalom, 2015.08. 15.

Sextilis idusa, amit később az Augustus császár iránti tiszteletből augusztusnak neveztek el. Különleges, mint idus, ami annyit tesz, telehold. És különleges, mint az én utolsó naplóbejegyzésem a XXIII. Országos Ifjúsági Anyanyelvi Táborban. Továbbá különleges, mert úgy írok a nap eseményeiről, hogy a napnak nincs vége, de „mit lehet tenni?” – ahogy Schaffer darabjában II. József  mondaná –, a záróünnepségre el kell készülni és a naplót leadni. Tehát nem írok a nap eseményeiről, mert nem tudok. Lesz még egy Ki mit tud?, biztos mindenki nagyon jó lesz (a magam részéről Zoli Szomszédok-„performanszát” várom a leginkább).

A táborról összességében: nagyon örülök, hogy itt lehettem, ha hívnak, szívesen jövök a következőbe is. Külön megtisztelő, hogy Marci engem keresett meg a naplóval.

Mit írjak még? Este tábortűz. Jó lesz. Kifogytam az ötletekből, úgyhogy ennél többet tényleg senki ne várjon tőlem. A tollam meg kifogyott a tintából – de tényleg, most töltöttem újra! Köszönöm a tábort.

Mitró Dániel

Leave a Reply