„…akarsz-e mindíg, mindíg játszani…” Az Anyanyelvápolók Szövetsége olaszliszkai gyerekeket látott vendégül Budapesten három napig, június 23–25. között.
A 20 kisiskolás és 5 kísérőtanár hétfőn érkezett Budapestre. A 4 órás vonatozás sem tudott a gyerekeken kifogni, a Rózsák terén a szállás elfoglalása és az ebéd után töretlen lelkesedéssel léptük át az Állatkert elefántos bejárati kapuját és figyelhettük testközelből a szelíd vadállatokat. Este Karsai János pantomimművész foglalkozásán vettek részt a gyerekek, aki a szavak nélküli mozdulatok világába vezette be őket.
Kedd délelőtt az Olimpiai Parkban játszottunk, majd a Parlament felé indult a csoport. Az Országház megtekintése után a Kossuth téren éppen az őrségváltás idején sétáltunk keresztül. A három nap alatt a gyerekekkel utaztunk busszal, trolival, villamossal, metróval. A kimaradt tömegközlekedési eszközöket és más érdekességeket a Közlekedési Múzeumban szemlélhettük meg kedd délután. Vacsora előtt pedig múzeumpedagógiai segítséggel tekintettük meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban a „Ki vagyok én? Nem mondom meg…” állandó Petőfi-kiállítást, amelyet a tanító nénik és 7-14 év közötti gyerekek is egyaránt nagyon élveztek. Este szövetségünk két ifjúsági vezetőségi tagja, Muszka Ágnes és Terjéki Tamás hívta nyelvi játékokra a táborozókat.
Az utolsó délelőttöt az Elevenpark játszóházban töltöttük és pár órát a felszabadult játéknak szenteltünk a délutáni hosszú vonatút előtt.
A Keleti pályaudvar peronján állva boldog gyerekarcokat láttam a vonatból kihajolni, integetni. Akik először jártak a fővárosban, akik először metróztak, akik felnőtteket megszégyenítő nyitottsággal tudnak szemlélni egy hajléktalant a pesti utcán, akiknek ezzel a három nappal kinyílhatott a világ, akik Kosztolányi szavaival akarnak játszani és folytatni mindezt: „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált?”
Erdélyi Zsófi
