Közösség és nyelvKultúra és nyelv

„Itt ringatták bölcsőm, itt születtem…”

2019. november 14. december 6th, 2019 Nincs hozzászólás

Korzenszky Richárd OSB nyugalmazott perjel ünnepi köszöntője 2019. november 13-án, a magyar nelv napján a Pesti Vigadóban tartott gálaműsoron

Ünnep van. Anyanyelvünket, a magyar nyelvet ünnepeljük.

Ünnepelni egyedül nem lehet. Minden igazi ünnephez hozzátartozik a közösség: barátok, rokonok, sorstársak. Amikor ünnepelünk, együtt vagyunk mindazokkal, akiknek a számára ugyanazt jelenti az ünnep tárgya. Amikor a magyar nyelvet ünnepeljük, akkor szinte érezzük milliók szívének együttdobbanását, a Kárpát-medencében élő és a világon szétszóródott magyarság együvé tartozását. Amikor a magyar nyelvet ünnepeljük, együtt vagyunk mindazokkal, akik énekelték vagy hallgatták az Ómagyar Mária-siralom versszakait: „Világnak világa, virágnak virága, keserűen kínzatol, vasszegekkel veretel…”

És rádöbbenünk arra, hogy egy hatalmas, színes szőttesnek vagyunk részei mindannyian, akik fülében ott csengenek Petőfi sorai: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”, vagy József Attila verse:

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom. […]

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom…” – szólal meg bennem a dal, amely József Attila sorai mellé téve mintegy dacol a pusztulással.

A gyermek: csoda. Az élet: titok. A nyelv – bár tudósok sokféle szempontból beszélnek róla, tanulmányokat, könyveket írnak – végül is felfoghatatlan valóság.

Csoda a gyermek, aki anyjára, apjára visszamosolyog. Felfoghatatlan csoda – bármennyire is találunk magyarázatot a tényre, a jelenségre –, ahogyan a gyermeki gügyögésből egyszerre csak szavak formálódnak, elhangzik: mama, papa, anya, apa – és ebből az együvé tartozásból, amit a szülő-gyermek kapcsolat jelent, lépésről lépésre – ahogy járni tanul a gyermek – úgy veszi szavanként birtokba a világot, míg majd külön meg tudja nevezni a szivárvány színeit, a virágok sokaságát, és ki tudja mondani, szavakba, mondatokba foglalva örömét, bánatát.

Aki ismer idegen nyelveket, tudja, mert megtapasztalta, hogy mennyire leszűkül számára a világ, amikor nem anyanyelvén beszél. Mert minden kimondott szóhoz emlékek tapadnak. És hiába tesz meg mindent a legkiválóbb műfordító, olyan, számunkra egyszerű és közérthető sorok, kijelentések, mint a Radnóti-vers részlete: „kis ország, messzeringó gyermekkorom világa” – lefordíthatatlan, mert más nyelven a „ringó” nem fogja fölidézni Petőfi sorait: „itt ringatták bölcsőm, itt születtem…” – amely aztán még mélyebb rétegeket hoz a felszínre: „Itt élned, halnod kell.”

A magyar nyelv ünnepe… Az együvé tartozás kifejezhetőségének ünnepi napja.

De ne szűkítsük le az ünnepet a beszélt vagy írott anyanyelvre. Ne feledkezzünk meg zenei anyanyelvünkről sem, amelynek sajátos világa egy Amerikában komponált Bartók-műben felcsendülve a magyar zenehallgatónak a képzeletvilágában azonnal megszólaltatja: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…”

De beszélhetnénk a tánc csodájáról is, a ritmikus lépések egymásutánjáról, amelyek egyrészt pontosan vidékekhez köthetők, akárcsak a beszélt nyelv tájanként különböző változatai, de mégis közösséget formálnak, közölnek örömöt, bánatot, és összekapcsolnak mindazokkal, akik ugyanarra a dallamra, ugyanarra a ritmusra ugyanúgy táncoltak együtt.

Más az ünnep, és más az emlékezés. Emlékezni lehet a múltra. Lehet emlékezni elsüllyedt kultúrákra. Ünnepelni azonban csak azt lehet, ami ma is jelen van. Olyan múltat lehet ünnepelni, amelynek hatása ma is érezhető. Mert jelen van. És összekapcsol. Közösséget teremt a jelenben – azokkal, akik most, ma, bárhol a világon ugyanezen a nyelven beszélünk, ezen a nyelven tudjuk kiönteni a szívünket, ezen a nyelven tudjuk megfogalmazni céljainkat, elhatározásainkat. És közösséget teremt mindazokkal, akik előttünk jártak, előttünk éltek, s „itt küzdtenek honért…”

Vannak, akik úgy gondolják, fölösleges ragaszkodni hagyományokhoz, anyanyelvhez: a földgolyó egyre kisebb, és jelentéktelenné válnak a népek, a nemzetek. A világ fejlődéséhez szerintük másra van szükség: technikára, technológiára, világhálós kapcsolatrendszerre, naprakész információs bankokra. Igazuk lehet, ha az embert leszűkítjük a gazdaság nélkülözhetetlen tényezőjére, akinek lassan már a munkaerejére is egyre kevésbé lesz szükség – leginkább a vásárlóerejére. Egy torz, hibás, hiányos emberkép válik uralkodóvá szerte a világon. S elfelejtjük, hogy nem a fogyasztás fog boldoggá tenni, nem az, hogy mit birtokolok, hanem az, hogy elfogadnak-e, megértenek-e engem mások – és én magam képes vagyok és kész vagyok-e elfogadni másokat. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a saját kultúránk, amely közösséget teremt és őriz. Ne féljünk kimondani: elengedhetetlenül szükséges, hogy legyen anyanyelvünk. Amelynek segítségével emberré tudunk nőni; olyan emberré, aki nem gyökértelen, aki nem hazátlan, aki nem otthontalan, aki nem magába zárkózott.

Márai Sándor Halotti beszéd című versében olvasom:

„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt.
A »pillangó«, a »gyöngy«, a »szív« – már nem az, ami volt,
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.”

Márai ezt a keserű fájdalmat idegenben, a hazától távol írja le. Félek, hogy nyelvünk szakadozása itthon is bekövetkezhet. Ne hagyjuk, hogy elpusztuljon a világ. Tennünk kell ellene. Tennünk kell – érte. Anyanyelvünkért. A magyar nyelvért.

Ezért olyan fontos ez a mai találkozás. Ezért van a magyar nyelv ünnepe.

 

A rendezvény képei megtekinthetők a kapcsolódó galériában.

Leave a Reply