Közösség és nyelv

„Nyelvünkkel nevelnünk kell”

2020. november 02. november 11th, 2020 Nincs hozzászólás

Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely város polgármesterének köszöntője az Édes Anyanyelvünk nyelvhasználati verseny 48. országos döntőjének nyitóünnepségén 2020. október 16-án.

Évtizedek óta mondjuk el köszöntőinket, ünnepi beszédeinket sokszor nagy pátosszal, átérzéssel. Ez fontos, hiszen a hallgató számára lejön, hogy valaki szívből beszél, vagy csak felmondja a leckét. Fontos, mert példát adhat, befolyásolhat jó értelemben, ugyanakkor még ennél is fontosabb, hogy a diákok, akik több mint tízezren vettek részt az Édes anyanyelvünk versenyen Sátoraljaújhelyben, és a rendkívüli helyzet ellenére is itt vannak, azok is komolyan gondolták-e, amit mondanak – vagy csak egy feladat a sok közül, amelyet ezen a hétvégén végre kell hajtaniuk.

Fontos a szó, a hang, de ha hatástalan, mit sem ér. Nyelvünkkel sok mindent megtehetünk: taníthatunk, bánthatunk, szerethetünk – de nevelnünk is kell. Tisztelt hölgyeim, uraim, diákok, igenis ennek a versenynek, mozgalomnak annál sokkal nagyobb a küldetése, mint hogy a bírálóbizottság eldöntse, hogy kik voltak jobbak és kik kevésbé. Azt kell megérteni, hogy egy közösséget alkotunk. Felnőtt és diák, idős és fiatal, a felkészületlen és a jól tanuló diák. Mire kell nevelnie? Elsősorban például a normalitásra: arra, hogy ha például valamit hangosan mondanak, nem biztos, hogy igaz. „Fecseg a felszín, hallgat a mély”. Higgyék el, gyermekeink meséit nem kell újraírni szivárványszínű tollakkal, lecserélni sem kell mindet csak azért, mert jól bejáratott. És az sem biztos, hogy keresztény vallásunk gyalázása, a másság mindenható elfogadása az üdvözítő út. A szemünk láttára, a fülünk hallatára írják át földrészek történelmét, döntenek le szobrokat, és kérdőjelezik meg nemzetek létét, jogát ahhoz, hogy maguk határozzák meg jövőjüket. És hogy mi köze van ehhez a nyelünknek és az anyanyelvi versenynek? Talán az, hogy alapból olyan emberek vannak itt jelen, akik egyformán gondolkodnak jelenünkről, múltunkról és remélhetőleg jövőnkről is.

Haza, nemzet és nyelv három egymástól elválaszthatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra sem lesz képes soha. (Kölcsey Ferenc: Parainesis – szabadon)

Rendkívüli időket élünk, ez látszik a versenyzők számán is, hiszen a határon túliak nem lehetnek itt; mégis fontosnak tartjuk, hogy ez a közel 48 éves sorozat ne szakadjon meg. Valahol egy kis dac is van bennünk, hogy „csak azért is” találkozzunk.

Nemcsak a járvány miatt rendhagyó ez az év, hiszen sok minden történt velünk. Velünk, magyarokkal. Már nem tartjuk jó időtöltésnek a köldöknézést, a múlton való merengést, az önsajnáltatást. Felemeltük a fejünket, és egyre bizakodóbban nézünk a jövőbe.

Mi is, akik már túl vagyunk az 50-en, 60-on, 70-en. Mi mást kívánhatnék, mint hogy ti, a felnövekvő magyar fiatalok – megérezve és elfogadva – az élére álljatok ennek a felfogásnak.

Az alapító anyák és apák, akik e versenyt elindították, tudták és akarták-e, hogy egy politikai rendszereken átnyúló mozgalmat indítsanak el? Ha tudták, őszinte elismerést érdemelnek.

De úgy sem rossz, ha ezt a két dimenziót, a láthatót és láthatatlant az eseménysorozat termelte ki. Egyik dimenzió a látható: a verseny, az elődöntők és itt, Újhelyben a döntő, immár 48 éve. A láthatatlan, de érezhető magasabb cél: az összetartozás, a találkozás, a megmaradás, a hazaszeretet és a nemzeti élni akarás. Nem nagy szavak ezek, higgyétek el! Szükség van rá ma is úgy, mint a ’90 előtti szocialista Magyarországon, hiszen ránk, értékben gondolkodó emberekre talán még több veszély leselkedik életünkben, mint a kommunizmus idején. Annyi változott, hogy a nehezedő nyomás nem a szovjet uniótól, hanem valamiféle másik uniótól érkezik.

Az eszközeink pedig a példa és a példaképek, a bírálóbizottság tagjai, akik korábban voltak, és azok, akik itt vannak. Erről is szól a határon túli és a határon inneni magyar tanárok, akadémikusok és diákok találkozója, ahol nagyon sokszor egy pohár bor mellett órákig beszélhettünk az élet nagy dolgairól, és mindig pozitívan láttuk a jövőt, mert a színházteremben 150-200 tehetséges, a nyelvet jól használó és forgatni tudó fiatal volt a megnyitón.

Hányszor mondtuk: ők a jövő Magyarországa. És ma este itt ugyanazt érzem, és remélem, érezzük mindnyájan még akkor is, ha most kevesen vagyunk. Szép hétvégét kívánok mindenkinek!

Leave a Reply