2022. január 17-én kísértük utolsó útjára Sediánszky Jánost, nyelvművelő mozgalmunk és a magyar rádiózás évtizedeken át meghatározó alakját. A ravatalnál Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke búcsúzott szeretett János bátyánktól.
„A bánatban is lehet megnyugvást találni, csak azt kell éreznünk, hogy valamiért történt, hogy értelme volt. ” – Édith Piaf szavait hozom ide, Sediánszky János ravatalához a Francia nyár – francia szerelem című könyvéből. „Milyen fontos mondat” – gondolhatta az énekesnő portréján tűnődve –, „sokaknak jelenthet kapaszkodót.” Igen, csakis így történhetett, hiszen Jánost egész életében ez a szenvedély vezette: elmondani, átadni, megosztani a hallgatókkal, a nézőkkel, az olvasókkal mindazt, amit ő megtanult, láthatott, átélhetett. Tudást, élményt, szellemi szabadságot és életörömet. Idehozni a nagyvilágot e kis hazába és elvinni, megmutatni Magyarországot messzi idegenben is.
Egy küldetéses, mély hivatásérzettel átélt, alkotásban gazdag, hasznos és beteljesített élet végére tett pontot a Teremtő, amikor 2021. december 6-án hajnalban magához szólította a legmagyarabb európait és legeurópaibb magyart – amiként az anyanyelvi mozgalom ifjú hallgatói méltatták az erdélyi nyári táborok felejthetetlen előadóját. Lebilincselő stílusa, korát meghazudtoló, kifogyhatatlan lelkesedése és szellemi frissessége lenyűgözte hallgatóságát. Rádió- vagy tévéműsorok riportereként vagy egy kis dunántúli falu művelődési házának pódiumán éppen úgy magával ragadta közönségét, mint a Fészek klub baráti társaságában. Ahogyan Czigány György is emlékezik gyermekkoruk óta hűséges barátjára: „Szíve minden izgalmával, szeretetével igyekezett megosztani a világ sokszínűségének örömét milliókkal.”
Nehéz időkben, 1957 augusztusában került a Magyar Rádióhoz a kitüntetéssel érettségizett, majd külkereskedelmi főiskolai diplomát szerzett fiatalember, aki – a Pedagógiai Főiskola magyar–könyvtár szakát is elvégezve – néhány évig az Országgyűlési Könyvtár munkatársa volt. Kiváló francia, angol és német nyelvtudásának köszönhetően lett a Magyar Rádió Külügyi Osztályának munkatársa, ahol a nemzetközi rádiós műsorcserét bízták rá. Vajon gondolt-e arra, hogy hamarosan éppen az ő műsorai lesznek vonzó, értékes és állandó darabjai az európai rádiók programjainak? Hogy az ő mikrofonja előtt szólalnak meg a nagyvilág irodalmi és zenei életének nagyságai? Dürrenmatt, Moravia, Juliette Greco, Heinrich Böll, Andrzej Wajda – hogy csak néhányat említsek azok közül, akik a Rádió Jó reggelt, vasárnap!, a Kulturális Magazin, a Világvasárnap vagy az Irodalmi kávéház című legendás műsoraiban megszólaltak.
A határainkon húzódó szögesdrótok ellenére Sediánszky János hallgatói azt érezhették, hogy Európa nincs olyan messze tőlük. S hiába az utazási korlátozás, hiába a hetvendolláros „szabadság” – mi elkísérhettük őt Algírba, Koreába, Amerikába és Egyiptomba, Izlandra és Isztambulba, s vele együtt mindent láthattunk. S ízeket kóstoltunk, illatokat éreztünk, színeket és fényeket szívhattunk magunkba.
Rádiós pályafutásom kivételes szerencséjének tartom, hogy egyik mesteremnek tekinthetem őt. Bizalmából az ő műsoraiban hangzottak el első úti beszámolóim. Tőle tudom, hogy egy római szökőkút csobbanása, a Loire-menti kastély parkettájának finom reccsenése, a Marseilles-i kikötő halárusainak rekedt kiáltásai nemcsak élettel töltik meg, nemcsak hitelesítik a riportalanyok mondanivalóját, de a hallgatók képzelőerejét is képesek magukkal ragadni.
Sediánszky János műsorai nemcsak ismereteket közöltek, nemcsak élményeket osztottak meg, de önbecsülést és biztonságérzetet is ajándékoztak nekünk. Alkotásai a rádiózás legnemesebb hagyományait követve a patriotizmus és az európaiság természetes egységét mutatták fel, bizonyítva, hogy a művészet ereje és kisugárzása a peremre szorított létezésből is képes felemelni az embert. Ezt érte el a magyar televíziózás szerencsésebb korszakában szerkesztőként és a sevillai világkiállítás magyar eseményei művészeti vezetőjeként, szervezőjeként is.
Miközben szívesen látott vendége és évtizedekig tudósítója volt a Francia Rádiónak – 2003-ban Francia Turisztikai és Kulturális Aranyéremmel tüntették ki – s interjút készíthetett például Francoise Mitterand francia, Vigdís Finnbogadottír izlandi vagy Mary Robinson ír köztársasági elnökkel, ugyanakkor személyes ismerősünkké tette Weöres Sándort, Illyés Gyulát, Pilinszky Jánost, Nemes Nagy Ágnest vagy éppen Cseres Tibort. És mindvégig megőrizte szerény, szeretetre méltó lényét. Gyermeki nyitottságát, rendkívüli szakmai tudását, emberi közvetlenségét is köszönik neki utolsó kedves munkahelye, a Magyar Katolikus Rádió munkatársai. Közönség iránti alázatát, a műsorkészítő ember fegyelmezett pontosságát és igényességét mérceként tekinthetjük valamennyien, akik ismerhettük, vele dolgozhattunk.
János öt évtizedes rádiós és televíziós pályafutása alatt beutazta a világot. Mégis megható vágyakozással írt a hajdani zugligeti villamosról. Bensőséges vonzódását a budai utcák, gyermek- és felnőttkorának színterei iránt utolsó lélegzetéig megőrizte. A múlt és a jelen krónikása mindvégig hűséges volt szülőföldjéhez, a családjához, a hivatásához, a barátaihoz. Neki is köszönjük, hogy otthonosabban érezzük magunkat a hazánkban.
Az író, riporter, szerkesztő Sediánszky János „úgy kezelte hatalmas műveltségét, felkészültségét, és olyan eleganciával bánt a riportalanyaival, mint Monet és barátai az ecsettel és a színekkel – hangzott a méltatás a Sándor-palotában a Köztársaság Elnökének Érdemérme átadása alkalmából 2004. június 8-án. „A hallgató, a néző az első találkozáskor nem veszi észre, hogy mitől jó, mitől értékes és mitől lélekbe markoló a mű… És ugyanezt a tudást, szépséget és eleganciát érezzük Sediánszky János írásaiban is. Mindannyian örülünk és épülünk, hogy olyan odaadással ápolta-ápolja a múzsák kertjét. Köszönet érte!” – hangzott el a Sándor-palotában, és visszhangzik sok-sok hallgatója és barátja szívében.
Drága Sedi! Elköltöztél tőlünk a múzsák örök kertjébe, és az égiek krónikása lettél. Miközben azt kívánom, hogy nyugodj békében, jó lenne tudni: milyennek látod világunkat onnan, fentről. S vajon abban a simogatóan selymes fényözönben, amelyben elképzellek, a nagy európai szellemek bölcs és békés társaságában felsejlik-e előtted rajongva szeretett Európádnak a mainál méltóbb jövője?
Távozásod miatti veszteségünkkel szembe az életművedet állítom. Tudom, hogy tünékenynek hitt, látszólag az éterbe hulló alkotásaidtól egy kicsit jobb hely lett Európa. Amikor feleséged és kislányod, Ágnes és Nóri s barátaid bánatára vigasztaló szavakat keresek, műfordításaid között kedves költőd, Paul Éluard sorait a Te hangodon hallom:
„Reméld, reméld, reméld,
hogy előszörre most
elmosolyodhatsz
reméld
hogy örökre mosolyoghatsz
és soha nem gondolsz
a halálra többé.”
