Ismeret és nyelv

Még egyszer az anyanyelvápolás létjogosultságáról

Mint tudjuk, több nyelvész véleménye szerint a nyelvművelésnek nincs létjogosultsága, a nyelv fejlődésébe nem szabad beavatkozni, a helyesség egyetlen valóságos mércéje a nyelvhasználat. Akik azonban látják a magyar nyelvet fenyegető veszélyeket, a szakszerű beavatkozás mellett érvelnek. A két vélemény ellentéte állóháborúnak látszik. Megpróbálom reálisan, eddig felhasználatlan érvekkel elemezni a helyzetet, amely, mint majd látjuk, nem egytényezős.

1.

Régen a nemzeti nyelvű irodalmak megjelenése előtt, a nyelvhasználat valóban szabályozatlan volt. Nem volt anyanyelvápolás, sem más “mesterséges beavatkozás”. A használat önmagát szabályozta. De nem egységesen. Az irodalom aztán, ha szervezetlenül is, szabályozó tényezőként működött. Nem állíthatjuk, hogy az irodalom nyelve egységes volt, de bizonyos, hogy a rendezettség teljes hiányával irodalmat teremteni, gazdagítani nem lehetett volna. Kazinczy az irodalom és a tudomány terepén végzett gazdagító munkát, amely az egységes, vagyis szabályozott magyar irodalmi nyelvet alapozta meg – ilyen nyelv nélkül nincs nemzeti fejlődés.

A 17. század első felében megalapították a Francia Akadémiát, 1825-ben a Magyar Tudós Társaságot. Akkor, az alapítás idején, mindkét intézmény feladata a nyelv gondozása, gazdagítása, egységesítése és – különösen Párizsban – szabályozása lett. Miért? Mert a polgári elv napirendre tűzte az új közösségi elv, a nemzet születését. Márpedig a nemzetek legfőbb kötőanyaga a nyelv. A nemzeti nyelv megváltozik, mint a világon minden, de tudni lehetett, hogy amíg az anyanyelv változásai a szabályozatlanság úttalan útjain járnak, addig a tudomány és kisebb-nagyobb részben az irodalom nyelve a latin marad, az államigazgatás is csak a latinnal boldogul. Latin nyelvű nemzet azonban nincs, és nem is lehet. Ezért jöttek létre a nyelv sorsát tudományosan intéző szervezetek, így például a francia és a magyar Akadémia.

Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvében úgy jellemzi anyanyelvünk életútját, hogy az folyamatosan az egység felé haladt. (A szétágazás ugyan soha nem volt olyan nagy, mint a németé, az olaszé.) Ezt úgyis megfogalmazhatjuk, hogy a fejlődés iránya, célállomása a nemzeti nyelv volt.

Miért kell ezt a nyelvet védeni és tudatosan szabályozni ma is? A magyar nyelvet itt, a trianoni határok között, tízmillió ember beszéli. Ennyi embertől nem lehet elvenni az anyanyelvét. (A nép a latin századokban is magyarul beszélt.) Ha mégis, olyan hosszú út vezetne odáig, amelynek a kanyarulatait és a végét nem láthatjuk. Magyar nyelv, magyarul beszélő közösség tehát lesz a harmadik évezredben is. De ha nem erősítik, nem tudja a változásokat követni, hordozni, más (az angol?) lesz a tudomány, a hétköznapinál magasabb szféra nyelve, így jórészt a tanításé is, elgyöngül a szépirodalom, ezzel anyanyelvünk megszűnik nemzeti nyelv lenni. Szabályozás hiányában töredezik, kétségessé válik az egysége, mivel teljesen spontánul fejlődik – oda jutunk vissza, ahol a latin szellemi uralma idején voltunk. Azt nemzet előtti állapotnak nevezhetjük, a “visszajutás” nemzet utáni állapot lenne. A kor szellemi életét és alkotását hordozni tudó nyelv hiánya, az anyanyelvű tanítás körének szűkülése pedig azzal a következménnyel jár, hogy a nyelvközösség nem tudja nemzetként fenntartani magát. (Ezt előzte meg a nyelvújítás, ez Kazinczy Ferenc nagy érdeme.)

A veszély sok népet fenyeget, a nagyokat természetesen kevésbé. Nekünk az általános veszélyen kívül egy külön magyar veszéllyel is számolnunk kell. Ez pedig a határon túl élő magyarság nyelvi elkülönülése. Mint a keleti magyarságot fenyegető változásról az Édes Anyanyelvünk 1999. októberi számában olvashattunk (Brauch Magda: Közös anyanyelvünkért). Évekkel ezelőtt konferenciát tartottak a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, amelyen érdekes előadás hangzott el a szlovákiai magyar nyelv fejlődéséről. Ha ez az irányzat sokáig tart, bizonyos idő múltán nem lehet majd magyar nyelvi egységről beszélni, s bár a határokon túl akkor is élni fognak magyar anyanyelvű emberek, lesz talán magyar tanítási nyelvű iskola, de megszűnik a “nyelvében él a nemzet” határokon átnyúló érvénye. Az angol és az amerikai nem egy, hanem két nemzet. Ennek a folyamatnak a fékezése is anyanyelvápolási feladat.

2.

A nemzeti nyelv tartozéka, létfeltétele a nyelvi norma. Erről a nyelvújítás óta beszélhetünk. A norma a nyelvnek az a változata, amelytől sokan és sokszor eltérnek, de amelyet minden anyanyelvi beszélő megért. (A nyelvi norma is változik, nem örökegy – de van, lennie kell.) Hol kell ezt a normát mindenképpen tiszteletben tartani? Ott, ahol a beszéd mintaként szolgál: a sajtóban, rádióban, televízióban, a közélet szereplőinek és az ország vezetőinek beszédében, legfőképpen pedig az iskolában. A nyelvi nevelésnek tulajdonképpen ez a feladata, mert “spontán” módon beszélni minden épeszű gyerek tud. Ha a norma megszűnik, vége a nemzeti nyelvnek, s akkor a nemzet is csak szónoki hablatyolásban létezhet. Visszakerülünk – mint már említettem – a nemzet előtti állapotba. (A normára minden nyelvnek idegen nyelvként való tanításához is szükség van, mert a nyelvtanulónak vezérfonalat kell adni.)

Itt találhatja meg működési területét a nyelvápolás. A beszéd egész világát figyelheti, tanácsokkal láthatja el, de harcálláspontja a nyelv bástyáinál van, azokat kell legfőképpen védenie: így tarthatja meg a magyar nyelvet nemzeti kötőanyagnak. Általános emberi szolgálatot is végez vele, mert a bizonytalanul használt nyelv emberi félreértéseket okoz, még a közéletben is, viszályokat szít – idézhetnénk egynéhány példát századunk történetéből.

Nézetem tehát: a nyelv él, sőt fejlődhet is “beavatkozás” nélkül, de szakszerű ápolás, csiszolás hiányában – amelyet korunkban nyelvművelésnek neveznek, és amelyben századok óta szerepet játszik az irodalom is – a nemzeti nyelv funkciójára nem lehet alkalmas.

3.

Ezzel nem vesszük el a kenyeret a nyelvészettől, amely tényszerűen, értékítélet mellőzésével elemzi a nyelvet, a beavatkozás szándéka nélkül – azokat a jelenségeit is, amelyek eltérnek a nemzeti normától, sőt azokat is, amelyek semmiféle normához nem igazodnak. (Vannak olyan nyelvészeti munkák is, amelyek a deviáns nyelvhasználatot elemzik.) Ha némelyek még így sem fogadják el a nyelvművelés létjogosultságát, mondjuk meg nekik: nem akarunk azoknak a népeknek a sorsára jutni, amelyek még az országuk közéletében is a volt gyarmatosító nyelvét kénytelenek használni, azon a nyelven írják az irodalmi műveket vagy egy részüket is. Jánosi Zoltán rémnovellája, A nagydíj (Körkép, 1999.) felhívja a figyelmet arra, hogy ez velünk is megtörténhet. Bizony, ide jutunk a “globalizáció” századában, ha nem építjük ki tervszerűen a védőállásokat.

Így látom az anyanyelvápolás hivatását, ilyennek a működési területét.

Bán Ervin

Megjelent: Édes Anyanyelvünk, XXIII. évfolyam, 3. szám, 2001. június

Leave a Reply